A FÉSZEK Művészklub egész évben izgalmas programokat kínál műfaji korlátok nélkül a közönségnek. Hollós Máté zeneszerzőt, a Zenei tagozat alelnökét kérdeztük a legendás helyszín múltjáról és jelenéről, de szóba kerültek személyes kötődések, emlékek, és arra is fény derül, miért érdemes hosszabban elidőznünk a természet szépségein.
– Mindig olyan nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnik, mintha senki és semmi nem tudná kizökkenteni ebből az állapotból. Valóban így van?
– Szívesen elfogadom ezt a képet magamról, persze én tudom, hogy ez nem így van. (Nevet.) Sok feszültség van a látszat mögött. Azt megfigyeltem, hogy apróságokon nagyon fel tudom húzni magam, viszont nehéz helyzetekben általában nyugodt tudok maradni. Ez mindenképp szerencsés tulajdonság, ami adott esetben segíthet a döntések meghozatalában.
– Családját, felmenőit ismerve szinte magától értetődő kérdés, hogy miért nem lett önből költő?
– Nézze, erre két rövid választ tudok adni. Nyilván nincs olyan erős költői tehetségem, amit érdemes lett volna fejleszteni. Bizonyos szinten menne az írás, de olyan verseket, amelyeket én tudnék írni, százával olvas az ember. Csakhogy én tudom, hogy milyen az igazán jó költészet, és azt is, hogy ahhoz képest az enyém hol van. Ugyanakkor azt gondolom, hogy igazából költő lettem mégis. Nagyapám, Tóth Árpád a szavak szobrászának nevezte magát az édesapja mestersége után, én magam pedig mindig a hangok költője akartam lenni. Talán sikerült valamilyen szinten azzá válnom, hiszen az én zeném poétikus hangvételű.
– Nagyon sok kamarazenét komponál. Ez összefüggésben lehet az előbb elmondottakkal?
– Ez inkább gyakorlati szempontokon alapszik, mert szimfonikus zenekari művet sokkal nehezebb előadatni. Ugyanakkor igen, hozzám illik a kamarazene. Az a költői világ, amire az előbb céloztam, ebben a műfajban nagyon is kifejezhető.
– Egy korábbi interjúban az „átlag közönség” zenehallgatását ahhoz az épp süteményt evő emberhez hasonlította, aki csupán az édesség tetején lévő habig jut el, az alatta lévő részről nem is vesz tudomást. Nem lehetséges az, hogy valaki a hab utáni réteget is megkóstolja mégis?
– Természetesen én sosem ostorozom a hallgatót, inkább sajnálom, hogy nem látja az egész képet. Vegyünk egy nem művészeti példát: ha valaki járja a természetet és eljut egy gyönyörű tájhoz, akkor sokkal nagyobb élményt nyújt, ha leül tíz percre, elmélyül a látványban, mint ha észleli ugyan a szépséget, de rögtön rohan is tovább.
Minél mélyebbre vagyunk képesek hatolni bármilyen élményben, annál teljesebben éljük át.
Amikor életemben először egy szobrászművésszel együtt álltam a Louvre ismert festményei előtt és beszélgettünk, új dimenziók nyíltak meg előttem. Olyan szempontokat világított meg, amilyeneket én el sem tudtam korábban képzelni. Éppen emiatt ma már máshogyan tekintek a képzőművészeti alkotásokra, mint azelőtt. De ilyen a szerelem és a gasztronómia is. A szerelmet is le lehet bonyolítani tíz perc alatt, és még a katarzisig is el lehet jutni. De minden egészen más akkor, ha több órát töltünk el együtt valakivel, figyelünk egymásra. A gasztronómia esetében is hasonló a helyzet: manapság a legtöbb ember rohan, és a rövid ebédszünetében gyorsan befal valami nudlit, anélkül, hogy figyelne az ízekre, pedig az lenne a lényeg.
– Lehet az erre való nyitottság képességét fejleszteni?
– Igen, lehet és kell is. Azt gondolom, hogy egyik zenehallgatónak sincs botfüle, csak épp nem szán rá időt és figyelmet, hogy jobban befogadja a hallottakat. Meglehetősen sokat jártam az országot, sok helyen megfordultam, általános és középiskolákban, egyetemeken is, ahol általában arról tartottam előadást, hogyan hallgassunk zenét. Sohasem volt elutasításban részem, mindenhol nyitott fülekre találtam, pedig volt olyan mátészalkai iskola, ahol épp egy brazil gitárost vártak, és cserébe engem kaptak. Mégsem lett azonban pánik, hanem csillogó szemekkel ülték végig az előadást, megtaláltuk a közös hangot.
