Hollós Máté (1954) Erkel Ferenc- és Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjas zeneszerző. A Hungaroton Music Zrt. vezérigazgatója, az Akkord Zenei Kiadó művészeti vezetője. A Magyar Zeneszerzők Egyesülete és a Vántus István Társaság elnöke, a Magyar Zenei Tanács alelnöke, az Artisjus vezetőségi tagja. Barokkon innen és túl – Kalandozások a keskeny ösvény mentén című sorozatunkban kortárs zenéről, interpretációról, Fischer Annie-ról és a zenehallgatás minőségéről beszélgettünk.
– Szoktál zenét hallgatni?
– Igen, szeretek zenét hallgatni.
– Inkább élőben vagy bármilyen módon?
– Minden formában! Először is a szakmámhoz tartozik, bár nem minden kollégámra jellemző egyformán, hogy kíváncsi arra, hogy bárhol a világon mit írnak ma a zeneszerzők. Nem azért vagyok kíváncsi rá, mert lesni akarok belőle, mivel úgyis saját utakon járok, hanem egyszerűen érdekel, hogy mi az az asztal, amire leteszem a saját produktumomat, és hogy mi foglalkoztat másokat. De nem csak kortárs zenét szeretek hallgatni, hanem régebbi zenéket is, minden fajtát, mert érdekel a zenetörténet. És ha már az előbb védekezőnek látszóan azt mondtam, hogy nem lesni akarok a kortárs zenéből, akkor azt kell mondanom, hogy persze nem szándékoltan, de ha már valami hat rám, akkor az a zenetörténet.
– Tehát nem is annyira a modernek?
– Nem annyira. Van, amit szeretek a modern zenében, van, amit igazán nem szeretek, de ennek ilyen szempontból nincs jelentősége, mert ennek a megítélésnek a szubjektivitásával tisztában vagyok. Tehát az ízlésvilágomat vagy akár gondolkodásmódomat nem vetítem ki kötelezően a világra.
– Tisztázza magában az ember, mint zeneszerző, hogy mi hatott rá korábban vagy, hogy milyen korszakok jellemzik?
– Ha visszagondolok például zeneakadémista koromra vagy egyáltalában véve a zenetanulás évtizedeire, akkor persze emlékszem azokra az alapélményekre, amiket a Bach-passiók, vagy a Beethoven-zongoraszonáták jelentettek és így tovább. Az is érdekes, hogy ekkoriban például nem volt mély közöm Chopinhez. Aztán lett.
– Ilyen módon lehet gondolati rokonságot felfedezni mai szerzőkkel, akik mondjuk hasonló utakon járnak?
– Hogyne! Először is egy objektív, külső szemmel nézve is két részre mindenképp oszthatók a mai zeneszerzők. Vannak olyanok, akiket az újítás érdekel jobban, mindig is voltak egyébként ilyenek. Körülbelül a romantika óta kezdődik ez a kettéválás. Gondoljunk akár pusztán arra, hogy egy időben élt Bartók és Dohnányi.
Visszatérve a mai világra, vannak, akiket az érdekel, hogy valami olyasmit hozzanak létre, ami szerkezetileg nézve nem volt még soha. A másik csoportban pedig vannak, akiket kevésbé érdekelnek az efféle újítások, mert jobban hatni engedik magukra a zenetörténet folyamatát, tehát hajlandóak észrevenni magukban azt, hogy Beethoven vagy Chopin hogyan hatott rájuk. Természetesen ők sem Beethovent, vagy Chopint fognak írni, mert ma Beethoven-szonátát vagy Chopin-mazurkát írni fölösleges. Ez a kettősség, ez az újító, illetve felhasználó tendencia megvan a mai zeneszerzőkben. Azt hiszem, annyit megállapíthatok, hogy én az utóbbi kategóriába tartozom, ami nem azt jelenti, hogy bármiféle ellenérzéssel tekintenék a máshogyan, más irányban gondolkodókra.
– De ez fordítva sincs így?
– Én most csak a magam nevében beszéltem. Mert mind a két oldalon látok olyan kollégákat, akik a másik oldalt valamilyen negatív szenvedéllyel nézik.
– Gondolom, azért pozitív is van, vagy nem nagyon?
