Nemes Anna (1989) a hazai kortárs képzőművészeti színtér egyik sokoldalú, kiemelkedő fiatal tehetsége. Jellegzetes technikájával, az ecsetvonások nélkül cseppentéssel megalkotott oldott akril festményei újabban, a „fekete korszakában” olaj és tus technikákkal gazdagodnak, melyeket hamarosan a Várfok Galériában nyíló kiállításán láthat majd a közönség.
Festészeti munkássága mellett filmezéssel is foglalkozik, testépítő nőkről készülőben lévő dokumentum- és nagyjátékfilmjét már most nagy érdeklődés övezi. Nemes Annával egy napsütéses téli napon a Jurányi Inkubátorházban lévő műtermében beszélgettünk.
– Először is beszéljünk arról, hogy vagy. Az elmúlt hónapokban folyamatosan az első nagyjátékfilmeden, a Csuja Lászlóval közösen rendezett Jámbor szörnyetegen dolgoztál, közben a dokumentumfilmed utolsó simításait végzed, készülsz egy performatív színházi előadásra, doktorizol a Képzőművészeti Egyetem Festő szakán és hamarosan (terveink szerint márciusban) megnyílik legújabb képeidet bemutató nagyszabású egyéni kiállításod a Várfok Galériában.
– Nagyon fáradt vagyok. Ez egy eddig ismeretlen fáradtság számomra. A legtöbb emberrel általánosságban másfél-két hónap alatt nem történnek mindent megváltoztató, hatalmas vagy intenzív dolgok, míg nekem ez az ősz olyan volt mintha 10 év tanulságai, élményei, érzelmi dinamikái sűrűsödtek volna bele, főleg most, hogy a karantén helyzet miatt még ingerszegényebb a legtöbb embernek az élete. Nem telt el rengeteg idő, én változtam meg, az agyam olyan területeit kellett megmozgatnom és figyelnem, amire kicsit alkalmatlan vagyok és különösen nehéz is számomra.
– Most csináltál először játékfilmet, ami teljesen új tapasztalat, másfajta munkamódszer és közeg.
– Igen, a festésnél én felelek mindenért, ha valami rossz vagy jó, az csakis rajtam áll. És hogy mennyi energiát szánok rá, az is rajtam múlik. Habár lehet ciklusokat vagy időszakokat találni a festészetemben, markáns volt a fekete váltásom, de alapvetően nem úgy dolgozom, ahogyan nagyon sok képzőművész, hogy van egy projekt és annak van egy eleje és vége, egy kifutási ideje, egy gondolatkör, amit bejár, egy tézis, amit igazol a művész a munkáival. Nekem az alkotás sosem volt ilyen, hanem állandóan halad, néha irányt vált, bővül, szűkül, de alapvetően nem szakaszolt.
Ehhez képest a film más, bár a rendező pozíciójában szintén enyém a felelősség, vagy a nagyjátékfilm esetében a miénk, mert azt ketten rendezzük Lacival, de körbevesz 60 ember, akik részfeladatokat oldanak meg, minden szál a mi kezünkbe fut és a végén mindig mi hozunk döntést. Nehéz az a váltás is, hogy egész nap rendszert kell, hogy lássak és átérezzek.
– A film egy testépítőnő életét mutatja be és mondhatjuk azt, hogy a festészetből született a film ötlete. 2014-ben, a diploma körül jelentek meg képeiden a markáns testépítőnők egészen közelről, oldott rétegekkel ábrázolva.
– Nagyon foglalkoztatott mindig is az identitás témaköre, benne az én identitásom is: mi az, ami látható, és ami szándékolt ebből, hogy ez mennyire van egymással fedésben vagy mennyire van külön, valamint a problémám, hogy valójában egy óriásnak képzelem magam. Ez elég jellegzetesen végigkíséri az életemet. Akkoriban sokakat foglalkoztatott a 80-as, 90-es évek világa, a szuperhősök, Arnold Schwarzenegger, Conan a barbár, és ez engem is vonzott. Egy lomtalanításon ott volt a földön Arnold Schwarzenegger Utam a csúcsra című könyve, felkaptam, elolvastam és nagyon lebilincselő olvasmány volt. Leírja, hogy jutott el oda, hogy egy világklasszis testépítő lett, akiről egy világbajnokságot is elneveztek még életében. Gondolj bele, mekkora figura, nagyon érdekes, nárcisztikus ember, akiben borzasztóan szimpatikus, hogy semmilyen mértékben nem személyeskedik, nem álszerénykedik, felvállalja, hogy imádja magát a nem kedvelhető tulajdonságaival együtt. Valamint az is megfogott, ahogyan a testépítésről ír.
