Tbilisziben született, Milánóban él, szerte a világon ünneplik. 2020-ban Japán és Kína mellett a Keresztény farsang sztárvendégeként Magyarországon is fellép „az operavilág Angelina Jolie”-jaként emlegetett szoprán, Nino Machaidze, aki karrierje lépcsőfokairól, múltjáról, jelenéről és jövőjéről is mesélt.
A kezdetekről – Tbiliszitől Milánóig
2005-ig Tbiliszi volt az otthona, ott énekelt életében először operaházban. Azóta a világ számos pontját érintő fellépéseivel népszerűsíti hazáját. „Meglehet, valaki korábban nem is tudta, hogy Grúzia (angolul: Georgia – a szerk.) létezik, és nem azonos az amerikai Georgia állammal. Azáltal, hogy megismernek engem vagy más zenész honfitársaimat, tudomást szereznek a gyönyörű országunkról is. A grúz zenei hagyományok nagyon jelentősek. Az emberek az asztalnál ülve is énekelnek, méghozzá kifejezetten szépen!” – nyilatkozta lapunknak a világhírű szoprán. Bár családjában nemzedékek óta ő az első énekes, náluk egész nap szólt a zene.
„Hatéves koromtól tanultam zongorázni, de a szüleim két évvel később felismerték, hogy az énekléshez van igazán tehetségem, és zeneiskolába írattak. Szerencsémre csodás volt az első hangképzéstanárom: egy fiatal szoprán, akinek én voltam az első tanítványa. Most, harminchat évesen is a tőle tanult technikát alkalmazom, semmin nem változtattam” – árulta el.
Tizenhat éves volt, amikor az első komoly fellépésére sor került. Rettentő szegénységben éltek, nagyon rossz idők jártak Grúziában, sokszor nem volt mit enniük, nem volt sem áramuk, sem vizük. „Én ekkortájt láttam meg egy gyönyörű ruhát a kirakatban, és azt mondtam édesanyámnak, milyen csodálatos volna, ha azt viselhetném a koncerten. Ő egy szót sem szólt, másnap viszont elvitt az üzletbe, és megvette az álomruhát. Kiderült, hogy az egyetemen, ahol tanított, az összes barátjától kölcsönkért, így tudta kifizetni. Azt mondta: »Tudom, hogy ebben jól fogod érezni magad a színpadon, és ha boldog vagy, szépen is fogsz énekelni.« Ez pontosan így történt, pedig nehéz operarészleteket adtam elő. Édesanyám volt a legnagyobb támogatóm. Most édesapám és a testvérem töltik be ezt a szerepet. A családomnak köszönhetem, hogy ott tartok, ahol.”
Karrierjében a Scala Akadémiája jelentette az első nagy lépést. Kis kora óta arról ábrándozott, hogy a milánói Scalában énekelhet. 2005-ben hatszázan felvételiztek, többségében szopránok, és összesen kilencüket vették föl. Nino Machaidze ekkorra már címszerepeket kapott a grúz operaházban, több énekversenyt megnyert, tehát hangtechnikailag készen állt, amit a tanárai is megerősítettek. A biztos technikai tudás azonban még kevés. „Leyla Gencer, aki szerepértelmezést tanított nekünk a Scalában, az egyik legfontosabb személy volt a szakmai életemben. Első találkozásunkkor azt mondta: »Nino, csodás vagy, hiszek benned, még nagy dolgokat fogsz véghez vinni.« Tőle tanultam meg, hogy az énekes és a művész közti különbség abban áll, hogy hogyan interpretálunk egy művet, hogyan adunk át egy áriát, hogy libabőrös lesz-e a hallgatóság. Az ő segítségével vált belőlem jó énekesből művész. Mert pusztán énekelni nem elég. Meg kell érinteni az emberek szívét.”
