Nagyvárad teljes (zene)történelmét ismervén kijelenthető, hogy ez a város mindig nyitott szellemű, tehetségeket befogadó város volt, ahol az eltelt századok folyamán fontos volt a kulturális műveltség, annak el- és közismert képviselőinek támogatása, tisztelete, valamint az átfogó értékek felkarolása, azoknak fejlesztése. Időközben kicsit torzult a világ, ami bizony meglátszik a napjainkban kortársként ismeretes értékeinkben.
A zene éppoly mértékben jelen van életünkben, mint a belélegzett levegő. Bárhova nézünk, vagy épp megállunk és becsukjuk szemeinket, letűnt korok szellemei beszélnek hozzánk, akik próbálják megmutatni nekünk a „helyes irányt”. Bizonyos értelemben mindenkinek köze van jelenünkben a zenekultúrához valamilyen mód, annak elsajátításához, létrehozásához, megőrzéséhez, és átadásához. A (zene)kultúra az emberiség egy elsődleges értékmentő ezköztára volt mindig, ahol az emberi tevékenység szellemi terméke – ha tényleg érdemi volt – akkor időtállóvá, példaértékűvé, a jövö generációinak oktatójává válhatott.
Nagyváradon mint egy kifeszített „kulturális védőháló” nyugszik az évszázadok alatt koncentrálódott (zenei)értékek tömege, amelyre mindig bizalommal zuhanhatunk amikor a mindennapok súlya, a hétköznapi gondok levernek minket a lábainkról. „Ezen a helyen” mindig feltöltődhetünk, inspirálódhatunk. Nagyváradon az ismert történelmi események, változások okozta társadalmi átalakulások hozták el a zenei multikulturális szemléletét. Már Patachich Ádám is a zenei multikulturalitásban (európai szinten ismert) rejlő értékeket akarta városunkba elhozni, amikor Nagyváradon Zeneakadémiát akart létrehozni az épülő püspöki palota egyik szárnyában – egy egyházilag fenntartott, de a növendékek számára nyitott intézményt. Ki akarta nevelni azt a generációt, amelynek tagjai legfőképp helyben, de akár külföldön letelepedve Nagyvárad addig ismeretes zenei értékeit is magukkal vitték volna, tanították volna, valamint további generációknak is átadhatták volna Nagyváraddal kapcsolatos (zene)történelmi ismereteiket.
Ha „hidegen tekintjük” a kultúrát, akkor azt, szerkezetét illetően, körülbelül így lehetne tagolni: egyéni, családi, közösségi, vallási, intézményi, társadalmi, nemzeti, és globális. A régebbi időkben fontos volt egyidejűleg „naprakésznek” lenni az európai zenei történésekben és helyi értékeinkben, elvárt volt jelen lenni minden fontos európai zenei központban, de elsősorban „a helyiekkel”, helyileg mozdítani a kultúrát a jó, az értékes felé. Nagyváradnak is ez volt hosszú ideig a zenei szemlélete ezen a többsávos európai hídon, melynek az idők elteltével viszont egyre csak szűkült szélessége – mindez az egyre nagyobb mértékben előretörő politikának írható a számlájára, amely a nagyváradi kultúrát is be akarta kebelezni.
A 19. század elejére a nagyváradi zenei kultúrát elkezdték a helyiek úgymond „hagyományként” kezelni, amelyhez egyre kevesebb értékes helyi „kortárs építőkő” társult. Bár az emberek megpróbáltak generációról generációra továbbadni egymásnak ezt a hagyományt, valahogy a szélesebb köztudatba egyre inkább csak a „kopottabb” verzió jutott el. Mintha egy olyan múzeumban sétálgattak volna a látogatók, ahol nézegetik a nagy elődök munkáját, kilépvén a múzeumból viszont egyre kevesebbet tudnak megérteni az ott látottakból, hallottakból, az értékek mögötti személyek életéről, szemléletéről.