A lényeg, hogy nagyon elkezdett foglalkoztatni, főleg az, hogy ez az Arnold Schwarzenegger egy hatalmas monstrum férfi és én is épp úgy érzem magam, mint ő. Magas, széles és masszív vagyok, miközben valójában nem vagyok az, de amit belülről megélek, az ilyen.
– Ez azért egy sokkoló információ! Maximum 45 kg vagy, filigrán, szinte csont és bőr, az emberben mindig azt az érzetet kelted, hogy téged fel kell hízlalni.
– Régen úgy mentem, mint a rapperek, szétvetett lábakkal, karokkal, mint egy mackó, több ismerősöm is rendszeresen röhögött rajtam. Ruhákban eszembe sem jut egy S méretet megvenni, egy időben cipőben is nagyobbat vettem és 41-es zoknit a 38-as lábamra. Nagyon furcsa így élni. Régen ezek fájdalmas dolgok voltak, de most már engem is inkább szórakoztat. Megfestettem magamat testépítő testtel, hogy lássam a képen, hogyan azonosulok a gondolattal. Így jutottam el a testépítőnőkig. Nagyon szerettem volna megtudni, hogy ők miben vannak, mi a motivációjuk.
Neten nézegettem képeket, és belefutottam Martin Schoeller fotósorozatába. Versenyállapotban ábrázolja a nőket, bikiniben, erősen kisminkelve, borzasztóan kiszáradva. Szeretem nagyon ezt a sorozatot, igaz, a nők teljes pompájukban vannak a képeken, és ez mesterkéltté teszi a dolgot. Hiányoltam azt, hogy megtudjam, ki az az ember, aki ott ül. Elkezdtem kutatni, de nem igazán találtam anyagot, csak egy nagyon iskolás dokumentumfilmet, amiben bemutatják, hogy jajj, a szteroidok rosszak, de hát ezt tudjuk…az NDK úszónőket mindenki ismeri. Az egész arra futott ki, hogy milyen szánalomra méltó és milyen patológiás, mennyire szörnyű ez az életmód
Amikor az ember egy ekkora testben él, akkor olyan alapvető dolgok nem működnek, amik számunkra rutinszerűek – viszket a hátam és megvakarom, de ha ekkora vagy, nem érsz el odáig, más lesz a mozgásod, nem tudsz rendesen megölelni egy másik embert, mert mindenhol domborodsz, a nőknél nincs menstruáció, a gyerekszülés szinte lehetetlen, ahogy párkapcsolatot találni is. Miközben amire vágynak, az ugyanaz, mint amire bárki vágyik. Mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, hogy tartozhassunk valakihez, hogy megbecsüljenek minket. Ez nekik nehéz, mert tényleg nagyon extrém külsővel rendelkeznek.
Nekem vagy bárkinek nem feladatunk megítélni, hogy megéri-e ez. Mert végső soron az egész arról szól, hogy ki tudod-e teljesíteni magadat. Ők meg tudták ezt tenni, de ennek van egy ára. Viszont annak is van egy ára, hogy én itt festek. Amikor kiállításra készülök vagy filmet csinálok, nem tudok a barátaimmal lenni. Az olajfesték és a hígító belélegzése valószínűleg nem egy wellness kúra. Mindenki magáért felel. Azt mondtam magamban, nem hagyom ezt a témát annyiban, megkeresem ezeket a nőket. Nagy nehezen megtaláltam őket, hosszan beszélgettem velük, fotókat készítettem róluk és úgy festettem meg a képeket.
Nagyon sokat adott a képekhez, hogy tudtam ki az az illető, akit éppen reprezentálni fogok.