– Similis similie gaudet. Mindenki azt az irányt szereti legjobban, amelyikbe ő is tartozik. Nem érzem magam elfogultnak, de mivel nem akarok hamis képet vázolni sem magamról sem a helyzetről, bevallom, hogy vannak olyan, egyébként jelentős szerzők, akiket szakmailag abszolúte elismerek, de akiknek a zenéjét nem nagyon szeretem hallgatni.
– Tehát, ha lehet választani, akkor ilyen koncertekre nem nagyon jársz?
– A koncertekre inkább, mert tudni akarom, hogy mi történik. Egy példa, amelyet senki sem érthet félre, mert az együttes értékei nem megkérdőjelezhetőek. A hetvenes évekbeli Új Zenei Stúdió világa az nem az volt, ami engem zeneszerzőileg elgyönyörködtetett vagy befolyásolt, de ott voltam csaknem minden, vasárnapi Rottenbiller utcai matinéjukon. Mert az lehetetlen volt számomra, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy én abba az irányba soha egy lépést nem fogok akarni tenni, hogy ne tudjam, hogy mit csinálnak.
– Ez egy nagyon becsületes álláspont, mert amit ismersz, arról tudod igazából eldönteni, hogy neked tetszik-e.
– Egyrészt. Másrészt nem akarom morális dicsfényben fürdetni ezt a mondatomat, hanem úgy gondolom, hogy anélkül nem lehet dolgokról véleményt mondani, egyáltalán a tőle való távolságomat, hozzá való viszonyomat meghatározni, ha nem ismerem. Ha próbálom magam a térképen elhelyezni mondjuk Szolnokon, de nem tudom, hogy onnan merre mennyire van Debrecen, meg Budapest, akkor nem Szolnokon vagyok, hanem valahol az üres papíron.
– Visszatérve az alapkérdéshez, ha olyan zenét hallgatsz, amivel tényleg nem tudsz, nem akarsz azonosulni, akkor azt hogyan hallgatod? A darab érdekességét hallod, hagyod magadra hatni a zenét, mint olyat, vagy rögtön bekattannak a zeneszerzői formák, struktúrák?
– Ha figyelmesen hallgatok zenét, akkor természetesen próbálom követni, amit hallok. Akkor is, ha olyan világból származó zene, amelyben otthonosabban érzem magam, és akkor is, ha olyan, aminek a struktúráját nem annyira értem. Ez nem egyéni stílus kérdése, hanem, ha mondjuk repetitív darabot hallgatok, már a második percnél tudom, hogy hol fog tartani a 22. percben.
– Mint, ahogyan Carl Philipp Emanuel Bach visszaemlékezései alapján, az apja a főtéma hallatán rögtön tudta, merre megy, milyen formát vesz majd fel és hová fog kilyukadni egy zenész improvizációja?
– Igen. Bár egy barokk rögtönzés fantáziadús folyamatképzés egy menetrendszerű repetitív struktúrához képest. Visszatérve arra, hogy mit hallgatok, ahogy öregszem, arra lettem figyelmes, hogy ha a Bartók Rádió nagyszerű kortárs zenei programjában a Tribune International des Compositeurs éves seregszemléjéről való válogatást figyelem 30–40 zeneszerző 7–8 órányi választékában, s igazán szomorúan, nem féltékenyen mondom, hogy nagyon ritka, amikor sajátos, egyéni hangú szerzőt ismerhetek fel.
– Helyette mi van?
– Azt veszem észre, tisztelet a kivételnek, hogy sokan valamilyen trendhez szeretnének alkalmazkodni, tehát annak a „fesztivál” környezetnek megfelelni, amelyikbe a darabjukat szánják.
– Az eladhatóságra gondolnak?
– Kérdés persze, hogy eladhatóság alatt mit értünk. Mindannyian jártunk kortárszenei fesztiválokon, tudjuk, hogy ezek nem tömegesemények, ugyanakkor ezeknek is megvannak a maguk sznobjai.
– Bali Jánossal beszéltünk arról egy korábbi interjúban, hogy a klasszikus zene, mint olyan a világ zenei termésében eladhatóság, szintjén 1% körül van, vagy nem sokkal több, tehát az egész világ zenei terméséből a klasszikus zene általában, nem is csak a modern, az egy nagyon kicsi szegmens. De akkor hogyan komponáltok manapság? Mi a cél? Hogy minél többször előadják a darabot vagy, hogy az örökkévalóság számára valami fennmaradjon vagy, hogy egyszer bemutassák, hallhasd a darabod és örülj neki?
