A Ruttkai és kora blog szeptemberi portrésorozatában – a Fortepan és az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével – olyan emblematikus színészalakításokat elevenítünk fel, amelyek meghatározók, stílusteremtők, mérföldkövek a hazai színházi kultúrában.
Várkonyi Zoltán / Hamlet, Madách Színház, 1943.
Várkonyi Zoltán felfogásában Hamlet az új, modern időszak hírnöke, amely nagyban meghaladja a háború előtti színházi aspektusokat. (Nem is véletlen, hogy a kritika éppen a hevesség, a korra jellemző túlzó teatralitás hiányát írja a színész számlájára.)
Várkonyi, Pünkösti Andor magánszínházában kap lehetőséget a dán királyfi megformálására, miután az egyre élesedő háborús helyzetben származása és demokrata látásmódja miatt elbocsájtják a Nemzeti Színháztól. IV. Henrik után nem csupán az alakítás, de az előadás is meglehetősen progresszív, merőben eltérő a korabeli tendenciáktól.
„Mikor egy magánszínház olyan ritka nehéz művészi feladatot vállal, amilyen a Hamlet létrehozása, a kritika első szava csak az elismerés lehet. (…) Shakespeare Hamletje csakugyan rendkívül alkalmas ilyesféle modern stíluskísérletre.
Leegyszerűsített díszlet-konstrukció és megfelelő színészgárda felhasználásával a hamleti tragédia lényege – a lélek síkján lejátszódó és szavakban gyökerező cselekmény – hiánytalanul életre kelthető kis színpadon is. (…) Várkonyi elképzelése Hamletről – némi egyoldalúságot leszámítva – helyes. Intellektuális belehelyezkedése az alakba hibátlan s különösen a szövegértelmezés, a dikció zenei felépítése tekintetében igen jelentős színészi teljesítmény.”
Kárpáti Aurél: Színházi levél. In: Film Színház Irodalom 1943/ 39. 7. ADT.
Rozsos István / Ringwald Ervin, Törvényen kívül, Jókai Színház, 1956.
Az Éjfélkor című kultikus film „pesti vagányának”, a zseniális Rozsos Istvánnak, színházi palettája rendkívül színes – operettől, a történelmi drámáig. Nem enyhén mozgalmi darabról van szó a Törvényen kívül esetében, amely mozgalmi jellegétől eltekintve, az értékes emberi kapcsolatokra és az őszinte barátságért való kitartásra fókuszál.
A Horthy-korszakban játszódó darab két főszereplője két eltérő magatartású és származású jóbarát. Barkányi János (Somogyvári Rudolf) a társadalmi létra magaslatán elhelyezkedő „úrifiú”, aki saját közegét egyre élesebben látva vesz száznyolcvan fokos fordulatot – barátja, Ringwald Ervin mentén. Az előadáson Apáthi Imre és Bara Margit fűszerezi „Rozsos István felejthetetlenül kedves, mulatságos, eleven, mélyen emberi Ringwald Ervinjét.”
Szabad Ifjúság, 1956/ 54. 4. ADT.
„A felejthetetlen Rozsos István, egy félszeg, önmaga ügyefogyottságával küszködő és ezért az állandó szellemi angárd feszültségében szellemeskedő kis bölcsészt játszott a Pázmány Péter Tudományegyetemen elég barátsággal környezetében, elragadó bájjal és egyéni varázzsal.”
Keszi Imre: Vissza a meghaladott felé? In: Film Színház Muzsika, 1971/ 33. 8. ADT.
Kálmán György / Jimmy Porter, Nézz vissza haraggal, Ódry Színpad, 1960.
John Osborne Dühöngő ifjúság című drámája Nézz vissza haraggal címen debütál a Nemzeti Színházban. Vadász Ilona rendezésében – az ötvenes évek esztergapadjait és csasztuskáit elhagyva, a sztahanovista kontra reakciós jampec problémakört meghaladva – végre valódi generációs kérdésekkel találkozhat a hazai közönség. Richard Burton után Kálmán György formálja meg Jimmy Porter nyughatatlan, tomboló karakterét a színpadon.
„Makacs tisztaságigény jelentkezik figuráiban. Nemcsak a szerepkomponálás arányos tisztaságáról van szó. Többről. Olyan tisztaságigényről, amely kiterjed a társadalmi köztisztaságra is. Hévvel és hittel jelenít meg társadalmi dühöngőket.”
Molnár Gál Péter: A kételkedő színész. In: Tükör, 1967/ 16. 19.
Sinkovits Imre / Chance Wayne, Az ifjúság édes madara, Katona József Színház, 1965.
Nem feltétlenül helytelen stratégia színházi ősbemutatót film premier utánra datálni. Paul Newman és Geraldine Page után – jóval realisztikusabban, hollywoodi púder nélkül – a budapesti színpadon is megelevenedik – Tennessee Williams közvetítésében – a kiöregedett sztárnő és selyemfiújának tragédiája. A korabeli kritikák vegyesen ítélték meg Sinkovits alakítását, hiszen merőben új, szokatlan arcát mutathatta meg ebben a Chance Wayne figurájában.
Egyesek szerint túlságosan intellektuális lett a szerep, más szerint viszont pórias, nem testhez álló. Minden kritikusi ítélkezés ellenében stílus- és értékteremtő alakításról és előadásról beszélhetünk. Kotnyek Antal kifejező fotója által pedig mindenki eldöntheti ezt a kérdést, a maga szájíze szerint – kritikusoktól független.
„Marton Endre kiválóan teremti meg a dráma légkörét, s pontosan követi a szerző instrukcióit – ellentétben a filmváltozattal, amely meghamisította, happyendesítette a drámai befejezést – a főszerepeket pedig olyan kiváló művészekre bízta, mint Mezey Mária, Sinkovits Imre, Básti Lajos, Váradi Hédi, Makay Margit és Izsóf Vilmos. (…) Sinkovits Imre alakítására sokáig emlékezünk.”
Garai Tamás: Színházi levél. Csili, 1965/ 6. 12. ADT.