Eric Terwilliger kürtművész megbetegedése miatt Zempléni Szabolcsot kérte fel a Liszt Ferenc Kamarazenekar, hogy „ugorjon be” és játssza el Haydn D-dúr kürtversenyét a február 26-i koncerten a Zeneakadémián. Mindezt leginkább a kedvező csillagállás tette lehetővé, hiszen a fiatal szólista naptára is igen be van telve, de épp ráért két németországi koncert között. Vele beszélgettünk.
– Mikor szereztél tudomást arról, hogy te játszod a szólót a Haydn-kürtversenyben?
– Csak két napja. Ilyenkor gyors mérlegelés következik: ismerem-e a darabot megfelelően, aztán, megengedi-e az időbeosztásom. Amikor ezek tisztázódnak, csak akkor lehet nyugodt szívvel rábólintani a felkérésre.
– Ilyenkor segít a döntésben, hogy nem idegen együttesről van szó, hanem a Liszt Ferenc Kamarazenekarról, akikkel már játszottál korábban?
– Hogyne, ráadásul Eric is jó barátom. Egyértelmű volt, hogy elfogadhatom a felkérést.
– Gondolom, ilyenkor kevesebb próba áll a rendelkezésetekre.
– Igen, épp most vagyunk túl gyakorlatilag az egyetlenen, aztán főpróba és utána a koncert. De a zenekar remek, nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Terveztem is, hogy meghallgatom ezt a koncertet Ericcel, de akkor még nem gondoltam, hogy nem ülő, hanem állóhelyem lesz, és az is a pódiumon. (Nevet.)
– Amikor rólad olvas az ember az interneten, legtöbben a Concertino Prága Nemzetközi Kürtverseny első díját emelik ki, mint a legfontosabb eseményt a karriered elindulásában. Valóban ez volt a legfontosabb?
– Azt tudni kell, hogy zenész családból származom. Magyarországon nagyon sokan ismerik a Zempléni nevet, akik járatosak a klasszikus zenében. Kiváló ösztönzés volt, hogy én is a zenész pálya felé forduljak. De szerettem volna, ha nemcsak a családomról jutok eszébe majd az embereknek, hanem saját teljesítményem jogán. Valóban, az első ilyen nagy állomás a prágai verseny volt, de sokat számított az is, hogy első magyarként megnyertem a müncheni ARD Nemzetközi Zenei Versenyt. Utánam is mindössze egy magyarnak sikerült ezt elérnie, Várdai Istvánnak, aki jelenleg épp a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője.
– Ezek után, gondolom, egyenesen következett az, hogy szólista légy.
– Igen, bár ezzel a kifejezéssel szeretek óvatosan bánni. Sok tehetséges fiatal zenész van, ezért nem olyan egyszerű, hogy valaki eldönti, szólista szeretne lenni, aztán sikerül is a terv. A kürtművészekre ez még inkább igaz, hiszen a szólisták gyakran szimfonikus zenekari tagok is, szólamvezetők, akik emellett vállalnak szóló fellépéseket. Így voltam ezzel én is. Sokáig játszottam zenekarokban, előbb a Budapesti Fesztiválzenekarban, majd később a drezdai Staatskapellénél és a Bambergi Szimfonikusoknál is. Az idő múlásával pedig egyre fontosabbá vált számomra a tanítás, így eljöttem Bambergből, hogy erre koncentrálhassak.
– Ez volt a legfőbb motiváció ahhoz, hogy felhagyj a zenekari élettel?
– Részben. A zenekari lét elég nagy kötöttséggel jár, emiatt gyakran éreztem azt, hogy nem tudok eleget tenni olyan meghívásoknak, amelyeknek szerettem volna. A tanítás is egy volt a több szempont közül, de a döntő az volt, hogy szerettem volna én magam beosztani úgy az időmet, ahogy az nekem a legideálisabb.
Úgy, hogy tudjak mindennel foglalkozni, ami igazán érdekel. De minden kétséget kizáróan a tanítás vált a legfőbb területemmé, gyakran jobban örülök a tanítványaim sikerének, mint a magaménak.
– Magyarországon milyen gyakran fordulsz meg?
– A családom szentendrei, így mondhatjuk, hogy kétlaki életet élek. Igyekszem úgy alakítani, hogy amikor itthon vagyok, elsősorban velük legyek. Többször hívnak kamarázni is, Várjon Dénessel és Keller Andrással gyakran játszunk együtt. Fontosak a mesterkurzusok is, idén például ötödik alkalommal rendezzük meg a Balatonfüredi Nemzetközi Kürtkurzust, de fogok tanítani a Zeneakadémián is. Számomra mindez azért is fontos, mert ilyenkor alkalmam nyílik átadni mindazt a tudást és tapasztalatot, amit külföldön szereztem.
