Március közepe óta új időszámítást élünk – de meddig? Mi az, ami velünk marad – és mi az, ami visszavonhatatlanul megváltozik?
Prológ – Brüsszel, január 29.
Különös, de valahogy belém vésődött egy két hónappal ezelőtti pillanat: a kora hajnali keléstől, utazástól fáradtan ledobom magam az ágyra a hotelben, ki sem pakolok, minek, holnap megyek is haza. Bekapcsolom a tévét – ritka pillanat, otthon már évek óta nincs bekötve -, a Bloombergen két rövid anyag jön egymás után: az első a szokásos tőzsdei hurráoptimizmus, a bő évtizede töretlenül emelkedő piacok újabb csúcsokat döntögetnek. Rögtön utána élőben kapcsolják a WHO genfi sajtótájékoztatóját, ahol dermesztő adatokat közölnek a Kínában terjedő vírusról – de minden kommentár ugyanolyan optimista, mint előbb a tőzsdei rekordoknál. Kína messze van, és amúgy is kézben tartjuk a helyzetet, Vuhanról sem tudja az átlag néző, hogy hol van, de biztos messze. Ahogy kikapcsolom a tévét, az jár a fejemben: remélem, megússzuk, mint a SARS-t – mert ha ez ideér, akkor nemhogy tőzsdei rekord nem lesz, de lehet, hogy tévé sem.
Budapest, március 29.
Azóta kiderült, hogy nem ússzuk meg. És sajnos a lelkem mélyén nemcsak logikusnak, de teljesen jogosnak is tartom, hogy a bolygó ökoszisztémája meg akar szabadulni a homo sapiens nevű túlszaporodott kórokozó ész nélkül fogyasztó és romboló hétmilliárdos populációjától. Mégis, ez utóbbihoz tartozván, önző módon azt remélem, hogy ez a bibliai vízözönnél jóval enyhébb pofon nem lesz túl nagy – de azért a kijózanodáshoz elég. Az előbbiben inkább bízom, mint az utóbbiban: a homo sapiens története sajnos évezredek óta alapvetően a csordaszellemben elkövetett agresszióról és a korlátlan terjeszkedésről szól. A neandervölgyiek, az indiánok, vagy az esőerdők kiirtása mögött alapvetően ugyanaz az egyszerű, de szomorú etológiai törvény áll: az erősebb csoport pillanatnyi kényelme, biztonsága, vélt vagy valós szükségletei minden egyebet felülírnak. Sőt, még azt sem állítanám, hogy ideológiában vagy narratívában túl sokat fejlődtünk volna: az autodafé ugyan eltűnt, ugyanakkor egy középkori inkvizítor érvrendszere kifejezetten pallérozottnak tűnik a Facebookon hörgő polgártársaink bejegyzéseit olvasva.
De ezt már mind leírták mások, sokkal jobban – rátérek a témára. Sokak biztatására arról szeretnék írni pár gondolatot, hogy ma idehaza a kulturális szegmensben mit lehet tenni, mit lehet várni, miben lehet bízni.
Röviden: szeptember előtt (szinte) semmit. Élő ember nincs, aki most a vírus lefutását időben meg tudja jósolni: az elmúlt időszak korlátozásainak csak a következő hetekben látjuk meg az eredményét. De van pár körülmény, amit érdemes figyelembe venni:
- Ha végre érdemben csökkennek a megbetegedések és a kormányok fontolóra vehetik a korlátozások legalább részleges feloldását, a kultúra nem lesz az elsők között. Ez teljesen logikus – ahogy az elsők közt korlátozták a gazdaságilag nem nélkülözhetetlen, de magas kockázatú kulturális és egyéb rendezvényeket, ugyanúgy az utolsók között fogják feloldani az ezekre vonatkozó tilalmakat is.
- Ha minden a lehető legjobban alakul, akkor sem fog egyik napról a másikra újra beindulni a turizmus, a légiközlekedés stb. Teljes szektorok, emberek tíz-, de inkább százezrei tették le már most a munkát – idő kell, míg újraindul a rendszer.
- Ha a rendszerek már működnek majd, a félelem elpárolgásához is idő kell. Az idősebbek, akik felülreprezentáltak pl. a klasszikus zenei közönségben, meg fogják várni, amíg biztosan nem köhög rájuk senki a szünetben – és ez teljesen érthető.
- Sokan lesznek – ideértve különösen a hazai turizmus és fesztiválpiac számára oly fontos nyugat-európai fiatalokat – akiket a karantén elmúltával nem a félelem, hanem a pénz hiánya fog visszatartani az utazástól. Bár az EU legtöbb országa (Magyarországgal ellentétben – erről még később) bejelentette már a kisebb-nagyobb gazdasági csomagokat, az elemzések joggal tartanak a 1930-as évek óta nem látott recessziótól és munkanélküliségtől.
- Ha fegyelmezett a lakosság és kis szerencsénk van, idehaza nem lesz olyan súlyos a helyzet, mint Olaszországban vagy Spanyolországban. De az Egyesült Királyságban már hivatalosan is hat hónapos korlátozásokkal számolnak. A zenei élet, a fesztiválbiznisz pedig alapvetően nem házibajnokság, hanem nemzetközi liga. A hazai autógyárak és iskolák újraindulhatnak lezárt határok és néhány nagy európai ország karanténja mellett, de az a zenei élet, amit megszoktunk, elképzelhetetlen az előadók – és a közönség – mobilitása nélkül.
