Szegő András szubjektív blogbejegyzéseinek ötödik részében a Fesztivál Akadémia Budapest fináléjának hangulatát ismerhetjük meg.
Fellélegzés 16.
Hogyan kerül a csizma az asztalra? Miként kerül ennyi nagyszerű színész egy kamarazenei fesztivál műsorába? Ha a Hamletet játszanák, akkor nem érhetné szó a ház elejét. Ha titokban elkezdett volna például Molnár Piroska hárfán, Hegedűs D. Géza kürtön, Pogány Judit mandolinon, vagy Mácsai Pál ütőhangszereken játszani, és eljutottak volna arra a szintre, mint saját műfajukban, akkor naná, hogy itt a helyük. De erről sincs szó. Hát akkor?
Az történt, hogy a szervezők felismerték, ezek a színészek a társaikkal sokkal magától értetődőbben, természetesebben vannak itt a megannyi nagy zenész között, mint azt képzelnénk. Hiszen amikor verset mondanak, ugyanazt érzékeltetik szavaik zengésével, mint a muzsikusok a hangszerük révén. Ez a csoda ezekben a találkozásokban.
Folytatják egymást, ugyanarról szólnak, ugyanúgy az életről, elmúlásról, szépségről, igazságról adnak át valami nagyon mélyet és emberit. Ugyanúgy a lélek legmélyéről szól Vecsei H. Miklós, Bálint András, Hámori Gabriella, Pogány Judit, Molnár Piroska, Balla Eszter, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter, mint a zongoráján Rados Ferenc, vagy a csellóján Perényi Miklós. Nem kiegészítői, hanem részesei a fesztiválnak, nem vendégek voltak, hanem résztvevők. Személyiségük, Eperjes vad szenvedélye, Bálint András bölcs rezignáltsága, Wunderlich József zabolátlansága mind egy-egy szólam az élet végtelen szimfóniájában.
Fellélegzés 17.
Van valaki, aki kimondatlanul, vagy olykor kimondva, folytonos hiányával van jelen a fesztiválon. Hiányzik a játéka, a jelenléte, a véleménye, a kritikája, a szigora, a jóváhagyása, miközben a szelleme jelen van maximalizmusával, tökéletességre törekvésével, igényességével. Nemrég elhunyt zenei géniuszunkról, Kocsis Zoltánról van szó, a meg nem alkuvás megtestesüléséről, aki hatott az elmúlt félévszázad valamennyi hazai zenészére és zenerajongójára.
A Fesztivál Akadémia a szívügye volt, a halála előtt nem sokkal, négy évvel ezelőtt még előadást tartott a fesztiválon Bartók vonósnégyeseiről. Ahogy most hallgattam Kolonits Klára csodálatos Schubert-előadását, valamiért Kocsis emléke előtti megejtő áldozásnak éreztem. Éppen az utolsó beszélgetéseink egyikén mesélte Zoli, hogy milyen megindító rajongással viseltetett Schubert iránt, és azt a megrázó mondatot rebegte el, hogy a túlvilágon majd igyekszik az asztalához férkőzni, és némán bámulva hallgatni, hogy miket mesél a nußdorfi szent. Remélem neki is sikerült, mert nekünk igen. Legszebb dalaiból öt kiválasztottat hallgathattunk meg az Uránia moziban Borbély László zseniális kíséretével. Megrázó, megindító, más dimenzióból származó imádságok voltak ezek. Hörst du, Franz? Hallod, Zolika?
Fellélegzés 18.
Az az igazság. hogy nem túl sok reszkírt vállal magára az a zenész, aki Bach valamelyik művét tűzi a koncertje műsorára. Bach valami olyan tökéletességgel írta darabjait, hogy azokat még elrontani sem lehet. Tökéletesen élvezhetőek jazz, lakodalmas rock, elektromos futurizmus, slágerátirat, lakodalmi megnyitó, vagy bármilyen átirat formájában. Akárhogyan is igyekeznek derék zenei dilettánsok elrútítani, az akkor is él, hat, gyönyörűséget kelt.
A másik oldal is igaz ugyanakkor, hogy nehéz túllépni a hagyományon, a standardon, azon a normán, amit tradícióként hagyott hátra Casals, Menuhin, Richter megannyi tökéletes, kőbe vésett interpretációja. Ezért volt revelatív Csalog Gábor és Kemenes András megkapó négykezes interpretációja a Kurtág György átírta Bach-korálokból. Csak azt adták vissza, amit ezek az egyszerűségükben is világegyetemre ablakot nyitó remekművek az ő lelkükből, szellemükből fakasztottak. Hókuszpókusz nélkül az egyszerűséget, makulátlanságot, az imádságot idéző átszellemültséget. Hangok formájában a lélek csendjét.