Devich Gergely csellóművész és Zsoldos Bálint zongoraművész idén is fellép a Klassz a pARTon! Fesztiválon. Páros interjúnkban nem tudtuk megkerülni Beethoven személyét, de ez nem is csoda. Ami most a klasszikus zenében van, az vele kezdődött.
– Kettőtöket rokoni szálak fűznek egymáshoz, ugye?
Zsoldos Bálint: Igen, nagybátyja vagyok Gergőnek.
– És ez nehezebbé vagy könnyebbé teszi a közös zenélést?
ZsB: Nem hiszem, hogy bármilyen hatással lenne rá.
Devich Gergely: Szerintem sem. Az mindenképpen jó, hogy természetesen tudunk beszélgetni egymással a próbákon kívül is.
– Min múlik, hogy két ember jól tudjon együtt zenélni?
DG: A baráti viszony segít. Ha a zenélésen túl nincs kapcsolódás a két ember között, akkor igen nehéz a dolguk.
ZsB: És persze az is baj lehet, ha teljesen mást gondolnak a zeneművekről. Olyankor az egyik kénytelen meghajtania a derekát. A tehetség sem árt, viszont előfordul, hogy két borzasztóan tehetséges ember nem tud együtt játszani. Gergővel viszont remekül értjük egymást, hasonló a felfogásunk a zenéről, és közös tanárunk is volt Gulyás Márta személyében.
– Bálint, húsz évvel idősebb vagy Gergőnél. Ez sem jelent hierarchikus viszont a zenélésben?
ZsB: Az évek nem érdem, szokták mondani. Lehet, hogy némely kérdésekben több tapasztalatom van, de Gergő sugárzó tehetség.
DG: Bálint előrébb tart azon az úton, amin én még keresgélek. Abban viszont kételkedem, hogy létezik olyan, hogy „kész, érett művész”. Sosem tudom, hogy mire gondolnak azok, akik ezt mondják.
ZsB: A koncerten csupán az hallatszik, hogy ki a jó zenész, és nem az, hogy ki mennyi idős.
– Mit hallunk tőletek a Klassz a pARTon! Fesztiválon?
DG: Beethoven F-dúr szonátájával nyitunk, ami egy korai darab az ötödik opuszból. Ezután Kodály Szonatinája következik, hogy ne csak német zenét játsszunk. A harmadik műsorszám ugyanis egy kései Brahms-darab, a szintén F-dúrban írt szonáta.
DG: Két évvel ezelőtt is nagyon különleges hangulata volt a koncertnek, amit a vízparttól pár méterre játszottunk.
ZsB: Most a keszthelyi Festetics-kastélyban lépünk fel, így az időjárásért nem kell izgulni. Örülök, hogy a Balaton-felvidéken is vannak koncertek, nagyon szeretek ott lenni. De hát ki nem?
– Gergő, a napokban került a mozikba A mi Kodályunk című dokumentumfilm, amelyben a zeneszerző nyomába eredtek Ránki Fülöp zongoraművésszel. Milyen tapasztalatot szereztél a forgatás alatt és a film utóélete nyomán?
DG: Amikor a Zoborvidéken és Kolonban [község Szlovákiában, a Nyitrai járásban – a szerk.] jártunk, találkoztunk egy idős nénivel, aki ontotta magából a népdalokat, zsigeri volt a felismerés, hogy Bartók és Kodály életműve az ilyen embereknek köszönhetően létezik. Felejthetetlen élmény volt! Örülök, hogy a film végre mozikba kerül, hiszen a járvány miatt tavasszal meghiúsult a forgalmazása.
– Bálint, a te ízlésedhez a repertoár mely része áll közel?
ZsB: A német zene különösen, Beethoven pedig vissza-visszatérően érdekel. Pedig nehéz ma mit kezdeni az ő személyével, a műveivel. A posztmodern relativizmusa egyértelműen lepereg az életműről. Beethoven még biztosan olyan ember volt, aki tényleg hitt az emberben – aztán persze legkésőbb a XX. században kiderült, hogy talán mégsem kéne az emberben annyira hinni. Beethovennek állításai voltak, kemény állításai, ami a mindent zárójelekbe tuszkoló korszellem számára nyilvánvalóan problémás. Letaglózó és zavarba ejtő a személye, se lenyelni, se kiköpni nem tudjuk.
– Talán éppen ezért tölt be hatalmas űrt a személye, mert hiány van abból, amit Beethoven képvisel.
ZsB: Egész biztosan. Vajon vállalni tudjuk ma azt a humanizmust, amit ő vállalt?
– Ezekkel a kérdésekkel találkozik az előadó előadás vagy gyakorlás közben?
DG: Én nem vagyok Beethoven, összeroppanok, ha ezzel kell foglalkoznom. Nekem először az a feladatom, hogy megnézzem, mi áll a kottában, aztán persze kialakul egy értelmezésem, és ezután tudom megtölteni érzelmekkel. Amikor más játszik egy darabot, akkor sokkal inkább elér a gondolatisága.
ZsB: Ez a mesterség, hogy előadóművészet, fiatal dolog. Nagyjából bő másfél évszázada létezik. Ma főként az elmúlt korok műveit játsszuk, ami szép dolog, de – valljuk be – meglehetősen furcsa. Talán ezért fordulhat elő, hogy oly sok modern előadásban kell manapság nélkülöznünk a véleményt bármilyen releváns kérdéssel kapcsolatban. Rendszerint látványosan piszlicsáré dolgokkal foglalkoznak, meglehetősen unalmasan.
DG: Más volt a művek fogadtatása is. A barokk korban a zeneszerzés olyan mesterség volt, mint a cipészet. Mozartot vagy a kortársait még nagyon is érdekelte, hogy tetszik-e a darabja a közönségnek. Ma pedig áhítattal hallgatjuk a régi korok műveit, aminek előnyös és hátrányos hozadékai vannak. Éppen Beethoven volt az, aki kivívta ezt az áhítatot, ő volt az, akit muszáj és illik megérteni. Azóta helyezzük a művészt mindenek fölé.
ZsB: Mert Beethoven volt az egyik első zeneművész, aki – mint géniusz – lámpást tartott az embereknek.
A KLASSZ a pARTon! fesztivál kiemelt támogatója a Szerencsejáték Zrt.