Ez nagyjából azt jelenti, hogy a legjobb(!) forgatókönyv úgy néz ki, hogy szeptembertől az iskolák és az egyetemek mellett kinyithatnak majd a színházak és koncerttermek is, és újra elindul az élet. Lássuk be: a szezonnak gyakorlatilag vége, a nyári fesztiválok közül pedig azoknak van a legnagyobb esélye, amelyek elsősorban hazai közönségnek, hazai előadókra építve és hazai forrásokból dolgoznak – ilyen például a Művészetek Völgye, tessék szurkolni!
De a szeptemberben – szerencsés esetben! – újraéledő kulturális élet már közel sem folytatódik ugyanott, ahol márciusban félbeszakadt. Nézzünk meg néhány okot, hogy miért!
Szabadúszók – hol a mentőcsónak?
A legégetőbb probléma, hogy a kulturális szegmens rengeteg közreműködője március közepe óta teljesen bevétel nélkül maradt – és ez várhatóan még hónapokig így lesz. Az állami, önkormányzati intézményeknél alkalmazotti státuszban lévők kivételével az összes szabadúszó énekes, világosító, zongorahangoló, újságíró stb. – illetve az ezeket foglalkoztató cégek- , március közepétől abból él, ami tartaléka van – és leginkább sajnos nincs. Ha abban nem is reménykedem, hogy a németekéhez hasonló gigantikus és kultúraspecifikus csomag készül, abban egészen biztos vagyok, hogy valami lesz – mert egyszerűen nem lehet másképp. A munka és bevétel nélkül maradó szabadúszók és kisvállalkozások ellehetetlenülése ugyanis nem kulturális probléma, és nem néhány tíz-, sokkal inkább több százezer embert érint. Éppen ezért csak idő kérdése, hogy idehaza is bejelentsenek olyan kompenzációs csomagot, amelyet szinte az összes európai ország már bejelentett Romániától Dániáig. Idő viszont nincs sok, mert minden egyes nappal nő a bizonytalanság és a feszültség – százszámra szűnnek meg a státuszok csak a közvetlen környezetemben, és nem biztos, hogy mindenki vissza tud jönni a szakmába, aki most szorultságában futárnak áll.
Konklúzió: ha megkésett, vagy elégtelen lesz az állami intervenció, közel sem biztos, hogy minden szereplő ott lesz, amikor felgördül a függöny. És sokan vannak, akiket szinte lehetetlen pótolni.
Netre fel!
A digitális forradalom ezekben a napokban azokat az embereket is elérte, akik eddig – kényelemből vagy megszokásból – megpróbálták kikerülni. Tömegek néznek koncerteket és színházi előadásokat az interneten: két hét alatt a semmiből(!) megszületett egy 100 ezer főnél is nagyobb, nyitott hazai Facebook-csoport, ahol egymást érik a közvetítések linkjei a Metropolitantől a Sydney Operáig. Féltve őrzött archívumok kincsei, korábban fizetős tartalmak váltak egy csapásra ingyen, bárkinek elérhetővé itthon is: a Müpától az Operaházig, a Zeneakadémiától a szimfonikus zenekarokig az összes intézmény és társulat egy csapásra virtuális koncertterem, színház – és egyben médiaszolgáltató lett. Bár a netes robbanás nem csak a kulturális tartalmakat érintette – kb. minden hazai portál rekordokat jelentett -, de a publikus adatokból azt lehet sejteni, hogy talán csak a hírsite-ok mentek nagyobbat a kulturális tartalmaknál. A Papagenót a csúcsnapon, március 15-én közel 90 ezren(!) látogatták meg, a nemrég indult, online elérhető Papageno Rádió is képtelenül magas, többezres napi számokat mutat.
Konklúzió: két hétből – és főleg ilyen turbulens két hétből – még nem érdemes tanulságokat levonni, de erős a gyanúm, hogy a sok szempontból és okból (célcsoport korfája, jogdíjkérdések stb.) inkább konzervatívnak tekinthető és ezért eddig csak óvatosan digitalizálódó kulturális szegmensben olyan áttörés zajlott le, ami nem fog visszafordulni a válság elmúltával sem. Végre valami, aminek örülni lehet. (Istenem, de messze is van a kétezres évek eleje, amikor még az egyik legnagyobb hazai zenei intézmény igazgatója úgy gondolhatta, jó lesz a datanetes e-mail cím és weboldal is!)
Koncertet mindenkinek?
A szimfonikus zenekarok TAO utáni, szakmai körökben csak „piramisnak” becézett új finanszírozási modellje (nagyon leegyszerűsítve) úgy néz ki, hogy egy zenekar annyi forrást kap, amennyi koncertet vállal. Ez nyilván arra ösztönözte az együtteseket, hogy minél többet koncertezzenek – március közepétől a szezon végéig viszont minden előadást törölni kellett (vagy hamarosan kelleni fog). Az EMMI ezekben a napokban nyilatkoztatja a zenekarokat, hogy mit törölnek és mit visznek át őszre – értelemszerűen mindenki fut a pénze után és megpróbál egy már amúgy is rettenetesen zsúfolt őszi szezonba begyötörni annyi koncertet, amennyit lehet.
Konklúzó: ha szeptemberben kinyitnak a koncerttermek, Budapesten megvan rá az esély, hogy új Guinness-rekord fog születni az egy napra eső szimfonikus – vagy annak elkönyvelt – koncertek számában. És ezekből jó néhány meglepő helyeken lesz – tényleg, van valakinek egy jó nagy nappalija?