Megtisztelő, hogy egy éven át én írhatom a MÁV zenekar-blogot. Azt tervezem, hogy minden hónapban egyetlen mondatot írok majd, valamelyik éppen játszott darab valamelyik részletéhez, és a végére ezekből a mondatokból – nem feltétlenül a közlés sorrendjében – összeáll majd egy nagyobb szöveg.
Szeptember – Max Bruch: g-moll hegedűverseny, op. 26 – két kimerevített perc kb. az Allegro moderato negyedik percétől
Ahogy Földvári bevágja magát a kocsiba és az anyósülésre dobja a kabátját, pont hozzáér a CD széléhez, úgyhogy a lemez becsúszik a szlotba, a zene ugyanazon a hangerőn és ugyanott szólal meg, ahol legutóbb abbahagyták, az allegro moderato negyedik percénél, amikor két perc alatt minden tombolva felrobban, vagy csak összeomlik, Földvári legalábbis a maga részéről így hajlamos ezt a részt értelmezi, most mondjuk nem akar a zenével törődni, nem akarja hagyni, hogy a zene átvegye az irányítást, saját magára akar figyelni, mielőtt lehiggadna, még ki akarja élvezni a harag maradékát, a torka még tele van az adrenalin mentolosan csípős, mégis forró erejével.
Ül, a kezével a volánon, még ott a fülében a vas kertkapu nehéz csapódása, a vállában is a mozdulat ereje, az volt a harmadik ajtó, amit egy percen belül becsapott maga után, a hálószobaajtó és a bejárati ajtó után, a hálószoba párnázott súlyos hangszigetelt ajtaja hussanva csukódott be, ettől még haragosabb lett, a régi üvegezett ajtó jutott eszébe, ha azt csapta volna be, akkor biztosan végigreped, cakkosra törik, szilánkosan a diófa padlóra csörömpöl a sárga katedrálüveg, nem kellett volna hangszigeteltre cserélni, a hajnali gyakorlások miatt csináltatták meg, hogy ő mégiscsak tovább alhasson, hogy ne verje fel Fruzsina kínlódása, soha nem tudta megérteni, hogy miért hajnalban kell kezdeni a gyakorlást, Fruzsinának ez a mániája, persze hiába a szigetelés azért csak áthallatszik az ajtón vagy talán a falakon, a lényeg, hogy a hegedű hangja megállíthatatlanul átzengi az egész házat, Földvári most nem akar erre gondolni, inkább visszamegy fejben újra a hálószobaajtó elé, vissza ahhoz a dühítő hussanáshoz, a hussanva csapódó fehér műbőrrel bevont puffos ajtóhoz, legszívesebben újra feltépte volna, hogy másodszor is újra becsaphassa, de persze annál több esze volt, nem állt meg, nem fordult vissza, a zakóval a kezében rohant lefele a lépcsőn, a puha padlószőnyeg felfogta a lépései hangát, csak a zakó kasmírja és a bélés műselyme sziszegett végig a falon, a lépcsőfordulóban Földvári súlyos köpenyt képzelt maga mögé, nehéz színészpalástot, olyat, amelyik beleakad a lépcsőház falára akasztott rézkeretes hajómetszetekbe, és sorba mindegyiket lerántja a szegről, aztán már le is ért a folyosóra, át is csörtetett az étkezőn és az előszobán, ahogy a hat ponton záródó nehéz biztonsági ajtót kinyitotta, mintha egész halkan hallotta volna, hogy Fruzsina utána kiált, most mi bajod van, vagy most hova mész, te őrült, kiabáljon csak, kit érdekel, kilépett az ajtón, majdnem bele a macska táljába, bevágta a bejárati ajtót is, vörös villanással, döndülve csapódott be mögötte, a piros zománclakkot Fruzsina választotta, mindent Fruzsina választott, a rózsákat is, amik a kapuhoz vezető utat szegélyezik, zakója ujja persze belekadt a rózsaszín angol tearózsa tüskéibe, akadjon, szakadjon, gondolta, úgy ért a kertkapuhoz, olyan erővel nyitotta ki, hogy abba az egész kerítés beleremegett, a rosszul felcsavarozott farátétek felzördültek, ebbe az kapubecsapásba aztán megpróbálta beleadni minden haragját, az egész dühét, csípőből indította a mozdulatot, úgy, mint súlylökő korában, remegjenek csak bele a vasoszlopok, az alapozás, adják csak át a vasbeton tüskék morogva a haragot a földnek.
Földvári a foga között sziszegve kifújja a levegőt, kikapcsolja a zenét, megnyomja a kocsi indító gombját, el innen, gondolja, el.