Rengeteg dolgot megértettem abból, ami elsőre furcsának tűnt számomra. Az akvarell akkor jött be a képbe, ugyanis vannak ezek a robusztus alakok, akik nagyon szeretik a szinte kislányos kiegészítőket, legtöbbjükön valamilyen muffinos fülbevaló vagy rózsaszínű körmök vannak. És nagyon sok törékenység is lakozik bennük. Ennek a kontrasztnak az ábrázolására úgy éreztem, a legalkalmasabb technika az akvarell a transzparenciája, könnyedsége miatt. Másrészt pedig az olajfestéssel mindig is voltak fenntartásaim, tömör színek, két szín egymás mellett…ez bonyolult dolog.
Az akvarellnél nem voltak bennem gátlások.
Először papírra dolgoztam, de ekkora méretben ember legyen a talpán, aki ezt bírja! Akkor vászonra kell átmenni, na de hogyan…? Nagyon sok időmbe telt, mire sikerült rájönnöm, hogy milyen alapozás legyen a vásznon, az milyen vastagon. A technikák között is van hierarchia, az akvarellt nem veszik olyan komolyan. Vannak nagyszerű alkotók, kedvencem Marlene Dumas, aki az akvarell királynője, de ő csak egy elismert név a kevés kivétel közül. De én rájöttem, hogy ezzel tudok működni, és ennek elfogadtatásában a vászon és a méret tud segíteni. Nem tudom, végül segített-e, de látom, hogy a diákjaim is próbálkoznak ilyen vászon-akvarell megoldásokkal.
– Közben viszonylag hamar átváltottál akrilra.
– Igen, de lényegében nincs differencia, az egyik tubusra az van ráírva, hogy akvarell, a másikra akril, annyi a különbség, hogy az akrilban van egy plusz kötőanyag, ami miatt nem mosható vissza. Az akvarell sérülékenyebb dolog, a kép utóélete rizikósabb és arra is kell gondolni, hogy a kép x év múlva, akárhova is kerül, tudja-e tartani azt a formát, amit eredetileg kapott. Az akril erre jó. Egy darabig, amikor nem akrillal dolgoztam, plextolt kevertem az akvarellbe, úgy tudtam fixálni. A technikai megközelítés miatt, tehát, például amiatt, ahogyan tartja az ember a vásznat, én akvarellnek hívom.
– Szirtes János a kortárs művészeti színtér legsokoldalúbb alkotója, festészeti munkássága mellett az egyik legnagyobb hatású performer, a Várfok Galéria kiemelt művésze. A vele való találkozásod abból a szempontból is meghatározó volt, hogy később ő hívta fel figyelmünket rád, és 2016-ban így kerültél be a Várfok Galéria művészkörébe. Tehát ő indított el a film felé is?
– Igen. Amikor lediplomáztam, Bukta Imre meghívott a mezőszemerei művésztelepére, ott találkoztam Szirtes Jánossal, aki megnézte a képeket és azt kérdezte, hogy miért nem mozdulnak meg, hogy miért nem foglalkozok mozgóképpel? Amikor ezt mondta, jelenetcsírák, szituációk jöttek, mindegyik nagyon szimbolikus volt, sok jelentést hordozott már önmagában is. Akkoriban együtt éltem Csuja Lacival és meséltem neki ezeket a képeket. Ő mondta, hogy üljek le és írjam le mindet, mert jók. Meglátta az ötleteimbe a potenciált, és végül együtt írtuk meg, vagyis kezdtük el és fejeztük is be a munkát, miközben eltelt 4-5 év.
Fejlesztettük a forgatókönyvet és mindig kaptunk rá támogatást a Filmintézettől. Közben Laci leforgatta első nagyjátékfilmjét, addig nem is tudott ezzel a filmmel foglalkozni. Én pedig elkezdtem egy dokumentumfilmet csinálni. Amikor nekiálltam, csak annyit akartam, hogy legyenek videók, vizuális anyagok a testépítőnő sztorihoz. Majd rájöttem, hogy nincs igazán kielégítő dokumentumfilm ebben a témában és érdemes ezzel is komolyabban foglalkozni. Akkoriban nagyon jóban voltunk Horváth Szabó Ágival, aki producer, ő mondta, hogy csináljak egy dokumentumfilmet.