– Nem vitatom el, hogy a zeneszerző általában nem üzleti célokkal komponál, hanem valami belülről hajtja, vezérli. Hogy érdekli-e, hogy sokszor előadják? Hát persze hogy érdekli, mert szeretne jogdíjat kapni utána. Ez természetes már, ha valaki ezt nem csalások útján éri el (a csalások alatt értve azt, hogy manipulatívan generáljon magának nagyobb forgalmat.) Miután a mű az előadásokban él, az anyagi vonzatoktól függetlenül, ha nem fizetnének érte egy fillért sem, akkor is ennek kellene lennie a szerző ambíciójának.
Abban, hogy ki milyen alapon választ magának struktúrát, elgondolást, abban benne van az is, hogy őt mi érdekli, ez a legtisztább része; benne van az, hogy mit lát trendinek, mert sokan bizony úgy választanak maguknak irányt, hogy mi megy ma a világban, mit lehet jól eladni német koncerteken, amerikaiakon, és akkor olyat írnak, ami oda való. Még azt se mondom erre, hogy bűnös gondolkodás, hiszen az egész zenetörténetben sokkal praktikusabb szempontok alapján születtek a zenék, mint ma. Mert ma az történik, hogy leülök a kottapapírhoz, azt álmodom, hogy ez 13 hangszerre van és abban a varrógéptől a tangóharmonikáig minden van, és akkor megírom. Aztán vagy összeszedem hozzá az együttest, vagy nem. Haydnnak mondjuk nem volt kérdés, hogy mire írja a darabjait.
– És mindig elő is adták.
– Mindig előadták, de nem mondhatta azt Esterházynak, hogy ma kellene nekem négy harsona kiegészítésül.
– Viszont az operákon kívül nem volt cél az sem, hogy többször adják elő. Alapvetően mindig új darabok kellettek, amihez a zeneszerzőknek elég aktívaknak kellett lenniük. Ma az előadások mennyiségét tekintve boldogok a szerzők?
– A szerzők mindig akkor boldogok, amikor valaki kijelenti, hogy náluk nagyobb zeneszerző a világon nem született még Johann Sebastiant is beleértve, és egyúttal ez akkora játszottságot hoz nekik, hogy percek alatt felépítik a palotájukat a tenger közepén.
– A praktikus életben a trendektől függetlenül, mi határozza meg szerinted, hogy a darabot sokszor játsszák, hogy tetszik-e a közönségnek?
– Nehéz kérdés, hogy a közönségnek mi tetszik. Vesszőparipám, hogy az emberek egyáltalán hogyan hallgatnak zenét. Olyan felületesen, mintha egy csodásan megkomponált tortaszelet tetején a habot megízlelgetnék, és azt mondanák: hű, ez igazán fantasztikus! Hogy alatta dió, mazsola, lekvár, csokoládé van, odáig el se jutnak.
– És ez elég is?
– Nem tudják, hogy elég-e mert tovább nem törekszenek, vagy nem is tudják, hogy törekedhetnének. Ez régi bánatom, amiről egyébként sokat írtam.
– Ez képzés kérdése is, nem?
– Igen, csak ez az, ami sehol a világon nincs megoldva, és nálunk is egyre rosszabb az esélye.
– Látsz arra módot, hogy ezt a tendenciát valahogyan megfordítsuk? Ezt már annak idején Kodály is megpróbálta, de még életében például a mintaiskolák emelt szintű, napi énektanítását is leépítették, forráshiányra hivatkozva és ez mára sem lett jobb.
– Egyfelől sajnos azt, ami Kodály-módszer néven a világban méltán óriási siker lett, és még ma is sok helyen remekül használják, azt nálunk bűnösen leépítették. Másrészt a Kodály-módszer sem arról szól, amiről most én beszélek. Mert a Kodály-módszer, és ez az erénye, megpróbálja az éneklés útján az embereket beljebb hozni a zenébe. De éneklés útján a reprodukció örömébe tudja csak hozni, azon a szinten, amit ő el tud énekelni. Egyébként ezek nagyon fontos és jó dolgok, hangsúlyozom, de amiről én beszélek az az, hogy úgy közelítsenek a zenéhez, ahogy egy irodalmi művet megtanulnak elemezni. Aminek nem az a lényege, hogy ők irodalmi szakértők legyenek, hanem hogy egyszer találkozzanak azzal, hogy az hogy „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!”, ebben az egyszerű kis felkiáltásban milyen eszközök vannak ez mitől erős mondat. Ilyen a zenében, az én gyerekkoromban sem volt, pedig az a kor sokkal jobb volt a mainál zenei szempontból. Sajnos a zeneiskola sem erről szólt, hanem arról, hogy kisfiam ide tedd az ujjadat.