– A FÉSZEK Művészklub is hasonló híd-szerepet tölthet be, elősegítheti a különböző művészeti területek képviselőinek találkozását. Mit jelent önnek ez a hely?
– 1982-ben, amikor tag lettem, vágytam arra, hogy a FÉSZEK része lehessek. Sokan voltunk akkor így, fiatal művészek, akik azt gondoltuk, hogy ez fontos helyszín, jó lenne egy ilyen rangos klubhoz tartozni. A korábbi évtizedekben a FÉSZEK igazán meghatározta a művészek életmódját, szokásait. A színészek, zenészek a koncertek, előadások után nem hazamentek, hanem beugrottak ide, vacsoráztak, anekdotáztak, tehát valódi klub-életet éltek. Azt hiszem, hogy mindez akkor változott meg, amikor a televíziózás elterjedt, utána már inkább a készülékek előtt élték a művészek is az esti-éjszakai életüket. Manapság még inkább így van, csak a televíziót internetnek hívjuk.
– Önnek is volt „bohém” korszaka?
– Kifejezetten nem, bár attól függ, hogy mit nevezünk annak. Én a társaságért jártam ide, azért, hogy találkozzam a barátaimmal, hogy beszélgessünk, eszmét cserélhessünk. Számomra különösen fontos volt, hogy a más területen alkotó művészekkel is együtt lehessek, ez mindig jobban érdekelt, mint az, hogy zenészekkel vegyem körül magam. Izgatott, hogyan gondolkozik egy építész vagy egy festő. Inspiráló volt ez a közeg. Nagyon szerettem például a Molnár Éva vezette képzőművészeti kör eseményeire elmenni, hiszen e terület kevéssé volt ismert számomra. Az érdeklődésem megvolt, és ezeken a programokon mindig fel lehetett valamit csippenteni, új tudást gyűjteni. Jó lenne, ha ma is léteznének ilyen közösségek, ám az az igazság, hogy a világ is megváltozott azóta, az emberek is mások lettek, másra van igényük.
– A FÉSZEK azonban kulturális programok sokaságát is kínálja ma is.
– Igen, és ez így van már a kezdetek óta. Amióta megalakult, magas szintű kulturálisközpont-szerepet is betölt, az ország talán legjobb művelődési háza. Minden műfajban kínál programokat, remek kiállítások láthatók itt, a legjobb képzőművészek alkotásaival találkozhat az, aki idejön, de rengeteg színházi előadás és koncert is szerepel a repertoárban. Ami a színházat illeti, jelenleg többségben befogadó helyként működünk, de terveink szerint a közeljövőben mindinkább szeretnénk saját produkciókat is létrehozni.
– Ha jól tudom, nemrégiben adták át a Székely Mihály-díjat Miksch Adrienn-nek. Mondana valamit erről?
– Szeptember 23-án adtuk át a díjat a FÉSZEK-ben, és én voltam a ceremónia műsorvezetője, de többek között egyik szerzeményem is felcsendült, melyet maga a díjazott, Miksch Adrienn adott elő.
A FÉSZEK tagsága a díjat Székely Mihály halála után alapította 1963-ban és évente ítéljük oda olyan operaénekesnek, aki művészi és emberi magatartása alapján erre leginkább érdemes. A díjat minden páratlan évben – jövőre (2021-ben) – az Operában, minden páros évben – idén (2020-ban) – a FÉSZEK Művészklubban adják át. Az értékelés szempontjai 1963 óta változatlanok: az opera műfajában az évben kiugró teljesítményt nyújtó énekművész kaphatja, figyelembe véve a jelölt addig befutott pályáját, művészi kvalitásait és az opera műfajában nyújtott emlékezetes alakításait, akinek művészi mivolta méltó arra, hogy Székely Mihály szellemiségét képviselje. Idén nagy örömmel adtuk át a kiváló, nemzetközileg is elismert Miksch Adriennek.
– A klub műsorkínálatában fontos szerepet kap a zene és azon belül a kortárs zene. Mi az, amit ajánlana a programból?
– Valóban nagyon sok érdekesség várható, műfaji korlátok nélkül, hiszen a sanzon, az operett éppúgy megtalálható, mint a klasszikus zenei alkotások. Lázár Eszter négy előadásból álló kortárs zenei sorozatát emelném ki. Mostanra kialakult egy jó csapat, amely folyamatosan fejleszteni, bővíteni szeretné a FÉSZEK programját, és az a célja, hogy a hely újra régi fényében tündököljön, és nemcsak a változatos műsorral, hanem azzal is, hogy ismét igazi, inspirációt adó találkozóhely legyen minden alkotó művész számára.
