A ház. Egy olyan önmagában zárt rendszer, amely elválaszt, elszigetel a társadalom többi részétől. Egyedi dobozok, melyek mikrokozmoszokra osztanak fel bennünket. Ezeket nevezzük otthonoknak: lakozásunk helyei. „Lakhelyünk a világ közepe” – írja Vilém Flusser Az ágy című esszéjében. „Innen törünk ki a világba, hogy azután ide húzódjunk vissza. Lakhelyünket elhagyva kihívást intézünk a világ ellen, majd annak fenyegetése elől ide vonulunk vissza. […] Lakhelyünk az, ami a világot megszilárdítja. Az élet nem más, mint közlekedés lakhelyünk és a világ között. […] Kiáradás és gyűjtés, odaadás és önmagunk megtalálása, cselekvés és megfigyelés, elválás és hazatérés.” Tartozni, lakozni vágyó dobozemberek vagyunk, akik képesek üres téglatestekbe otthonokat tölteni.
A Flusser-i gondolatsort egészen a lakhely alapvető szerkezetének vizsgálatáig vezeti vissza Czigány Ákos és Néma Júlia Dobozember című, Várfok Project Roomban látható tárlata.
A Frankfurt, Veszprém és Csíkszereda után jelenleg Budapesten megtekinthető kiállítás vezérfonalát, a házról, mint formáról, illetve a benne létrehozott otthonról való gondolkodást különösen aktuálissá tette az elmúlt időszak karantén-állapota. Az életterünk saját dobozainkra szűkült, az „otthonlevés” kötelezettséggé vált és ez az elzárkózott helyzet az otthonhoz való, újfajta viszonyulást kívánt meg tőlünk: újra íródott a lakozásunk fogalma. Alkalmat adhat arra, hogy a 2020-as év eddigi eseményeinek tükrében feltegyük a kérdést, valójában mi is az az elszigetelt tér, amit kisajátítunk és elnevezünk otthonnak? Mi a ház, mint konstruált szerkezet, ha kivonjuk belőle ezt az otthont? Ezúttal a fotográfia és kerámia médiumainak találkozásánál találhatunk erre gondolatokat.
A Czigány Ákos fotóművész által jegyzett Otthonok sorozat fotográfiáin szokatlan megjelenítésben ismerünk rá a ház alakjára. A képeken a házak lecsupaszított, vakolatlan tűzfalai ceruzarajz-szerűen jelennek meg, eredeti környezetüktől megfosztottan pedig „lebegni” látszanak a fehér háttér előtt. A fotográfus objektív, külső szemlélődése felerősödik azáltal, hogy a képek mellett nincs feltüntetve településnév, nincsenek koordináták. Nem lehetünk biztosak benne, hogy ezek a házak léteznek, és ha mégis, nem tudjuk, hol találhatók. Ha van is a falak mögött élet, nincs ablak, amin át megpillanthatnánk belőle egy szeletet és nincs ajtó sem, amin keresztül bebocsátást kérhetnénk. Csupán a ház alakjának geometriája, a külvilágra vak falfelületek és a cím maradt: Otthon. A ház különös megjelenése eltávolít a hagyományos, otthonról alkotott elképzelésünktől, a címmel kiegészülve pedig létrejön egy sajátos feszültség, amiben bár bizonytalanul, mégis keressük a lakozás nyomait.
Házak hasonló, stilizált képe jelenik meg Néma Júlia keramikus tervezőművész négyzetes alakú reliefjein is, amelyek elkészítéséhez papírporcelánt használ. Az anyagot egészen vékonyra nyújtva origami-szerűen kezeli, metszi, tépi, a hajtások és összeillesztések mentén pedig házformák emelkednek ki a fehérre égetett felületekből. Néma Júlia az általa használt papírporcelánt papírrost és porcelán elegyéből hozza létre. A keverékben találkozik a papír anyagának lágysága az égetett porcelán törékenységével: akár az általunk szabadon formált otthon esetében, amely, ha nem vigyázunk, akár darabjaira is törhet. Csakúgy, mint Czigány fotóin, itt sem találunk a házakon nyílásokat. Konstruktivista megjelenítésük alapját négyzetek hajtogatása adja, ebből jön létre a ház alakját fentről lezáró és annak felismerését szervesen meghatározó, csúcsos tető.
Ha egy házban nincs nyoma lakozásnak, kiüresedett dobozzá válik. Tartalom című sorozatában Néma dobozbelsők formavizsgálatát végzi azok anyagba öntésével. Az alaktalan hiány így formát kap, fizikailag megfoghatóvá válik az üresség: mintha a tartalom nem-léte alakulna át tartalommá. A dobozok aljának mintázata porcelánból testet öntve különös geometriai formákat eredményez a szobrok felületén: létrejön az eredeti tárgyak negatív képe. Csakúgy, mint Czigány fotói esetében, amiken szintén dobozokat, és a bennük lévő hungarocell védőelemeket láthatjuk. A tárgyak átvilágítása miatt a dobozbelsők röntgenkép-szerűen jelennek meg, és az alsó nézőponttal együtt egy szokatlan, ritkán látott kompozíciót hoznak létre. A látvány, ami Néma munkái esetében térben, szoborként jelenik meg, az Czigány képein egy síkba tömörül. Ám mind a plasztikák, mind a fotográfiák leválasztják a dobozról annak funkcióját, így az önmagában tárgyként, formaként válik érdekessé.
A karantén ideje alatt, a külvilág ránk gyakorolt hatásai nélkül, tapasztalataink hosszú heteken keresztül az otthonainkra koncentrálódtak. A lakhelyünkön kívül megélt események helyett csupán azt tudtuk megfigyelni, feldolgozni, amivel nap mint nap együtt élünk. Le kellett lassulnunk épp akkor, amikor körülöttünk a világ a feje tetejére állt, és vissza kellett húzódnunk arra a helyre, amiről úgy véljük, már jól ismerjük. Erre a „jól megszokottság” érzésére kérdez rá Néma Júlia és Czigány Ákos, akik kiállításukon a ház és a doboz motívumait fókuszba állítva, rámutatnak arra, hogy akár az otthon látszólag magától értetődő fogalmát is érdemes időről időre újragondolnunk.
Czigány Ákos & Néma Júlia: Dobozember – Várfok Project Room (1012 Budapest, Várfok u. 14.)
A kiállítás 2020. szeptember 17. és 2020. november 14. között tart nyitva, kedd–szombat 11 és 18 óra között ingyenesen látogatható.