– Meg minél több versenyre eljutni.
– Igen. Fiatalabb koromban még reméltem, hogy egyszer majd megvalósítható lesz, de mára ez teljes ködben van. A nyolcvanas években, amikor külföldi növendékeket tanítottam a Zeneakadémián, egy amerikai fiú is volt itt, tanulmányozta a Kodály-módszert is. Egyszer beszélgettünk, elmondtam neki a vágyaimat arról, hogyan kellene tanítani a gyerekeknek a zenét, nem az előadást, hanem az értést. Szépen végighallgatta és azt mondta: irigyellek, hogy ilyeneken tudsz gondolkodni. Nálunk Amerikában még az is álom, ami ma Magyarországon van”.
– Visszatérve a kezdő kérdéshez, könnyűzenét is szeretsz hallgatni? Az is beletartozik?
– Bele, de abban nagyon válogatok. A könnyűzene, ha lehet még heterogénebb terület, mint a komoly. Nyilvánvalóan nekem kedvesebbek az olyan könnyűzenék, amik az én relatíve fiatalságomhoz tartoztak. Azért mondtam, hogy relatíve, mert igazán fiatal, gimnazista diákkoromban még nem szerettem a könnyűzenét. Aztán olyan 17-18 éves koromtól kezdve kaptam rá és akkor nagyon sokáig érdekelt.
– De arra azért nem fanyalodtál rá, hogy ilyet írjál?
– Nem. De nem fanyalodásról van szó, nem is értek hozzá.
– Ez egy külön szakma, amit tanítanak is?
– Bizonyos mértékig igen. Vannak olyan iskolák, ahol könnyűzenei előadó-művészetet tanítanak. És miután ott az előadás és a komponálás hasonlóan közel áll egymáshoz, mint régen a komolyzenében is, ezért ez gyakorlatilag vele jön. Engem, miként sok kollégámat is időnként megvádolnak azzal, hogy az a komolyzene, amit én írok, helyenként könnyű annak, aki a kísérletező oldalról hallgatja ezt. Azoknak magyarázatot adhat Mitől komoly a komolyzene? című egykori rádiós jegyzetem, amely A szívrepeséstől a transzcendensig c. könyvemben olvasható.
– Régen Bach és Brahms esetében is elhangzott az a vád, hogy nem előremutató zenét írnak, hanem betetőznek egy olyan stílust, ami korábban volt divat.
– A könnyűzene-íráshoz azt hiszem, más hozzáállás kell. A fúrás-faragásnak nem olyan minuciózus módjai, mint amilyenek a komolyzenében szükségesek. Időnként azt veszem észre bizonyos slágerekkel, hogy olyan dolgok mennek át legkönnyebben a közönség oldalára, amik ha nekem jutnának véletlenül az eszembe, akkor megtorpanna a ceruzám: na, ezt így nem, kezdjünk el dolgozni vele! Holott abban a világban épp ezt nem szabad! Nem akarom túl frivol irányba elvinni a dolgot, de lehet nagyon kedvesen cizelláltan ügyes szavakkal udvarolni egy nőnek, de van az a pillanat, amikor már nem az az érdekes, hogy milyen szavakat találok a szempillája bal alsó sarkának ecsetelésére, hanem történnie kell valaminek. A könnyűzene, nagyon helyesen, nem érez ilyen gátlásokat, ezért leír mindenféle egyszerű dolgot, amit aztán egyébként a mai világban már technikai eszközökkel megbolondítanak. És ha megnézel egy ilyen televíziós vetélkedőt, akkor azt láthatod, hogy ezek is komoly nagy produkcióknak látszanak. De ha lehántod róla a különböző fény, hang lepleket, ami ott marad, az egy hatvanas évekbeli sláger, sőt, sokszor annyi se.
– Lehet, hogy ez így közelebb van az ösztönös, zsigeri dolgokhoz, és ebben különbözik legjobban a modern komolyzenétől, ami fenntartja magának a jogot, hogy intellektuálisabb legyen?
