2020 januárjában a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara és az Erkel Ferenc Társaság egy olyan sorozatot indított el, amely a magyar Himnusz születésének előző évi, 175. évfordulóját Himnusz-évvé bővítette. Kéthetente jelentkeztünk rövid Himnusz-történetekkel és zenei filmfelvételekkel, amelyek az 1844-es Himnusz-pályázathoz kapcsolódtak, és nem kerülhettük meg az 1843-as versenyt sem, amelyen Vörösmarty Szózatát kellet megzenésíteni. Erkel Ferenc mellett Egressy Béni lett a másik főszereplőnk, aki mindkét alkalommal szorítóba lépett. Ezúttal, a cikksorozat lezárásaként, a két mester és a két győztes nemzeti ének találkozásairól ejtünk szót.
Erkel 1838 januárjában lett az alig fél éve alapított Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) karmestere. Egressy ugyanitt, Erkel beosztottjaként, mint énekes működött, a munkatársak azonban hamarosan szerzőtársak lettek. Egressy írta a Bátori Mária, a Hunyadi László és a Bánk bán szövegkönyvét is. Nagysikerű együttműködésüknek az énekes-librettista korai halála vetett véget 1851-ben, tíz évvel a Bánk bán bemutatója előtt. Már írtunk arról, hogy amikor Egressy 1843 tavaszán részt vett a Szózat-pályázaton, Erkel a zsűritagok között szerepelt, de versenyen kívül ő is megzenésítette Vörösmarty költeményét.
Kevésen múlott, hogy a két Szózat megmérkőzzön egymással a Nemzeti Színház által kitűzött 20 aranyért, amikor pedig három héttel később, 1843. május 30-án Erkel darabját is előadták, a két kompozíció ismét hajszál híján kerülte el egymást. Bár a műsorban Erkelé mellett Egressy azonos című műve is elhangzott, utóbbi mégsem nem volt azonos a győztes kompozícióval. Egressy ugyanis nem volt rest, és legalább háromszor megzenésítette a Vörösmarty-verset!
Először 1839-ben, ekkor elő is adták, de sajnos nem maradt fenn. Egy másikkal, amelyet ma is éneklünk, nyerte meg 1843 tavaszán a pályázatot (május 10-én mutatták be Thern Károly és Fáy Gusztáv pályaművével együtt). Komponált továbbá egy harmadik Szózatot is, nagyjából ugyanebben az időszakban. Ez utóbbit maga a szerző tanította be 1843. április 21-én a színházi kórusnak, hogy másnap Erkel változatával együtt előadják egy késő esti szerenád keretében. Mivel a rossz idő miatt elmaradt az előadás, május 30-án – a szerző tudta nélkül – ismét összepárosították az Erkel-művel. Előadták – majd ez is elveszett. Maradt tehát Egressy egyedüli Szózataként a pályázati kompozíció, egyik legelső nemzeti énekünk.
Egressy dallama hamar népszerű lett verbunkos-magyaros karakterének köszönhetően. Motívumai számos jól ismert népies dal fordulataira emlékeztettek, kinek ezt, másnak azt a nótát idézték fel. Az emberek ezáltal nemcsak könnyen meg tudták jegyezni, hanem egy nagyobb dalkincs esszenciájaként a magukénak ismerték el. Természetesen nem nyerte meg azonnal mindenki tetszését.
Példaként álljon itt a Pesti Hírlap tudósítása az Egressy-mű első előadásáról:
„csak ítéljük meg hidegen a’ jutalmazottat, ’s hidegen ítélve meg kell vallanunk, hogy a’ szerző a’ „Szózat“ szellemének egy sugarát sem fogta fel, vagy annak nagyszerű jelleméhez illő zenét írni képes nem volt; a’ zenemű kisszerű, tökéletesen jellemtelen, ’s eredetiség nélküli; egy helyénél ugyan zajos tapsokra fakadt a’ nagyszámú közönség, de ezt csak egy ismert népdal ezen két versének: „Ha megvágod a’ kezedet, / Ki süt nekem lágy kenyeret?“ beleszőtt melódiája okozá… valóban az egész csak lágy kenyér nóta, mellynek jövendője hamar elszáradás; szerény ítéletünk az, hogy a’ jutalmat inkább ki sem kellett volna adni, mint illy műnek.”
