Tóth-Vajna Gergely fiatal tehetséges zenész, zenekarvezető, karmester, aki emellett orvosi diplomával is rendelkezik. Mint oly sok művész esetében, az ő életét is megváltoztatta a hirtelen jött járvány, Angliából tért haza, hogy a kialakult helyzetben itthon segíthessen, ezúttal orvosként.
– Most önkénteskedni készülsz megint?
– Nem, most úgy tűnik, hogy végre eljutok a Balatonra, már nagyon vártam, eléggé zsúfolt volt a mögöttem lévő időszak.
– Ahogy készültem az interjúra, és rólad olvastam, arra gondoltam, vajon minek tartod inkább önmagad: orvosnak vagy zenésznek? Egyáltalán lehet-e, tudsz-e választani?
– Ez elég nehéz dilemma. Ikertestvéremmel, Zsomborral ez a kérdés végigkísérte életünket. Mindketten a Semmelweis Egyetem általános orvosi karára jártunk, őt mindvégig inkább a zenélés foglalkoztatta, én pedig eleinte nagyobb figyelmet fordítottam az orvosi hivatásra. A fordulópontot az jelentette, amikor tavaly ösztöndíjasként felvettek a londoni Royal College of Music karmester és fortepiano mesterképzésére.
Ekkor elhatároztam, hogy a teljes energiámmal a zene felé fordulok. Az is segítette a döntésemet, hogy Zsombor is követ szeptembertől, csak ő a zenei doktori képzésben fog részt venni. Azonban közbeszólt a sors és a járvány miatt el kellett döntenem, hogy Angliában vagy itthon töltöm el a karantén időszakát. Mivel az órák online formában vannak most megtartva, ezért hazajöttem, hiszen itt még talán segíteni is tudok.
– Mivel foglalkozol, amikor segítesz?
– Először is elvégeztem egy olyan tanfolyamot, ami kifejezetten a koronavírusos betegek lélegeztetéséről szólt, arra gondoltam, hogy ez mindenképp hasznos. Mivel gyermekgyógyászat szakvizsgám van, ezért eleinte olyan körzetekben helyettesítettem, ahol az orvos 65 év felett van, később pedig két körzetet önállóan is elvállaltam. Ezek egyébként olyan körzetek, ahol már évek óta nincs gyermekorvos. Mindemellett a Semmelweis Egyetem H-UNCOVER programjában is önkénteskedtem, ami a KSH közreműködésével indított országos szűrővizsgálat volt.
– Mindez nem irányított vissza az orvosi hivatás felé?
– Mindenképp elgondolkodtató volt, de az hiszem, hogy lényegében nem változtatta meg korábbi döntésemet. Ez a két terület, a zene és az orvoslás egyébként jól kiegészíti egymást. Ahogy az orvosi hivatásban testünk fizikai egészségéért küzdünk, a zeneművészetben a lélek harmóniája a legfontosabb.
Az orvostudományi szemléletből sok olyasmit tanultam, amit a zenében is érvényes.
Engem egy szimfonikus zenekar működésében is az érdekel elsősorban, hogy a különböző hangszerek, hangszercsoportok, egységek együttműködéséből hogyan születik meg a zene a maga teljességében. Lenyűgöz, ahogy ezek a szerteágazó egységek kölcsönhatásba lépnek egymással, hogy a végén létrejöjjön a minél kifejezőbb zenei hangzás. Hasonlóképpen viszonyulok az emberi testhez is, csak ott a fizikai teljesség megtalálása a cél.
– Ez a szemlélet vezetett, amikor Zsomborral megalapítottátok a Harmonia Caeletis Barokk Zenekart?
– Részben igen, valamint az, hogy olyan eredeti és különleges repertoárral jelentkezzünk, ami egyedülálló Magyarországon. Ez gyakorlatilag egy projekt-alapokon szerveződő zenekar, és az egyes műsorokhoz magunk mellé gyűjtünk zenészeket. Első koncertsorozatunkon például Händel op. 1-es szonátáit szólaltattuk meg, ahol az együttes vonós és fúvós művészei külön-külön szólistaként mutatkozhattak be csembalókísérettel, de a fertődi Esterházy-kastélynak is minden évben visszatérő vendégei vagyunk. Emellett van a Piano e Forte duónk, ami a négykezes billentyűs muzsika népszerűsítésére jött létre, ennek kapcsán több saját lemezünk is megjelent már.
– Billentyűsként, karmesterként ez a korszak és a korhű hangszereken muzsikálás érdekel a legjobban?
– Részben igen, de a továbbiakban szeretnék elsősorban a bécsi klasszikával foglalkozni. Ki is dolgoztunk egy olyan koncepciót, hogy létrehozunk egy korhű hangszeres szimfonikus zenekart a Royal College of Music hallgatóiból és előadjuk a korszak legnépszerűbb darabjait a koncertteremben. Ez egyedülálló kísérlet lett volna, de sajnos a koronavírus ezt a tervünket is meghiúsította, azért bízom benne, hogy hamarosan meg tudjuk valósítani.
– Az orvosok között igen magas a klasszikuszene-kedvelők, sőt, a valamilyen hangszeren játszók aránya. A Semmelweis Egyetemnek saját zenekara is van. Te, mint érintett, hogyan látod, mi lehet az összekötő kapocs a két terület között?
– Egyrészt a már előbb is említett hasonlóság. Emellett közrejátszhat az is, hogy az orvosi hivatásban egy meglehetősen merev, szabályokkal teli rendszerrel dolgozunk, amitől ritkán van csak módunk eltérni. Ez olyan fajta koncentrációt igényel, ami után egyszerűen jól esik egy másik univerzumba átkapcsolni, ahol más közegben találjuk magunkat. Épp ezért ez az élmény egyszerre jelent kikapcsolódást és kiteljesedést is. Pusztán az a tény, hogy a klasszikus „polgári közegben” jelen volt a „magaskultúra”, így a zene is, a nappalikban nem egyszer zongora is állt.
Az orvosi, mint hagyományosan polgári-értelmiségi hivatás esetében is hasonló kapcsolatról beszélünk, életük szerves része lett a muzsikálás. Egyébként az általad említett Medikus Zenekaron kívül létezik a Semmelweis Vonósnégyes is, ami osztályvezető professzorokból áll, és egészen magas színvonalon szólaltatja meg a repertoárját. Elég, ha csak megnézzük, kikkel léptek fel az elmúlt időszakban és láthatjuk, kölcsönös a tisztelet az orvos-zenészek és a világhírű előadóművészek között. Csodálatos ennek a két hivatásnak az ötvözése. A régi csembalók fedelén is gyakran olvashatjuk „Musica laetitiae comes, medicina dolorum”, tehát a zene társ a vígasságban és gyógyír a fájdalomra. Hiszem, hogy amint az élet visszatér a normális kerékvágásba, az orvosok után rajtunk, zenészeken lesz a sor, hogy a zenénkkel gyógyítsuk az emberek lelkét.
