Marcello Mastroianni olasz filmszínész, egy nemzedék férfibálványa, Fellini kedvenc színésze 1924. szeptember 28-án született és 1996. december 19-én halt meg.
1924. szeptember 28-án született agy asztalos fiaként a Rómához közeli Fontana Liriben. Műszaki rajzolóként dolgozott, amikor a második világháború végén a nácik elfogták, és egy észak-németországi munkatáborba vitték. Innen sikerült megszöknie, a harcok utolsó heteit egy velencei padláson vészelte át. A háború után egy római filmvállalatnál dolgozott könyvelőként, miközben építészetet és közgazdaságtant tanult az egyetemen. Az ottani színkörben partnere volt Giulietta Masina is, aki később Fellini felesége lett. Tehetségére Luchino Visconti rendező figyelt fel, aki színtársulatába hívta, a kamera elé először 1947-ben a Nyomorultak egyik filmváltozatában állt.
Az ötvenes években kissé esetlen mozgásával, kisfiús kedvességével a hősszerelmes jellegzetes olasz típusát teremtette meg a filmvásznon. Az igazi ismertséget a Dosztojevszkij nyomán készült Fehér éjszakák hozta meg számára, a nagy áttörést pedig a Fellini rendezte Az édes élet. A heves vihart kavaró, gyorsan klasszikussá nemesedett alkotásban egy életét eltékozló újságírót alakítva divatot teremtett: fekete keretes szemüvege, angol Triumph sportkocsija és órája egyaránt utánzókra talált. A főszerepet eredetileg Paul Newmannek szánták, és Fellini csak azért választotta őt, mert „szörnyen jellegtelen” arca volt. (Érdekesség, hogy a film egyik mellékszereplőjének nevéből ered a lesifotósokra alkalmazott paparazzo kifejezés.) A film egyik ikonikus jelenete, Anita Eckberg szökőkútban fürdőzése azóta számtalan más alkotásban is feltűnt, többek között a Csinibaba című Tímár Péter filmben.
Mastroianni úgy vélekedett, hogy Fellini következő filmje, a Nyolc és fél alkotói válságba került rendezőjeként nyújtotta élete legjobb alakítását. 1970-ben szerepelt Fellini Rómájában, egy évtizeddel később A nők városában, amely egy középkorú férfi víziója a nőkről, végül 1985-ben Giulietta Masina oldalán a világhírű Ginger Rogers-Fred Astaire táncospárnak emléket állító Ginger és Fredben.
Pályafutása során az összes nagy olasz rendezővel dolgozott. Michelangelo Antonionival készítette Az éjszakát, amely az emberi kapcsolatok felszínességének rajza, Pietro Germivel a Válás olasz módra című fekete komédiát (1962), ebben jelölték először Oscar-díjra, 1967-ben a Visconti rendezte Közönyben egy gyilkost játszott.
Partnernői között volt egy film erejéig a korszak ügyeletes szexszimbóluma, Brigitte Bardot is, de az összhangot Sophia Lorennel találta meg a legjobban. Hosszú ideig ők alkották az olasz film „álompárját”, tíznél is több filmet készítettek együtt, ezek között akad romantikus vígjáték (Tegnap, ma, holnap) komédia (Házasság olasz módra) és dráma (Napraforgó, Egy különleges nap). A homoszexuális rádióbemondó szerepe 1977-ben újabb Oscar-jelölést hozott számára. A két színész hosszú szünet után Robert Altman Divatdiktátorok című szatírájában szerepelt utoljára együtt 1994-ben.
Pályafutása során több mint 150 filmben játszott, s szinte minden műfajban maradandót nyújtott. Volt züllött Casanova, játszott A nagy zabálás című szatirikus komédiában és az Allonsanfan című történelmi drámában. Harmadik Oscar-jelölését a Nyikita Mihalkov által rendezett Fekete szemekért kapta 1987-ben, ezzel
a filmtörténetben ő az egyetlen, akit a legjobb főszereplő kategóriában háromszor jelöltek nem angol nyelvű filmért.
Magyar filmben is szerepelt, a Miss Arizonában (1988) Sándor Pál instruálta a kamera mögül. Utolsó munkája, az Utazás a világ kezdetére című portugál filmdráma volt 1996-ban, Manoel de Oliveira rendezésében.
A sármos színész magánéletével is a lapok címoldalain szerepelt. 1948-ban viharos udvarlás után vette el Flora Carabellát, s felesége haláláig kitartott mellette. Pedig számtalan szerelmi kaland hőse volt, egyetlen partnernőjének sem tudott ellenállni, s azok sem neki, csak Sophia Lorentől nem akart a barátságnál többet. Annál hevesebb viszony fűzte Catherine Deneuve-höz, akitől lánya született, a szintén francia Jacqueline Bisset-hez, angol nyelvterületen egyetlen hódítása Faye Dunaway volt. A magát félénknek beállító színész bevallottan bolondult a szép nőkért, szerencsésnek mondta magát az életben és a szerelemben is. Saját arcát ugyanakkor inkább „minden jellegzetesség nélkülinek és közönségesnek” nevezte, mint jóképűnek. Magánéletét igyekezett diszkrécióban tartani, s csak két imádottjának nevét árulta el, Barbara és Chiara lányáét.
Számtalan kitüntetése – Golden Globe-, Bafta-, tiszteletbeli César-díja – mellett az 1989-ben alapított Európai Filmakadémia egyik életre hívója volt, s azon kevés színészek egyike, akit alakításáért két alkalommal is fődíjjal ismertek el Cannes-ban. Utolsó éveiben több baleset érte, betegségek kínozták, egyre többet foglalkoztatta a halál gondolata. 1996. december 19-én halt meg Párizsban, hasnyálmirigyrák következtében.
A halálhír bejelentésétől temetéséig Rómában fekete gyászlepellel takarták le a Trevi-kút egy részét, Az édes élet emlékezetes jelenetére utalva.
A Marcello Mastroianniról elnevezett díjat a velencei filmfesztiválon adják át évente a legjobb fiatal színésznek vagy színésznőnek, az olasz fővárosban tér viseli nevét. 2014-ben, születésének 90. évfordulóján a cannes-i filmfesztivál plakátján fiatalkori portréja volt látható.
(via MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)
