Hány himnusza lehet egy nemzetnek? Hivatalos „nemzeti himnusz”-ból természetesen csak egy, de mellette lehetnek olyan dallamai, melyek megdobogtatják a hazafiak szívét, amelyek lelkesítik őket és egyben összetartozásukat szimbolizálják.
Ilyen a Szózat is Vörösmarty Mihály versére, Egressy Béni zenéjével, de utalhatnánk akár a Rákóczi indulóra is, amely összekapcsolódott az ország függetlenségi törekvéseivel. Nem véletlenül volt mindig is vörös posztó a Habsburgok és „labanc” híveik szemében, és nem véletlen az sem, hogy Liszt Ferenc kurucos virtussal éppen ezt dörgölte az orruk alá, amikor magyarságát kívánta hangsúlyozni. A címzettek kénytelenek voltak savanyú mosollyal nyugtázni a „rebellis” melódia elhangzását, hiszen egy Lisztet mégsem lehetett egy dallam miatt letartóztatni. Reménye Ede (a „szabadságharc hegedűse”) 1860-as turnéját azonban betiltották a Rákóczi induló budapesti előadása után.
A „legnépszerűbb nemzeti ének” címért más dallamok is versenyben álltak már az 1844-es himnuszpályázat előtt. Közéjük tartozik Vörösmarty Fóti dalának Thern Károly általi megzenésítése, valamint a Hunyadi László című opera Meghalt a cselszövő kezdetű kórusa az I. felvonás végéről. Utóbbi igazán gyújtó hatású, különösen Erkel Ferenc pompás zenekari kíséretével. A szövegből az önálló előadások szempontjából csak a kezdőszavaknak és a „drága hon”-nak van jelentősége, hiszen V. László király dicsőítése ugyanolyan kötelező sallangnak tűnik, mint a Fóti dal 10. strófája (A legelső magyar ember / A király: Érte minden honfi karja / Készen áll…).
Hatását tekintve az Erkel-kórustétel még hivatalos nemzeti énekünkkel is konkurálhatott egy 19. századi dalárda vagy zeneiskola rendezvényén. Egészen biztos, hogy az idegen uralom idején legalább gondolatban felpattant utána a közönség java része, hogy menten kivívja a szabadságát (a tettek persze nem mindig követik a gondolatot, gondoljunk csak kedves rokonunkra, Pató Pál úrra).
A Meghalt a cselszövő funkciójában hasonló szerepet tölthetett be nálunk, mint Itáliában Verdi Nabuccójának Va pensiero kezdetű szabadság-kórusa (máig töretlen kedveltségét magam is tapasztalhattam ifjúkoromban: amikor olasz földön turnézva ezt adtuk ráadásnak, nem csak a tomboló siker volt biztosítva, hanem általában a vacsorameghívás is).
A Hunyadi László komponistájára a Nabucco még nem volt hatással, mivel azt Pesten csak 1847-ben mutatták be, de az 1848-49-es eseményeknek már egyik zenei előkészítője lehetett. A másik, még fontosabb hírnöke pedig éppen a szóban forgó Erkel-opera volt, benne a Meghalt a cselszövő, az a „gyönyörü kardal – melly mindig zajos tapsok közt ismételtetik – maga nemében nem sok párját lelendi” (Honderü 1844. február 24.).
A Hunyadi László premierjére 1844. január 27-én került sor a Nemzeti Színházban, a szerző vezényletével. A korabeli társadalmi környezet és az ábrázolt történelmi szituáció meglepően hasonló volt, legalábbis az átlagemberek szemszögéből: az ország élén 1456-ban és 1844-ben is egy gyenge Habsburg-uralkodó állt, akit a nagyurak hálója tartott fogva. Reformkori eleink erős kezű, tehetséges és mindenekelőtt magyar királyra vágytak. Az opera első felvonásában ez a vágy az ifjú Hunyadiban, a Törökverő fiában öltött testet, akinek hívei megölték a „cselszövő” Cillei Ulrikot, majd az említett kórus László királyt dicsőítette.
