Ki gondolta volna akár csak pár hónappal ezelőtt is, hogy más szemmel fogjuk látni az olyan apokaliptikus víziót felfestő műalkotásokat, mint Wagner Ringje vagy Beckett művei? Bár a helyzet korántsem ennyire veszélyes, de mégis elő-előkerülnek ezek a víziók a fejünkben: a kép, ahogy az emberiség éppen túlélni akar, számvetést készítve múltjával. A túlélés ugyan talán túlzás, de a számvetés, az élet újragondolása semmiképp.
A karantén alatt sok műfaj segít az idő kitöltésében a „magasművészeten” kívül is. A Kispál és a Borz, vagy Lovasi András szövegei, netán Lichter Péter „kísérleti horrorfilmje”, a 2017-es Fagyott május. Kedvünkre válogathatunk, vagy depis hangulatunk művészi megfogalmazása vonz, esetleg esztétikai vagy intellektuális élmény kell, lehetőleg több órai műélvezeten át is.
Ez megvan már akkor, ha az ember egyedül indul túrára az erdőbe. Olyan erdő mellett lakom, ahol ritka látvány az ember, néha találkozom csak kutyasétáltatókkal vagy kirándulókkal. Ez jó, ha már kényszeredetten, de kiadtuk a jelszót, hogy „vissza a természetbe”, akkor ne elégedjünk meg félmegoldásokkal. Az ember és a természet találkozásának szimbolikusnak is kell lennie. A természet magányában legyen időnk és terünk legbelsőbb énünkkel és gondolatainkkal foglalkozni, vagy csak merengeni, elmélkedni, bambulni. Volt mostanában időnk erre? Nem hiszem. Legalábbis azoknak, akik a zaklatott nagyvárosi taposómalomban élik mindennapjaikat, aligha. Az amúgy sem „trendi”, de semmiképpen sem „szexi”. Bambulni, az csak úgy van. Értelme sincsen, különben gondolkodásnak hívnánk. A bambulást végző ember komótosan, lassan csinálja, ez pedig már szitokszónak számít manapság.
Ilyen esetekben a nyugati kultúrában otthonosan mozgó lény (nevezhetjük akár értelmiséginek is), azon kapja magát, hogy olvasott, hallott, látott élményei, tapasztalatai máshogyan, a jelen helyzethez alkalmazkodva térnek vissza. Nemrég a Metropolitan Opera online Wagner-hetet hirdetett meg, ahol ingyenesen elérhetővé váltak azok a felvételek, amelyeket régebben ritkán lehetett látni. A már legendásnak számító Ring is része volt a sorozatnak, ami előhívta emlékeim közül az egyik kedvencemet, a nemrég elhunyt Harry Kupfer bayreuth-i produkcióját. Az ő látomásában valamilyen nukleáris katasztrófa után járunk, saját maga romjait takarítja el a Földön (vagy akárhol) élő összes értelmesnek mondott faj, beleértve az embert is.
https://www.youtube.com/watch?v=R3SGtJNm-pI&feature=emb_logo
Nagy kataklizma után az újrakezdéshez szükséges energia összegyűjtése is zajlik épp, több-kevesebb sikerrel. Tudjuk, hogy a végkifejlet sem lehet vidám, hiszen mi, emberek folyamatosan ugyanabba a gödörbe lépünk bele, áltatva magunkat, hogy ez csupán folyó. És nem, sohasem tanulunk elkövetett hibáinkból.
Amiben bízhatunk, a ciklikusság, a mindent elölről indítás lehetőségének gondolata. Amint Kupfer ábrázolta a tetralógia utolsó képében, az igazi tragédia a közöny, ahogy ezt az emberek tudomásul veszik. Már képtelenek is eldönteni, hogy amit a képernyőt bámulva néznek, az a valóság, vagy épp csak egy kreatív ötletekkel bedurrantott reality.
A Fagyott május is egy „bukás” után játszódik 1990-ben. Azt persze nem tudjuk, hogy milyen bukás ez, mi, közép-kelet európaiak gondolhatunk speciálisan a rendszerváltozásra vagy annak körülményeire, de általánosabb katasztrófára is. A hangsúly nem is a történeten vagy épp cselekményen van (hiszen az nincs is), hanem az atmoszféra nyomaszt, ahogy az erdőben magában kóboroló, „valamit” kereső ember árasztja szét a reménytelenséget.
Az erdő az én esetemben persze nem ennyire elhagyatott, és fagy sincsen végre. A film főszerepelője gondolatait egy romos épületben talált Commodore 64-es számítógépbe pötyögi bele. Én legalább nem ennyire nekikeseredetten, de a fogyasztói társadalom által kiharcolt fejlettségű masina billentyűit nyomkodom, bízva abban, hogy ezt nem a földi maradványaimtól nem messze találja meg valaki. Hanem bekerül az online térbe, ami most a kulturális élet egyetlen platformja.
Ne legyen vírusotok, hallgassatok zenét, és bízzatok abban, hogy az istenek halnak, de az ember él.
