Tóth-Vajna Zsombor: „Ha maga Bach játszana ma egy koncerten, az sem lenne igazán autentikus”

Tóth-Vajna Zsombor – fotó: Raffay Zsófi

Három koncertből álló sorozat keretében mutatja be Tóth-Vajna Zsombor a reneszánsz, a barokk és a bécsi klasszika egy-egy meghatározó billentyűs hangszerét és a hozzá tartozó repertoárt. A Billentyűs történetek című koncertek szeptember 20-án, október 18-án és november 15-én lesznek hallhatók a Budapest Music Center könyvtárában.

– Hogyan állítottad össze a sorozat tematikáját?

– Mivel működési területem a régi billentyűs hangszerek, így a most következő, a BMC könyvtárában megrendezésre kerülő sorozat középpontjában a régizene és a történelmi billentyűs hangszerek állnak. Korábban is próbáltam arra törekedni, hogy tematikusan, egy-egy hangszerre fókuszálva szervezzem a koncerteket, illetve alkalmanként egy koncerten belül több billentyűs hangszert tudjak bemutatni. A mostani sorozathoz az adta az inspirációt, hogy az elmúlt években megfigyeltem,

a közönség nemcsak a különböző korszakok zenéje iránt mutat egyre nagyobb érdeklődést, hanem az iránt is, hogy milyen hangszereken szólalnak meg a régi korok zenéi.

Milyen szerkezet a mechanika alapja? Miért éppen olyan színű, illetve alakú az adott hangszer? Miben térnek el két csembaló szerkezeti és hangzásbeli tulajdonságai? A mostani sorozatban ezekkel is szeretném megismertetni a közönséget, bemutatva, hogy a reneszánsz és a barokk kor hangszerpalettája sokkal színesebb volt, mint azt ma gondolnánk.

– Az említett eltérések mennyire kívánnak más előadói attitűdöt? 

– Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert egyszerre többféle billentyűs hangszeren tanultam játszani: orgonán, csembalón, klavikordon és fortepianón, Mozart korának zongoráján. Mindig érdekelt a hangszerek sokfélesége, és hogy egy-egy hangszeren milyen lehetőségei vannak a játékosnak. Talán ebben az első lépés az orgona volt, mert az orgonisták abban a szerencsés (vagy bizonyos esetekben szerencsétlen) helyzetben vannak, hogy az orgona helyhez kötött hangszer, így minden koncert alkalmával új hangszerrel találkozik az előadó. A sikeres koncert érdekében pedig „házasságot kell kössön” az adott este hangszerével. Ugyanez a helyzet a csembalók esetében is:

XIV. Lajos udvarának 18. századi, végtelenül kifinomult, rezonáns hangszere egészen más előadói attitűdöt kíván meg, mint X. Leó pápa korának száraz, ugyanakkor robbanékony hangzású olasz csembalója, vagy egy türingiai kisváros kevésbé felhangdús, de a polifón játékra tökéletesen alkalmas hangszere.

Én nagyon élvezem ezeket a különbözőségeket. Nyáron például alkalmam volt harmadszor is visszatérni a londoni Händel Házba, ahol egy 1754-ben készült Jacob Kirckman csembalót szólaltattam meg, amiben még a pengetők is az eredeti koncepciónak megfelelően hattyútollból vannak faragva.

Tóth-Vajna Zsombor – fotó: Pandzarisz Tamás

Az, hogy melyik hangszer van a középpontban, mindig a következő koncertek műsorától függ. Az elmúlt egy év hangsúlyosan a bécsi klasszikus billentyűs zene köré szerveződött. Ha választanom kellene, azt mondanám, hogy az orgona áll hozzám a legközelebb, és Bach és Buxtehude műveit szeretem a legjobban játszani.

– Egy-egy előadást nagyok sok kutatás előz meg. Honnan szerzel információt, és mennyire lehetsz biztos ezek tévedhetetlenségében?

