Nagyvárad kultúrateremtő szerepe a zenei műfajok sokszínűségét illetően is fontos helyet töltött be az európai nagyvárosok zenei életének folyamatában. Sok izgalmas érdekességet rejt napjainkig a helyi operajátszás több évszázados története az 1766-ban elsőként előadott és rögzített Dittersdorf-operától kezdődően.
Ahogy már említettem, Dittersdorf Nagyváradon ismerkedik meg Patachich Ádám jóvoltából a vers- és drámaíró Metastasio több művével, amelyekből inspirálódva, utólag a püspök felkérésére több zeneművet is komponál. Nem tudta, de ezek a számára ajánlott irodalmi művek mind Árkádiai törekvéseket burkoltak.
A Nagyváradon élő, Rómát is megjárt magyar árkádiai tagok (főleg Patachich Ádám és Gárnóczy Antal) azért fordították le részére olasz nyelvről latinra és magyarra ezeket az irodalmi műveket, hogy ő, mint az akkor itt dolgozó, európai szinten is közismert komponista zenésítse meg őket.
Dittersdorf kivételével – és tudta nélkül – akkor mindenki ennek a titkos kulturális társaságnak volt a tagja.
Dittersdorf mindösszesen 13 operát komponált életében. Nagyváradon írja meg és mutatja is be első teljes operáját (Amore in Musica – 1766). Következő két operájának pár zenei részlete is itt vetődik papírra, amelyeket majd 1769-ben el is fog vinni magával, amikor örökre elhagyja Nagyváradot. Ezek az ötletek a késsőbiekben azokban az operáiban lesznek bővített formában megtalálhatóak, amelyeket a hesseni Johannisbergben (Arcifanfano, rè de’ Matti – 1774), valamint Bécsben (25 000 Gulden oder im Dunkeln ist gut munkeln -1785) mutat be nagy sikerrel.
Az operajátszásnak (és más zenei műfajoknak is) magas színvonalon történő berobbanása a nagyváradi zenei életbe elsősorban az árkádista báró Patachich Ádám püpöknek, valamint a köré szerveződő művészeti kör meghatározó személyiségeinek köszönhető. Nyitottságukra és hatásukra egyhamar más zenei műfajokkal is találkozhatunk városunkban: 1788-ban rendezik meg az első balettelőadást, majd Patachich püspök itt töltött idejéből (1760-1776) további nyolc balettelőadásról is ismeretünk van.
A reneszánszban (és azt ezt követő időkben is) nagyon kedveltek voltak azok az ókori mintára alakult akadémiai beszélgető társaságok, ahol költők, muzsikusok, filozófusok, egyházi méltóságok, nemesek és tudósok abból a célból gyűltek össze „zárt ajtók mögött”, hogy egyfelől bemutassák egymásnak/megvitassák avantgárd és újító gondolataikat, valamint, hogy – ezekből fakadóan – a kulturális jelenük határait is feszegessék.
A korabeli operáról
Az opera mint zenei műfaj az olaszországi Firenzében született meg, 1600 körül. Zenei kezdeményezései megkísérelték utánozni az ókori zene, elsősorban a görög monódia, a kithara-kíséretes szólóének maradványait.
Így született meg a monódia is, amely egy hangszerrel kísért szóló éneklést jelent.
A zenei dallamok a szövegek ritmusát, és ezeknek valamelyest érzékelhető lejtéseit követék. A hangszeres zene pedig alátámasztotta a szöveg mondanivalóját a megfelelően elképzelt, kifejező harmóniákkal. Ezekből a minimális zenei szemléltesésekből és törekvésekből született meg az opera.
Ámbár a történelem korábbi idejében is léteztek erős érzelmeket sugalló/kiváltó elbeszélések, csodákat, varázslatokat zenei formában megelevenítő történetek (vásári komédiák, pásztorjátékok, madrigálkomédiák, és misztériumjátékok), mindezek azért nem tekinthetőek a jövőbeli operajátszás alapjának, mert sem tematikailag, sem felépítési-szerkezetileg, sem pedig előadás-elvárásilag/helyszínileg nem összeeggyeztethetőek és hozhatók párhuzamba. Habár látszólag mind zenével kísért és egyben előadott színpadi művek, a korai operák témáját elsősorban a pasztorális dráma (pásztorjátékok), a görög mitológia, és az emberközpontú, vidám történetek adták.
Mivelhogy az operában is gondolkodó európai zeneszerzőknek nem voltak pontos leírásai a görög zenedrámákról (és igazából mélységeiben sem ismerték a görög zenét), ezért részben a személyes inspirációik mellett a formateremtő következtetéseikre voltak utalva.