Egy nemzetközi sztár születéséről
A grúz szoprán pályája legfontosabb momentumának azt tartja, amikor Salzburgban be kellett ugrania Júliaként. „Éreztem, hogy ez az én pillanatom, amit meg kell ragadnom. Sosem voltam lámpalázas, hiszen nyolc évesen már közönség előtt énekeltem Oscar áriáját Az álarcosbálból. De ez annak is köszönhető volt, hogy soha nem vállaltam olyan szerepet, amely ne illene hozzám, így nem érhettek meglepetések. Fontos számomra, hogy boldogságot jelentsen színpadra állni. Amikor felajánlották Júlia szólamát, még ismeretlen volt a feladat, de éreztem, hogy ez lehet az esélyem a vágyott nemzetközi karrierre. Nem híres akartam lenni, csak minél több helyen szerettem volna énekelni a világban. Amint megvettem a Rómeó és Júlia kottáját, az első hangnál tudtam, hogy ez tökéletesen nekem való szerep. Egyetlen hét alatt tanultam meg az operát, boldogan és motiváltan érkeztem Salzburgba. Azt mondtam magamnak: »Nino, eljött a te időd, hozd ki magadból a legjobbat, hiszen egész életedben erről álmodtál.« Így is tettem. Ezután pedig valóban egyik napról a másikra megismerték a nevem.”
Tudatosságról és érzelmekről
Nagyon gondosan állítja össze a repertoárját, és sokszor mond nemet. Úgy véli, csak így tudja megvédeni a hangszálait és meghosszabbítani a karrierjét. Idén ünnepli az első címszerepe húszéves jubileumát, és ez csak azért lehetséges, mert nem fogad el minden felkérést. „Nemrég visszautasítottam a Toscát is, mert úgy éreztem, még nem időszerű. Tizenöt évig bel cantót énekeltem, öt-hat éve vállalok lírai karaktereket. A következő évadban debütálok például a Faustban, a Così fan tuttéban, a Simon Boccanegrában és az Otellóban. Óvatosan haladok, de így is sok új szerepet veszek fel a repertoáromra. Jelenlegi kedvenceim Thaïs, Mimì, Luisa Miller és Manon.”
Van, hogy a zene annyira magával ragadja, hogy vigyáznia kell, nehogy teljesen elvesszen benne, de ez néha mégis megtörténik. Őszintén elmondta, hogy rettentően nehéz volt Antoniát alakítania a Hoffmann meséiben, mert édesanyja már tizenhét éve nincs velük, Antoniát pedig megszólítja a halott mamája. „Érzelmes pillanat volt értelmezve átadni a lány szerepét, aki ugyanolyan fiatalon veszítette el az édesanyját, mint én. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne éljem bele magam túlságosan a zenébe és a szövegbe, de bármennyire próbálunk uralkodni magunkon, emberek vagyunk. Ennél a résznél elérzékenyültem, kicsordultak a könnyeim.”
Közeli és távoli jövőről
„Boldogan jövök Budapestre. Nem énekeltem, és nem is jártam még ebben a csodálatos városban, izgatottan várom. Többek közt Puccini, Dvořák, Gounod, Rossini, Verdi áriáit adom majd elő, de a kereszténység témájához kapcsolódva úgy döntöttem, eléneklem az Ave Mariát is, méghozzá első alkalommal.” Családjáról, és hat éves kisfiáról is mesélt nekünk: „Alessandro hatéves, imádja az operát, gyönyörű hangja van. Nem fogjuk erőltetni, rajta múlik, mit szeretne csinálni, de a férjemmel úgy látjuk, nagy operaénekes lehetne belőle!”
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Modern művészként abszolút hisz abban, hogy a közösségi média révén változást lehet előidézni az opera világában, és közelebb lehet kerülni a közönséghez. Az a kép, hogy az operában elérhetetlen istenségek vagy dívák énekelnek, mára változóban van. „Mi pontosan ugyanolyan emberek vagyunk, mint a nézőtéren ülők. A közösségi oldalak segítenek eltüntetni a szakadékot, ami idáig köztünk tátongott. Ez jót tesz a műfajnak, mert bevonzza a fiatalokat is, márpedig az opera mindenkié!”