A kortárs amerikai darab, Jake Heggie Ments meg, Uram! (Dead Man Walking) című alkotásának magyarországi bemutatójára szeptember 16-án kerül sor. A színpadra állítás koncepciójáról Almási-Tóth András rendezőt kérdeztük.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Bár a kuriózumdarabok szinte megszokottá váltak az Opera repertoárján, a kortárs talán még mindig nem találta meg igazi helyét. Tévedek?
– Az Eiffel Műhelyház létrehozásával óriási lépést tettünk afelé, hogy a budapesti Operaházban is rendszeresek legyenek a kortárs előadások. A játszóhely éppen arra a kísérletezésre alkalmas a legjobban, amit egy olyan nagyságú teremmel, mint amilyen az Erkel Színházban van, nem lehetne megtenni.
A kortárs előadások sajátja ugyanis az, hogy az alkotókban és a nézőkben is sok kérdés merül fel. Ez egy nagyszerű oda-vissza játék.
– Heggie első operája Helen Prejean nővér valós eseményeket feldolgozó, világhírű könyve alapján készült, amelynek középpontjában a halálbüntetés problematikája áll. Mennyire beszélhetünk globális, vagy inkább sajátosan amerikai történetről?
– Igaz, hogy az opera megtörtént esetet dolgoz fel, de mint minden remekmű olyan értékeket képvisel, és olyan kérdéseket vet fel, amelyek részben függetlenek a kortól, és a konkrét szituációtól. Itt egy gyilkosságról, majd az ebből következő halálos ítéltről van szó, amely aztán átfordul, pontosabban kinyílik, és az élet, mint olyan kerül a mérlegre. Az alapkérés pedig az, hogy
hogyan tudunk mindehhez az értékhez viszonyulni.
Ha jó az előadás – amit egyébként a zenei anyag teljes mértékben predesztinál –, akkor igenis el lehet vonatkoztatni a dokumentarizmustól.
A látványvilágról
A rendezői koncepcióhoz és a valós történethez alkalmazkodva egy minimalista, ennél fogva szabadon alakítható színpadkép elevenedik meg. A látvány atmoszférájának létrehozása során az alkotók nagyban támaszkodtak a David Adam Moore által valós helyszínen készített képekre.
A színészek a 3D-s technológiának köszönhetően kerülnek virtuálisan létrehozott környezetbe, ahol a színpadkép dinamikus változásait az egymásba kapcsolódó vetített anyagok és a gyorsan átrendezhetőnek tervezett díszletelemek teszik lehetővé.
A közönség a megfigyelő szerepe helyett a történet aktív részesévé válik, közelebb kerülve ezzel a börtön nyomasztó hangulatához, valamint ahhoz a lelkiállapothoz, amit egy kivégzésére váró elítélt, és az ő lelkéért küzdő nővér él át. (A Bent Pen Music egyetértésével. Kizárólagos képviselő: Bill Holab Music. Az opera eredetileg a San Franciscó-i Opera megrendelésére készült – a szerk.)
– Hogyan került a szerző az Opera és az ön látóterébe?
– Amikor művészeti igazgató lettem, a Keresztény Évad koncepciója már részben készen volt, de úgy gondoltam, hogy ebbe a tematikába tökéletesen beleillik a Helen Prejean nővér visszaemlékezéseiből készült darab. A mű nagyon is mai módon boncolgatja a kereszténység dilemmáit, túllépve a felekezeti és az egyházi kötöttségeken. A fókusz azon van, hogy
miként tud viszonyulni a kereszténység az értékes emberi létezéshez, mint alapvetéshez.
– Milyen eszközei vannak arra, hogy mindez megjelenjen a színpadon?
– Egy filmes, videós világra támaszkodó, a valóságon túlmutató minimalista elődást képzeltem el, amely kötődik az amerikai hétköznapokhoz, és amelyben kevés kellékkel, de annál több mozgással a fizikai színház alapelveinek és a médiaalkotók munkáinak köszönhetően teremtődik meg az atmoszféra. A szövegből egykor Oscar-díjas film készült, amely adaptációs formát máshogy ugyan, de szerettem volna beépíteni. Éppen ezért kértem meg fiatal médiaművész hallgatókat, hogy készítsék el a látványtervet, hiszen ők még frissen, kötöttségek nélkül gondolkodnak.
– Az előadást Vajda Gergely vezényli majd, aki maga is írt „amerikai operát”, közös munkáik pedig hosszú évekre tekintenek vissza. Hogyan dolgoznak?
– A kapcsolatunk valóban nagyon régi, szinte a pályáink eleje óta együttműködünk. Írtam már számára szövegkönyvet, sőt, az említett Georgia Bottoms című opust is én vittem színre Magyarországon.
Nem volt tehát kérdés, hogy ő legyen a karmester, arról nem is beszélve, hogy Gergő olyan valaki, akinek első kézből vannak tapasztalatai a kortárs amerikai létezésről. Ahogy pedig mi dolgozunk, annál természetesebb alkotói erőt és egyértelműbb összhangot nehezen tudok elképzelni.