– Ezt már a könnyűzene a hajnalától, a 19. század végétől meg lehet figyelni. Miért lehet egy Johann Strauss keringőt jobban hallgatni, mint egy ugyanolyan jellegű Mahler tételt? Mert az, amit Mahler hozzátesz poézisben, az ott nincs! Mert Strauss – bocsánatot kérek tőle – a zene testét mutatja fel, Mahler meg a lelkét. Félreértés ne essék, nem vagyok a test ellen egyáltalán, sőt azt kell mondanom, hogy ha valaki olyan szakmai hozzáértéssel és invencióval tudja ezt a testet felmutatni, mint Johann Strauss, akkor ennek megvannak a szakmai értékei.
– Ahogyan az operettnek is…
– Igen, pontosan. Nem egy hamis elitista elképzelés van bennem. Csak azzal tudom ezt összefoglalóan jelezni, hogy meg kell nézni, hogy mi a költői nyelv. A költői közlések alapja is valami nagyon egyszerű dolog. Bocsánat, véletlenül családi idézet jut az eszembe, nagyapámnak Az orgona című verséből, ami úgy kezdődik: „Bár holtra metszé kertész görbe kése, még ékesíti a fanyar szobát”. Arról van szó, hogy ha levágom az orgonát, akkor… De amitől ezt tizennyolcadszor is jó elolvasni az az, hogy annyi jelző, kép van benne, aminek a felfejtése okoz örömet, és azt szeretném, hogyha az emberek megtanulnák a komolyzenében is felfejteni az effélét. S nem azért, mert „illik tudni”, hanem mert élvezetet tartogat számukra!
– Közhelyként használjuk a kifejezést, de a zene tényleg egy nyelv, aminek ugyanúgy meg kellene tanulni a nyelvtanát.
– És ez nem reménytelen! Nekem ebben azért van tapasztalatom, mert fiatalkorom óta jártam előadni e tárgyban általános iskolától gimnáziumon át szakmunkásképzőig és felnőttekig. A mátészalkai szakmunkás kollégiumban attól tartottam, meg fognak verni. De ott is azt láttam, hogy a srácok, miként másutt sok komolyzenét hallgatott emberek, hirtelen elkezdtek hallani dolgokat. Félreértés ne essék, ennek nem én vagyok az egyedüli tudója, erre számosan vagyunk képesek, csak teret kellene kapnia ennek a gondolkodásmódnak.
– Nem gondolod, hogy a mai könnyűzene, ezzel a rengeteg remake-kel szintén dekadens irányba halad?
– Ha remake-et csinálnak az dekadencia, mert gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szerzőnek nem jut eszébe semmi, helyette valami bevált dolgot használ. És ha az előbb azt mondtam, hogy egy zeneszerzőnek vágya, de nem kizárólagos célja a jogdíj, ennek viszont kizárólagos célja az, hogy jogdíjat szerezzen. Aki művészi zenét ír, annak nem az a szándéka, hogy a már ismertből induljon ki. Tudja, hogy neki valami olyat kell létrehoznia, ami hozzá köthető.
Ha valaki valamit fel-, átdolgoz az nem baj. Népdalfeldolgozásnál, vagy egy régebbi idézet beiktatásánál sem arról van szó, hogy nem jut az eszébe valakinek semmi, hanem hogy valamit akar azzal csinálni. És ha jó szerző, akkor eredetit fog létrehozni belőle. Egy Bartók, Kodály, Lajtha vagy Britten népdalfeldolgozás nem attól jó, hogy volt egy jó népdal és mellé pöncögött valamit, hanem attól, hogy ő azt úgy tudta interpretálni, az ő kíséretével az ő továbbgondolásával.
– Visszatérve a zenehallgatásra. Minél ismertebb zenét hallgat az ember, annál inkább kiszámítható, ami bennük történik. Arról nem is beszélve, hogy közülük mindet felvették, rögzítették már. Hogyan hallgatod ezeket, mi bennük az érdekes? Egyáltalán érdekesek-e még?