– Egy-egy specifikus repertoár megszólaltatásához elengedhetetlen, hogy az ember ismerje a korabeli forrásokat és az előadói gyakorlatot. Én emellett sokszor nyertem inspirációt a kor más művészeti ágaiból, például a festészetből vagy az építészetből. Fontos, hogy ismerjük a korabeli szabályokat, konvenciókat, ugyanakkor a régizenének megvan az a veszélye, hogy ha valaki kizárólag a források mentén próbálja megszólaltatni, akkor a hallgató egy idő után azt kezdi érezni, hogy egy múzeumban van. Lehetetlen korhűnek lenni, akármennyire igyekszik az ember. Ha egy időgéppel ide tudnánk repíteni Bachot egy saját hangszerével, és beültetnénk játszani egy főúri kastély dísztermébe, akkor se beszélhetnénk teljes egészében korhűségről, hiszen más a mai és az akkori közönség. A mi felfogásunk sok szempontból másképp működik, mint egy 18. századi német polgáré. A régizene egyes irányzatai manapság kicsit ortodox irányba mennek a korhűség szempontjából.

Én sokkal jobban tudok élvezni egy olyan előadást, ami modern hangszereken szólal meg, viszont zeneileg felejthetetlen élményt ad, mint egy olyan koncertet, ami korhűség szempontjából minden kritériumnak megfelel, mégsem mozgat meg semmit bennem.

– Hogyan lehet manapság megfelelő kópiákhoz jutni, mennyire elterjedt ilyen hangszerek építésével foglalkozni?

– Szerencsére egyre könnyebb jó minőségű historikus billentyűs hangszerekkel találkozni, hiszen egyre több építő dolgozik, és a színvonal is egyre magasabb. Nekünk a testvéremmel, Gergellyel jelenleg három csembalónk, három klavikordunk és két fortepianónk van, ebből az egyik egy eredeti, 1805-ös Broadwood asztalzongora. A két fortepianót legutóbb együtt a közönség a fertődi Esterházy-kastély Haydn Termében hallhatta, ahol Sümegi Eszterrel Haydn londoni és bécsi vokális és szóló zongoraműveiből adtunk koncertet. Ide augusztus végén egy csembaló négykezes műsorral tértünk vissza a testvéremmel.

Ide kapcsolódik:
Mit kezdjünk a korabeli ízléssel, emberi tényezővel, ha régi zenéről van szó?

A most következő sorozat első koncertjén egy 1700 körül épült német kötött klavikord pontos másolatán fogom olyan szerzők műveit megszólaltatni, akik hatással lehettek a fiatal Bach és Händel zenei fejlődésére, mint például Frescobaldi, Froberger, Kerll, Buxtehude, Reincken és Fischer. A második koncerten egy 1521-ben készült olasz csembaló másolatán szólalnak meg Frescobaldi és német tanítványa, Froberger művei. Végül a Mozart testvérek európai utazását elevenítem fel a testvéremmel egy kétmanuálos francia csembalón. A Mozart korabeli Európában, főleg gyermekkorában, még nagyrészt csembalón játszottak az emberek, mert a mai kalapácszongora őse még nem volt annyira elterjedt. Nagy valószínűséggel az ifjú Mozart is találkozott ilyen csembalóval párizsi útja során, és Bécs palotáinak is kedvelt hangszere volt a „clavicembalo alla Francese”.

– A koncertek mellett a lemezfelvételeket sem hanyagolod. Milyen terveid vannak?

– Az ősz elég sűrű lesz, ugyanis lehetőséget kaptam három új lemez felvételére. Az egyiken az ún. Möller-kézirat darabjai szólalnak meg csembalón, klavikordon és orgonán. Ebbe a kötetbe Bach legidősebb bátyja, Johann Christoph gyűjtötte össze korának neves billentyűs szerzőinek műveit. Ez a kézirat szolgáltathatott alapjául a híres történetnek, miszerint a fiatal Bach holdfénynél másolta a bátyja tiltott, kincsként őrzött kottáit. A második lemezen Johann Pachelbel Musikalische Sterbensgedanken (Zenei halálgondolatok) című, négy korálpartitát tartalmazó ciklusát fogom rögzíteni orgonán és csembalón. A harmadik felvétel magyar vonatkozású lesz: a 17–18. század különböző gyűjteményeiben fellelhető, magyar vonatkozású darabokat fogom felvenni csembalón.

Az évad persze koncertkihívásokat is tartogat, októberben két alkalommal játszom Londonban szólóestet, februárban pedig a Régi Zeneakadémia Kamaratermében egy számomra kiemelten fontos repertoárt hallhat a közönség: Henry Purcell és mestere, John Blow csembalóműveit egy gyönyörű, kétmanuálos flamand hangszeren.