Mivel a pályázaton énekkarra és zenekarra írott művek versenyezhettek, a zenekari komponálásban járatlan Egressy kollégájához, szerzőtársához és barátjához, Erkel Ferenchez fordult segítségért. Erkel életművének kutatói úgy vélik, hogy – mint például a Nemzeti dal esetében – ezúttal is ő hangszerelte meg Egressy kompozícióját. „Bizonyítékul” Gárdonyi Géza anekdotikus elbeszélése szolgál. Ebben az esetben talán hihetünk az írónak, az Erkel szájába adott elbeszélésnek azonban véletlenül se vegyük komolyan minden szavát! Gárdonyi találóan festette meg egy megkeseredett, beteges öregúr portréját, aki képtelen állításokkal próbálja lerázni a kérdezősködő fiatalembert. Az ifjú író és az idős Erkel beszélget a pesti sakk-körben:
„Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát. — Hát nem volt mestere a zenének? — Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra. — Ugye az a legremekebb munkája Egressynek? Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk. — Semmi, — felelte az öreg úr. — Nyomorék gyereke Vörösmartynak is, Egressynek is. Azt hittem, elsüllyedek. Néha túlságosan keserű volt az öreg úr. Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is érdekes. Folytatta: — Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején így kezdi; Hazádnak ren- . . . Mi ez a: nak ren? … ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti? Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el.”
Egressy Szózata és Erkel Himnusza a 19. század közepétől egyre gyakrabban szólalt meg egymás társaságában dalárdák műsorain, állami és iskolai ünnepélyeken. A két mű azonban ennél is közelebb került egymáshoz, amikor egyetlen kompozíción belül jelentek meg és kaptak jelképes szerepet.
Liszt Ferenc például 1872-ben zenekari fantáziát írt a Szózat és a Himnusz dallamára, és a művet zongoraváltozatban is megjelentette. Amint erről egy korábbi fejezetünkben szóltunk, másfél évtizeddel később, 1887-ben maga Erkel szőtte bele mindkét dallamot egyik alkotásába, a Nemzeti Színház alapításának 50. jubileumára írt Ünnepi nyitányba.
Utolsó példaként Dohnányi Ernő azonos című Ünnepi nyitányát említjük, amelyben a Szózat és a Himnusz mellett Dohnányi saját Nemzeti imáját (Hitvallás Papp-Váry Elemérné pályadíjnyertes szövegére) szólaltatta meg és szerkesztette egységes kompozícióvá. A mű – Kodály Psalmus hungaricusával és Bartók Táncszvitjével együtt – a főváros egyesítésének félszázados jubileumára készült, és mindhármat a Filharmóniai Társaság ünnepi hangversenyén mutatták be 1923. november 19-én az elnökkarnagy, Dohnányi vezényletével.
Dohnányinak a jelképes mondanivaló miatt volt szüksége a harmadik dallamra és a három együttesre: két nagyzenekarra és egy kilenc rézfúvósból és ütőkből álló csoportra. Utóbbi a Himnusz hangjait játssza hosszú hangon, az egész mű tartópilléreként. A három dallam és három együttes kombinációja a városrészek (Pest, Buda és Óbuda) egyesítését szimbolizálja, ugyanakkor egy nagyobb összefüggésre is rávilágít: a zene eszközeivel utal a néhány éve elszakított országrészek összetartozására. Hasonlót tervezett Bartók a Táncszvitben, ahol a Duna-menti népek dallamait kívánta magyar foglalatba helyezni, Kodály is a háromfelé szakított ország panaszát szólaltatta meg a Psalmusban Kecskeméti Vég Mihály 1561-es zsoltárparafrázisával. Maga az 1923-as koncert pedig a kor három legjelentősebb magyar zeneszerzőjét hozta össze egyetlen szimbolikus eseményben, feledtetve egy rövid időre, hogy szülőhelyeiket (Pozsony, Kecskemét és Nagyszentmiklós) már három különböző ország térképén kell keresniük.
- A Himnusz-történetek 11 filmfelvételén a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Somogyváry Ákos, egy-egy alkalommal Kovács János, Medveczky Ádám és Rico Saccani vezényelte.
- A zenekar partnereként (az egyik pályamű esetében a cappella) az alábbi kórusok működtek közre:
- Erkel Ferenc Himnuszának előadásában a Magyar Állami Operaház Kórusa (karigazgató: Csiki Gábor)
- a Himnusz-pályázati művek, valamint Erkel és Egressy Szózatának a Magyar Nemzeti Múzeumban rögzített előadásában a Gyulai Erkel Ferenc Vegyeskar (karigazgató: Perlaki Attila) és az István Király Operakórus, Budapest (karigazgató: Somogyváry Ákos)