– A jó zenének az az óriási képessége, előnye, lehetősége van, hogy mindig máshogyan hallom, már csak a kottát nézve is. Persze az előadó értelmezése megkönnyíti mindenki számára a megértést, akinek a kotta nem tud annyit mondani, mint egy zenésznek. A közönségnek szüksége van arra, hogy hol Richter, hol Rubinstein, hol Schiff zongorázza el neki ugyanazt majd azután legközelebb esetleg Malcolm Bilsonnal hallgassa meg fortepianón, amit Steinway zongorákon szokott meg. Ahhoz, hogy egy zene sokfélének tűnjék föl, interpretáció kell. Nekem nem kell hozzá, még kotta sem feltétlenül. Ha ismerek egy darabot és a fülemben van, ha csak egyszerűen gondolok rá és megy a fejemben, biztos, hogy nem mindig azonosképpen fog szólni. Ugyanúgy, mint hogyha éppen interpretálnám. Biztos, hogy új arcát fogja mutatni.
– És ha elmész egy koncertre, egy általad ismert darab esetében annak örülsz, hogy az egy másik fajta interpretáció, mint ami a fejedben van?
– Ha jó.
– Ha meg nem, akkor azon bosszankodsz?
– Sajnos nagyon tudok bosszankodni.
– Sajnos én is. Mostanában ott tartok, hogy modern koncertekre járok leginkább, ahol nem ismerem a darabokat, mert azokat jobban tudom nyitott szívvel és füllel fogadni.
– Mielőtt az olvasó az előbbi félmondatomat félreértené, nem arról van szó, hogy én egy elvárással ülök be és, ha valami mezzoforte, holott a kottában forte áll, vagy egy éles ritmus nem úgy szól, akkor bajom van. Azt szoktam rossz néven venni, ha valaki úgy gondolja, hogy ő ezt nagyon tárgyilagosan fogja előadni, és ettől éppen az nincs benne a darabban, ami szükséges lenne.
– Néha vannak kifejezetten bután eljátszott dolgok is. Engem ez a butaság, tájékozatlanság szomorít el leginkább.
– Vagy buta, vagy van egy másik fajta butaság is, amikor erőltetett. Amikor az előadó abban a tudatban ül oda, hogy neki most valami mást kell nyújtania.
– Nem lehet, hogy ez attól is van, mert nagyon sok mű rengetegszer hangzott már el, és elvárás, hogy az előadó mindig valami újat mutasson benne? Egy idő után az extrák elkezdenek túlzássá, túlmutatott dolgokká válni. Egy ritartandót nagyobbra kell csinálni, ahol korábban kisebb volt, és nagyobb hang is kell. Nem lehet, hogy egy csomó darabot csak a tradíció kedvéért tartunk életben, de már nem tudunk velük mit kezdeni?
– Biztosan ez is benne van, de ez az, amitől egy jó művész nem fél. A beszélgetésünk első szakaszában volt szó arról, hogy ha kortárs zenét hallgatok, akkor mi a benyomásom. Ha a zeneszerző és az előadó úgy gondolja, hogy neki itt most valami mást kell csinálni, mint amit más szokott, akkor rossz úton jár, és a legbarátságosabban szeretném erről lebeszélni. Ha valakiben van saját közlendő, az úgyis ki fog jönni, akár mint komponistából, akár mint előadóból. Neki azzal nem kell foglalkoznia, hogy a másik zeneszerző másik művéhez képest ő milyen. Beethoven sem azzal foglalkozott, hogy Cherubinihez vagy a Mozarthoz képest mit ír.
– Ilyen szempontból nekünk problémáink vannak azzal, hogy sokkal tágabb a világ sokkal több minden adva van hangzó és képi anyag formájában, és szinte elkerülhetetlen az összehasonlítás. Én is azt szeretem, ha az ember nem sokat hallgatja mások felvételein azt a művet, amit éppen játszik. Mert annyi minden merül fel, hogy óhatatlan, hogy az ember hasonlítgasson, pedig ez valószínűleg nem egészséges.
– A dolog titka, hogy bennem és ez, persze általános alany, legyen valami. Ha bennem nincs olyan közlendő, mint szerzőben és mint előadóban, ami előbb-utóbb önálló érvényre jut és velem azonosítható, akkor inkább azt mondom, hogy ne foglalkozzunk a pályával.
– A modernkori zenejátszás másik nagy kérdése szerintem, hogy már több mint száz év van lemezek formájában is mögöttünk, és nem feltételezem azt, hogy ma valakinek lehetnek eredetibb gondolatai Beethoven V. szimfóniájáról, mint Artur Nikischnek 1918-ban, mert ő egyszerűen közelebb volt a forrásokhoz. Ha az a kérdés, hogy hogyan lehet ismert zenékben valami újat csinálni, hát nem nagyon lehet.
