„A művek műve” (Robert Schumann); „A zongorairodalomnak s a zongorapedagógiának szinte versenytárs nélküli, örök értékű kincse” (Bartha Dénes). Ehhez hasonló, elragadtatott szavakkal értékelték a muzsikusok és a zenetörténészek Johann Sebastian Bach kétkötetes művét, a Das wohltemperierte Klaviert. A második kötetet Dobozy Borbála vette most lemezre a BMC Records gondozásában.
„Nagy öröm számomra, hogy Johann Sebastian Bach Das Wohltemperierte Klavier című gyűjteményének második kötetét unikális hangszeren örökíthettem meg: egy Johann Heinrich Harraß csembaló (Großbreitenbach, 1706 körül) hű másolatán. Ennek építését Jürgen Ammer (†2017) kezdte el breitenbachi műhelyében, de a mester sajnos már csak a corpust tudta elkészíteni, amelyet azután Jan Bečička, Stanislav Hüttl és Petr Šefl (Bystřec) fejezett be 2018-ban” – meséli Dobozy Borbála.
A lemez kísérőszövegében Péteri Judit pedig így ír a darabról:
„E rendkívüli jelentőségű sorozatot a zeneszerző ugyan nem tette közzé nyomtatásban, de a halálát követő 50 évben kéziratos másolatok tucatjai készültek róla, 1800-ban pedig egyszerre három kiadó is megjelentette. A sorozat két kötetének mindegyikében 24 prelúdium és fúga található, az összes dúr és moll hangnemben, félhangonként emelkedő sorrendbe rendezve – a maga korában egyedülálló vállalkozás. (Bár voltak előképei, mindenekelőtt J. C. Fischer Ariadne musica című orgonamű-sorozata, ám Fischernél csak 20 prelúdium és fúga szerepel, s az ő műve sokkal rövidebb, egyszerűbb, kimondottan tanítási célra készült darabokból áll.)
„Das wohl temperirte Clavier” – ez áll az 1. kötet 1722-ben keletkezett szerzői kéziratának élén, s a címlapszöveg folytatásából kiderül, hogy Bach mit értett a „jól temperált” kifejezés alatt: olyan hangolási szisztémát, amelyben mind a 24 hangnemben játszani lehet. Ezt sokan a ma általánosan használt, ún. egyenletes temperálással azonosítják, amelyben minden dúr-, illetve moll-hangnem egyformán szól. Ezt a hangolási rendszert ugyan már a 16. századtól ismerték, ám Bach korában több olyan enyhén egyenlőtlen temperálás is létezett, amely szintén alkalmas volt a sorozat darabjainak megszólaltatására. A 18. században német nyelvterületen a „clavier” szó háromféle dolgot is jelenthetett:1) billentyűzetet (klaviatúrát), 2) a halk hangú, dinamikai árnyalásra képes házi hangszert, a klavikordot, 3) általában billentyűs instrumentumot. Bach itt valószínűleg a legutóbbi értelmében használta e kifejezést, mert bár a sorozat sok darabja jól hangzik klavikordon is, a fúgák belső szólamainak finom rajzolata talán mégis a csembalón érvényesül a leginkább, s ez az a hangszer, amelyen valamennyi prelúdium és fúga egyformán meggyőzően szól.”