De ki is gondolt volna az 1844-es közönségben V. Lászlóra, miközben mindenki azért izgult, hogy a címszereplő, Hunyadi László arasson diadalt. Az opera története (ahogy a valós történelem is) sajnos másképp alakult, de a jelenlévők legalább megérhették, hogy négy évvel később Metternich kancellárt a bécsi diákok futásra kényszerítsék, majd március 15-e után Pesten is kezdetét vegye a szabadságharc.
Bár a forradalom végül elbukott, Erkel operája és annak sikere legalább egy-egy pillanatra kárpótolta (és sok mindenért kárpótolja ma is) a magyar közönséget. A mű ugyanakkor előkészítője lett a Himnusz születésének is: az operáról Petrichevich Horváth Lázár saját hetilapjában, a Honderűben írt kritikát, és ebben – a himnuszpályázatot alig egy héttel megelőzve – felvetette a magyar nemzeti himnusz ötletét:
„Minden nemzetnek megvan a maga néphymnusza, melylyel királyát élteti. A brittnek God save the kingje, a németnek Gott erhalteja stb. A magyar még nem bir illyennel. Avvagy kevesebb loyalitas melegítené keblünket? Bizonyosan nem. Erkel urnak jelen finaleja, valamint a 3-dik fölvonás’ násznépi kara teljesen kipótolják e hiányunkat. Ebben több ihletszerü kegyelet, több fenség, abban tán egyszerüebb szózatok rejlenek. Be dicső volna birni egy nagyszerü néphymnuszt, mellyre Vörösmartynk’ koszorúzott koboza és Erkelünk’ gyönyörü lyrája egyesülnének. Rajta dicső magyar költér! Éltesse ön ama fejedelmet, ki első[ként] szólítá meg hű övéit szózatokkal, mik nem valának övéi. Hadd éltessük mindnyájan a jó királyt, ki magyar nyelven beszél nemzetéhez!”
Erkel-sorozatunk mai részéhez a Budapesti Filharmóniai Társaság zenészei a Hunyadi László nyitányát ajánlották fel zenei mellékletként. A Medveczky Ádám vezényelte zenekar – Erkel egykori együttesének örököse – fergeteges zeneakadémiai koncertjéből láthatunk és hallhatunk részletet.
Nekünk megvan az az előnyünk is, hogy utólag már akárhányszor visszatekerhetjük a felvételt. Bevallom, háromnál nem sikerült lejjebb adnom. Az előadás ugyanis kihozza Erkel zenéjének szépségein túl annak szándékosan elrejtett ellentmondásait is, ezáltal válik az eleinte izgató zene igazán izgalmassá és megragadóvá.
A magyar szimfonikus muzsika egyik első mesterművével állunk szemben, amely kaleidoszkóp-szerűen sorol egymás után fantasztikusan jó zenei részleteket. Ezek megszólalását azonban a szimfonikus szerkesztés és logika egyáltalán nem indokolja, így azonnal valamilyen zenén kívüli programot sejtünk a háttérben. Öt percnyi feszült várakozás, újrakezdés és mesterien felrakott zenekari színek után végre verbunkosra emlékeztető táncsorozatot hallunk, mire azt gondolnánk, hogy erre vártunk annyit. De nem. Újabb várakozások és újabb zenei izgalmak jönnek, és már a feltételezett „történetben” sem hiszünk. Kétszer szólal meg a Meghalt a cselszövő kórustétel zenéje (6’55-nél és 12.15-nél) dobpergésekkel megszakítva, jelezvén annak, aki már ismeri az operát, hogy a címszereplő halálát az első felvonásbeli gyilkosság okozza.
Majd végre rájövünk, hogy az egész darab lényege és programja egyrészt maga a várakoztatás, másrészt a teljes opera eszméjének (és nem történetének) közel negyed órába sűrítése. Hiszen nyitányról van szó, melyet a mester a bemutatót követő évben, 1845-ben komponált. Szimfonikus műként előadva is égető várakozást kelt bennünk aziránt, hogy meghallgassuk a zenei romantika egyik legnagyszerűbb alkotását, Erkel a Hunyadi László című operáját.