Az esélytelenek nyugalmával adtam be a pályázatot, de végül most fogjuk befejezni a filmet. Tavaly pedig a nagy játékfilm is elkezdett realizálódni. A jeruzsálemi Sam Spiegel International Film Lab forgatókönyv-fejlesztő workshopon Lacival megnyertük a fődíjat, ami nagy lendületet adott az egésznek. (Nemes Jeles László is ezen nyerte el a támogatást a Saul fiára. – a szerk.) Magyarországról is könnyebben kaptuk meg a támogatást utána, lett egy német co-producerünk, partnerünk is.
Tavaly augusztusban elkaszáltak minket itthon, de sikerült kiverekednünk magunkat. 2014-ben kezdtük el csinálni a filmet, és azóta nagyon sok minden megváltozott, más szelek fújnak. Nem volt egyszerű a helyzet, sok ember jóindulatára és vállalására volt szükség ahhoz, hogy végül sikerüljön.
– Hogy érzed, vannak kapcsolódási pontok vagy kölcsönhatások a festészeted és a filmek között?
– Ahol dialógus van a különböző diszciplínák között, az a doksi. A nagyjátékfilmet, úgy érzem, még sokáig fogom emészteni, mire rájövök, hogy hol vannak a kapcsolódási pontok. A doksinál nem egy fikcióról beszélünk, nincs olyan értelemben vett narratíva, ami nagyon más síkra emelné a festészethez képest a filmet.
A doksi pozitív értelemben vett imitáció vagy reprezentáció.
Mindkét esetben arról van szó, hogy van egy jelenség, én alkotóként arra rátekintek, és a magam fénytörésében vizsgálom. Valódi különbség a médiumban van a dimenziói miatt – a festészet mégiscsak egy kétdimenziós műfaj, ahol van egy vászon és a festék. Ehhez képest a filmben ritmus, képek, kompozíciók vannak.
Nagyon látszik a dokumentumfilmen, hogy festő vagyok, és egyre jobban látszik a festményeimen, hogy filmezek.
Amikor fejlesztettük a dokumentumfilmet mindenféle workshopon, állandóan kérdezték tőlem, hogy mi a történet, mit mesélek el. De én nem történetmesélő vagyok.
Az, ami szerintem a film, nem történetmesélés, hanem egy ugyanolyan művészeti médium, mint a festészet, a szobrászat vagy a zene.
A dokumentumfilmben, ami a lényeges, és ami a festészettel azonossá teszi az, hogy hogy nézzük meg mi, és adjuk azt vissza valahogyan. Tetszett a filmezésben, hogy megmozdul a kép. A festészetben mindig sajnáltam, hogy ez nincs, ilyen értelemben annak nincs időbeli dimenziója. De szeretném aláhúzni, hogy ilyen értelemben, mert minden más értelemben meg van ideje.
– Valóban, a technikádból kifolyólag, a rétegeknek köszönhetően ott a mozgás. Ahogyan hagyod a foltokat száradni, a száradás fázisaiban az idő nyomhagyását látjuk. Az ember szeme pedig önkéntelenül pásztáz a foltok között, ami szintén mozgásba hozza az egészet.
– Igen, a legtöbb képemnél, azt gondolom, nem elég egy pillantás. Csak akkor működnek, ha időt szánsz rájuk. És valóban, ezek a rétegek mind olyanok, mint egy metronóm vagy a fának az évgyűrűi. Tehát minden más értelemben van időbeli dimenziójuk, a hermeneutika összes irányából azt mondhatjuk, hogy van idejük. De azért a figuráim ülnek, fekszenek vagy állnak, még egyik sem ment odébb vagy szólalt meg. Nem biztos, hogy olyan jó élmény lenne, ha egyikük hirtelen elmosolyodna.
Nemes Annával készült interjú első részét olvashatták. A második rész várhatóan a Várfok Galériában márciusban nyíló kiállításával párhuzamosan kerül publikálásra.
