Ötven év történései. Talán, mint a tenger felszínén, találkozunk apró hullámfodrokkal, de érthetően a nagy, kifejlett hullámok ragadják meg jobban a figyelmet. A múlt jelenbe futó pillanatai között arról is beszélgettünk a Gyermekkar vezetőjével, Hajzer Nikolettel, hogy furcsán alakul ez a jubileumi év.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Mi jelenti az állandóságot az Opera Gyermekkara esetében?
– Hatodikosként, 1996-ban kerültem be énekesnek a karba, és azóta látom énekesként, segítőként, vezetőként az itt folyó munkát. Ez azt jelenti, hogy a Gyermekkar életének majdnem pontosan a felét magam is itt, velük éltem meg. Hogy ezekben az évtizedekben mi volt állandó? Máig emlékszem, mennyire gyorsan befogadtak a többiek. Ez még ma is így van, erős a közösségi szellem, az egymásért szurkolás, a másik segítése.
– Pedig a kívülálló azt is gondolhatná – amire az én korosztályom élményeiben Mándy Iván Csutak-történetei is rásegítenek –, hogy a művészi tevékenységben óhatatlanul van rivalizálás, a kisebb-nagyobb szerepek elnyerésének, eléneklésének vágya.
– Természetesen szükség van az egyes operákban szólistákra is, de nálunk azért a kar a meghatározó. Mindenki érzi, tudja, hogy ott a közösségre, a közös teljesítményre van szükség. Csak akkor működik a dolog, ha mindenki számíthat a másikra. Ezért tényleg őszintén örülnek egymás sikereinek, tehetségének, tudásának. Az kétségtelen – és ez is bizonyos értelemben hagyományos –, hogy
aki idejön, az jó értelemben rabja lesz ennek a világnak, a színpadnak, hosszabb távon is ehhez kötődik az élete.
– Van második, esetleg harmadik generáció?
– Ötvenéves az énekkar, harmadik generációs itt éneklő fiatalról nem tudok, az talán még korai, de akad olyan gyerek, akinek a szülei is tagjai voltak az Opera Gyermekkarának. De kicsit másképp is értelmezhető a munkánkban a második generáció megjelenése. Most például Drucker Péter volt nálunk próbán, ahol elmondta, hogy ő gyermekként alapító tag volt itt. Ő is arról beszélt a maiaknak, milyen élmény volt az Operaház, a színpad, a közösség.
– Feltételezem, emellett van szakmai hagyomány is.
– Természetesen. Én sajnos személyesen már nem ismertem az alapító karvezetőket, Botka Valériát és Csányi Lászlót munka közben, mert amikor idekerültem, akkor Gupcsó Gyöngyvér volt a karvezető. Ő abszolút fontos személy a számomra, nagyon sokat tanultam tőle, és folytatom is azt a munkát, amit vele végeztünk. Az magától értetődő, hogy eközben változunk is, és a saját dolgaimból is sokat teszek hozzá az itt folyó szakmai tevékenységhez.
– Említettük, hogy vannak változások is, például a bázisiskola.
– Fokozatos a váltás, felmenő rendszerben. Számos szempont felmerült, de érthető módon az egyik legfontosabb az volt, hogy olyan helyet találjunk, ami minden helyszínhez közel van. Ugyanilyen hangsúlyos volt azonban a szakmai rész is. A távolságra egy szavunk se lehet, hiszen végül ősztől a legkisebbek a Deák Diák Általános Iskolában kezdtek, ami közvetlenül az Erkel Színház szomszédságában van, csupán a kereszteződésen kell átmenni. Ráadásul az igazgató, Farczádi-Bencze Tamás fantasztikus ember. Olyan a lelkesedése, kreativitása, hozzáállása, amilyet álmaimban elképzeltem. Ráadásul kifejezetten előnyös, hogy itt működik a Budapesti Énekes Iskola Mezei János és Bubnó Tamás irányításával. Nagyon befogadóak voltak, és
az egyházzenével való fúzió mind művészileg feltétlenül fontos és hasznos alapot jelent, mind további távlatokat nyit meg.
– Még egy változás, bár gondolom kevésbé örömteli, hogy idén online felvételit hirdetett a Gyermekkar.
– Ezt a kényszer szülte. Valahogy át kellett hidalni a járványveszély miatt kialakult kényszerű leállást. Videókat készítettem feladatokkal, és válaszvideókat vártam. Bár nem mindenkinél sikerült, összességében elég jól működött a rendszer. Többé-kevésbé ez történt a Gyermekkar életében is. A szünet mindenkit megviselt, de elvem, hogy nem tanultunk meg semmit hiába. Azonban az emberi hang is hangszer, azzal is folyamatosan dolgozni, gyakorolni kell. Igaz, a gyerekek maguktól is szorgalmasak, tudják, mi a feladatuk, de bizonyos szintű együttes munkára is szükség volt és van. Mi is tartottunk próbákat közösségi felületeken, bár valójában csak hang nélkül, hiszen az internet apróbb eltérésekkel hozza be egy-egy helyről ezt a sávot. Inkább csak a szájmozgást tudtam figyelni. Sajnos, akadt a kisebbek között olyan, akinek ez nehéz volt. Azzal biztattam mindenkit, szeptemberben találkozunk.
A kezdetek
Botka Valéria és Csányi László neve és munkássága megkerülhetetlen a karéneklés történetében. 1954-ben ők alapították a Magyar Rádió Gyermekkórusát is. Mivel akkoriban rendszeresek voltak az ifjúsági zenei műsorok a rádióban, és komoly gond volt megszervezni, hogy az ország különböző részeiből mikor, melyik kórus vendégszerepeljen, felvetődött a gondolat, hogy saját kart kell alakítani. Nyolcvanadik születésnapján Botka Valéria így emlékezett: „Elmentünk majdnem minden iskolába a férjemmel, meghallgattuk a gyerekeket, kiválasztottunk pár százat, összeállítottuk a törzsgárdát, és elkezdtünk dolgozni. Így kezdődött.” A kar hamar országos, illetve minden túlzás nélkül világhírű lett, egymást érték a külföldi fellépések. Már a kezdeti időszakban kialakult az a rendszer is, hogy az itt foglalkoztatott gyerekek azonos iskolába, osztályba kerültek, ami lényegesen megkönnyítette az eljutást a próbákra.
Amikor aztán a Magyar Állami Operaház vezetősége is érezte, a munkában szükség van saját gyermekkarra, de a műfaj megkívánta szakmai tartalommal, akkor érthető volt, hogy a jól működő rendszert alkalmazták, és szintén Botka Valéria és férje, Csányi László irányította a munkát 1970-től. A bázisiskoláról Gupcsó Gyöngyvér mesélte el, hogy 1970-ben indult az első zenetagozatos osztály a harmadik évfolyammal a Szív utcai általános iskolában. Akkoriban a harmadikosok voltak a legkisebbek, és az ötödikesek léphettek először a színpadra.