Kinek a dallamára énekelnénk ma Kölcsey Himnuszát, ha Erkel másodszor is távol marad a pályázattól? Jogos a kérdés, hiszen Erkel Ferenc az 1843-as Szózat-pályázatra sem nevezett be (pedig tudjuk: ő is megzenésítette Vörösmarty költeményét), és ha nem bátorítják, talán a következő évben sem pályázott volna.
Valószínűleg eleve idegenkedett az efféle alkalmaktól, és lehet igazság Gárdonyi Géza már idézett elbeszélésében, miszerint Erkelt az 1844-es Himnusz-pályázat alkalmával szinte kényszeríteni kellett a részvételre (kevésbé lényeges, hogy valóban bezárták-e a szobába, vagy csupán szavakkal ösztönözték a komponálásra).
Ha pedig ezúttal sem versenyzett volna, akkor természetesen másvalaki lett volna a győztes. Valaki a 12-ből, minden bizonnyal a dicsérettel kitüntetett hat komponista egyike. Talán éppen az, aki a Szózat-pályázatot is megnyerte: Egressy Béni.
Egressy Himnusza a kritikusok és a közönség tetszését is megnyerte az 1844. július 2-i bemutató alkalmával. A győztes és a hat kitüntetett zenemű szerzőjének nevét ekkor még jeligék és sorszámok segítettek titokban tartani, azt azonban a zsűri már nyilvánosságra hozta, hogy az 1-es számú lett a győztes. Egressy (betűhűen átírva) az „Isten áld meg a’ Magyart! Jó kedvel bőségel” jeligével szerepelt, és műve a 3-as sorszámot kapta – véletlenül ugyanazt, amellyel az előző évben a díjnyertes Szózat szerepelt.
Az Életképek című lap így tudósított az eseményről:
„több tekintetnél fogva jelesbnek találtuk a’ 3. 6. és 13-ik számút. De kétségen túl legderekabb, legjelesebb ’s a’ többieken kiválókig felülemelkedett a’ pályanyertes… A’ közönség ezt élénk tapsokkal ’s általános elégedettséggel fogadá, ’s ismételtetni kiváná. Legvégül felbontatván az illető jeligés levélkék, kitűnt … hogy a’ pályanyertes Erkel Ferencz. A’ 3-ik számú mü szerzőjéül Egressy Béni, a’ 6-ik szerzőjéül Travnyik János bizonyult, ’s különösen e’ két név élénken megtapsoltatott a’ közönségtől, jeléül, hogy zeneszerzői pályán tett eddigi érdemeik általános méltánylást nyertek. Erkel Ferencz előhívatván, zajosan megtapsoltatott, ’s a’ díj átadatott neki.”
Egressy sikere szempontjából a 3-as sorszám a pozitív előjelek közé tartozott, a bizonytalan valóságtartalmú legendák viszont némi konspirációt is sejtetnek a háttérben. A visszaemlékezések szerint Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója volt az, aki rávette Erkelt a pályázásra. Ha nem járt volna sikerrel, Egressy esélyei jelentősen megjavultak volna. Erkel Lajos, a zeneszerző fia így beszélte el fél évszázaddal később Metz Albertnek, az Operaház brácsajátékosának a történetet:
„1844-ben, a pályázat utolsó napján, délután benyit Bartay András, akkori intendáns, Erkel Ferencz szobájába: – Na Fránczi, remélem pályáztál a Hymnusra? – Nem pályáztam! – S miért nem? – Azt mondta Egressy Béni, hogy mi (Erkel F. s Egressy B.) ketten ne pályázzunk. Boldoguljon más is. – No hát tudd meg, hogy Egressy nem egy, de három pályamunkával pályázott. […]”
Kicsit másképp jegyezte le és színezte ki Gárdonyi Géza Erkel Ferenc elbeszélését. Az Egressyre vonatkozó szakaszt idézzük az Apróságok Erkel életéből című írásból:
„megfog az utczán, a lakása elött Bartay. Felhí és azt mondja odafenn: – Írtál-e himnuszt? – Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. – Hát ö megírta már? – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. – És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? – Micsoda szándékosság? – Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. – De ha nem is akarok. – Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.”
Az eredmény közismert: Erkel megkomponálta a Himnuszt, és megnyerte a versenyt. Azon azonban eltűnődhetünk, hogy volt-e esélye Egressynek Erkellel szemben. Nincs arról adatunk, hogy Egressy Himnusza szerepelt volna nagyobb nyilvánosság előtt a bemutatót követő másfél évszázadban, feltehetően maga a szerző sem szorgalmazta az előadását. A mű hamarosan feledésbe merült, de szerencsére nem veszett el örökre. Valamikor a múlt század közepén a pályázatra benyújtott partitúra Major Ervin zenetörténész birtokába került, majd a hagyatékával együtt az MTA Zenetudományi Intézet könyvtárába, ahol jelenleg is található. Somogyváry Ákos karnagy 2000-ben vette lemezre és szólaltatta meg azóta több alkalommal. A Filharmóniai Társaság Zenekarának új filmfelvételén is ő vezényli az énekkart és a zenekart.
Egressy Himnuszának fennmaradt változata négyszólamú férfikart és szimfonikus zenekart foglalkoztat. Előadása bizonyára nem okozott gondot az operaház zenészeinek, a meglehetősen magas hangfekvés azonban nem kellemes az amatőr kórusok számára, és lehetetlen helyzetbe hozná a dallamot éneklő átlagembereket. Eleve abban a magasságban indul (gisz”), amelyet Erkel fokozatos emelkedéssel ér el a mű csúcspontján, a Megbűnhődte szövegnél (asz”).
A kórusok számára a szekundnál nagyobb transzpozíció sem jelent megoldást, mivel ez esetben a basszus nem tudja elénekelni a mély hangokat. Ettől eltekintve gondosan megírt, élénk és hatásos kompozícióról van szó (nem tudjuk, hogy ki segített Egressynek a hangszerelésben). Magyar verbunkos zene a javából, és hivatásos együtteseinktől elvárható lenne, hogy néha megszólaltassák hozzá illő környezetben. Úgy vélem azonban, hogy könnyed stílusa miatt sosem tölthette volna be azt a szerepet, amely Erkel páratlan alkotásának jutott a magyarság életében.