– De nem is kell! Azt gondolom, hogy csak a taxatív szemlélettel gondolkodó ember gondolhatja azt, hogy másnak a tudomásulvétele, meghallgatása befolyásolhatja őt. Ha én most meghallgatom tíz kollégám tíz darabját, mindegy hogy azok hozzám közel eső vagy távolabbi irányzatok, még ha közel esők is, amik elvileg tudhatnának engem befolyásolni, akkor sem fognak, mert én azt írom, amihez nekem van kedvem. Hiába tetszik nekem egy mű, egyáltalán nem félek attól, hogy be fog jönni az én „térfelemre”.
– Nem gondolod, hogy előadók esetében ez kicsit azért nehezebb, mert hangszeres iskolák vannak?
– Ne törődjenek vele, és azzal se törődjenek, ha véletlenül valahol úgy érzik, hogy ők most egy kicsit hasonlók lettek valamihez! Ha valaki lemásolja Richtert vagy Gouldot, akkor nagy baj van. De, ha valahol ő kicsit elkezd gouldozni vagy richterezni az nem probléma. Azért sem, mert ma itt, ebben a teremben így játssza, de legközelebb úgyis máshogyan fogja.
Kedvenc Fischer Annie történetemet muszáj ide hoznom. Tátraiékkal Schumann-zongoraötöst próbált. Eljátszották a lassú tételt. Tátrai odaszólt: – Annie, ez olyan gyönyörű volt, játsszuk el még egyszer! Amikor megtörtént, Tátrai döbbenten ránézett és azt mondta: -Annie teljesen máshogyan játszottad, mint öt perccel ezelőtt! – Ja, az öt perccel ezelőtt volt!
Ebben kell bízni: ha bennem van valami, mint előadóban, akkor én öt perc múlva úgyis máshogy fogom játszani. De nem azért fogom máshogy játszani, mert kitaláltam, hogyan fogom másként játszani! Akkor vége. Hanem egyszerűen csak úgy lesz. Ne gyökeresen más koncepcióra gondoljunk, csak apró hangulati elemekre, színre, dinamikára, agogikára.
– Akkor az ilyen egészen finom árnyalatok miatt érdemes a korábbi zenéket is újra hallgatni és újra játszani? A másik kérdés, hogy kell-e egyáltalán, hogy mi magunk után húzzuk ezt a sok száz éves zenei repertoárt? Korábban ez nem volt szokás, nem volt divatos. Ilyen szempontból ma van a leginkább terhelt kor. Ez az előadókra hatalmas feladatokat ró, mert érteni kéne hozzá, de csomó mindenhez időkorlátok miatt sem érthetünk pontosan, tehát szükséges-e ezt nekünk vajon fenntartani? Mit gondolsz erről?
– Azt hiszem, az a hajó elment, hogy ezen gondolkozzunk. Mi, zeneszerzők szenvedjük ezt meg a legjobban. Mert, ha ma az volna, mint évszázadokkal ezelőtt, hogy naprakész zene van csak, jól ellennénk a felkérésekkel. Akkor nem lenne az, hogy a zenehallgató azt mondja, hát azért jobb volt a Bach, mint ez az X.Y. De ezen már nem lehet változtatni és annyi kincs van, amiket kár volna veszni hagyni.
– Akkor inkább arra kéne törekedni, hogy a nevelés legyen olyan, hogy az emberek érdeklődjenek az új dolgok iránt, és csak úgy foglalkozzanak a régivel, mint régiséggel, kuriózummal?
– Még csak az sem érdekes, hogy ha egy biedermeier széken ülők, akkor máshogy érezzem magam, mint egy modern széken. Inkább az a dolog titka, hogy azt a közeledést kellene megtanulni kiépíteni az embernek a lelkében és szellemében, főleg az utóbbiban, amiről az előbb beszéltem. Hogy Mozartot vagy a Csajkovszkij se háttérzenének hallgassa. Mert az öli meg a mai zenéhez való figyelem lehetőségét, hogy ha valami nem a tonális zene kliséi szerint alakul, vagy egyéb szokatlanságot tapasztalunk, akkor azzal már baj van. De, ha a tonális zenét sem klisének hallgatom, ha megkeresem, hogy mi történik egy Mozart-szonátában vagy egy Beethoven-lassútételben. Találkozni kell az anyaggal, és akkor nem lesz idegen, és nem lesz az az új sem.