Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztotta meg velünk. Utolsó története a Fesztiválzenekar igazgatói posztjáról történt nyugdíjba menetelét eleveníti fel.
Azt, hogy 65 évesen nyugdíjba megyek, már három évvel korábban, 2008-ban jeleztem a BFZ Alapítványnak. Nálunk nem szokás, hogy egy ereje teljében (na jó, majdnem ereje teljében) levő vezető magától távozik posztjáról, gondoltam, ha ennyire előre szólok, csak elhiszi mindenki, nem azért megyek nyugdíjba, mert küldtek, magam döntöttem így. Húsz sikeresnek mondott év után nem szerettem volna megvárni a fizikai-szellemi hanyatlás jeleit, nem kevés rossz példát láttam, sok nagyszerű embert, aki nem vette észre, hogy már sajnálják, lám, mi lett szegényből, pedig még tavaly is milyen jó formában volt. Biztos volt a döntésben nem kevés hiúság is, annyi eredményes év után nehezen viseltem volna az előbb-utóbb elkerülhetetlen gyengébb teljesítményt. Kicsit el is fáradtam, húsz év alatt négyszer voltam szabadságon.
Az, hogy jó előre szóltam, azt is lehetővé tette, hogy legyen kellő idő utódom kiválasztására, én csak azt kértem, hogy ez nélkülem történjen, nem jó, ha valaki úgy megy, hogy marad. Amúgy az igazgatót kinevező BFZ Alapítvány jó döntést hozott, utódomat, a Bambergi Szimfonikus Zenekart vezető Stefan Englertet én is ismertem még abból az időből, amikor a Schleswig-Holsteini Zenei Fesztiválnál dolgozott, jó szakembernek tartottam.
Nem vertem nagy dobra, de a BFZ-nél eltöltött két évtized alatt több fesztivál és zenekar is megkeresett, nem mennék-e át hozzájuk. Rövid úton kikosaraztam őket, miért mennék, nagyszerűen érzem magam a helyemen. A legnehezebb Marek Janowskinak volt nemet mondani. Amikor a kiváló karmestert 2000-ben kinevezték zeneigazgatónak a Monte-Carlói Filharmonikusok élére, szerette volna, ha vele megyek menedzser-igazgatónak (jól ismertük egymást, Janowski a BFZ gyakori vendégkarmestere volt). Amikor megmondta, milyen fizetést kínálnak, kicsit elbizonytalanodtam, két és félszerese volt az itthoninak, de végül neki is nemet mondtam, szerintem ma sem érti, miért. Amúgy 2005-ben összeveszett a zenekar menedzsmentjével és otthagyta Monte Carlót, talán nem is baj, hogy ebből kimaradtam.
2011 őszén megkeresett egy külföldi zenekar (esetükben a világhírű jelző sem indokolatlan), hallották, hogy az év végén nyugdíjba megyek (fogalmam sincs, honnan vették hírét, még nem volt publikus, csak a BFZ Alapítvány kuratóriuma tudott róla), nem venném-e át a programigazgatói posztot. Vendégművészeket keresni, műsorokat tervezni, turnékat szervezni a mai technika mellett bárhonnan lehet, Budapestről is, elég lenne kéthetente egy hosszú hétvégére kiutazni. Gondolkodási időt kértem, mert ezzel szinte egy időben a betanulni már Budapesten tartózkodó Stefan Englert is megkérdezte, nem lenne-e kedvem nyugdíjasként tovább szervezni a BFZ külföldi turnéit. Nem volt könnyű dönteni, a szívem a BFZ mellett tette volna le a voksot, de ehhez olyan konstrukciót kellett találni, ahol úgy tudok dolgozni, hogy nem vagyok a zenekari szervezet része, két dudás egy csárdában nagyon rossz felállás. Végül megállapodtunk abban, hogy kívülről, vállalkozóként, a cégemen keresztül végezném a munkát, saját irodából, így még fizikailag sem kellene belezavarnom az új képbe.
Stefannal minden részletet tisztáztunk, a szerződés is elkészült. A zenekar először november közepére ígérte az aláírását, később november végére. Amikor december közepén sem volt aláírt szerződés, felhívtam Stefant. Megnyugtatott, minden rendben van, a csúszásnak csak technikai oka van. Mondtam neki, hogy van egy párhuzamos ajánlatom, amit jegeltem, de válaszolnom kell, emellett lefoglalóztam egy irodát is, amire a BFZ-turnék szervezésénél szükségem lesz, itt sem halogathatom a döntést. Újra megnyugtatott, vegyem a szerződést készpénznek, mintha a zsebemben lenne. Másnap lemondtam a jegelt állásajánlatot, és megvásároltam az irodát: a BFZ-vel hároméves szerződésben állapodtam meg, ennyi időre már érdemes irodát venni, nem bérelni.
2012. január 1-én immár hivatalosan nyugdíjas lettem. A zenekar erről és az utódlásról kommünikét adott ki azzal, hogy nem szakadok el a zenekartól, tanácsadóként továbbra is segítem a munkát. Az ünnepek elmúltával hívott Stefan, sürgősen találkoznunk kellene. Ideges volt, mint kiderült, volt rá oka. Előrebocsátva, hogy amit mondani fog, neki is kínos, előadta, hogy módosítani akarják a szerződésemet. Három év helyett csak egy évre kötnék, megbeszélt fizetésemnek csak a 80%-át fizetnék, és ezt is csak akkor, ha lemondok a végkielégítésről, ami 20 éves igazgatói munkám után nyugdíjba vonuláskor megillet.
Köpni-nyelni nem tudtam, bármit feltételeztem volna, de egy ilyen mélyütést soha. Miért mondjak le a végkielégítésről, ami feketén-fehéren benne van a menedzserszerződésemben? És ha most új kondíciókat akarnak, miről tárgyalunk hónapok óta? Felálltam, hazamentem és megírtam Stefannak, az új feltételek elfogadhatatlanok. Felhívtam a sokáig jegelt zenekart: sajnálják, de a programigazgatói posztot már odaadták a kettes számú jelöltnek. Kerestem az ingatlanügynökséget is: az irodavásárlási ügylet már nem bontható fel.
Azt még korábban megbeszéltem a zenekarral, hogy hivatalos búcsúztatásom a január 22-i koncert után lesz a Müpában. Igazán szép ünnepség volt, ott volt a zenekar minden muzsikusa, a teljes stáb, a kuratórium és a baráti kör sok tagja, beszélt az államtitkár Szőcs Géza, a kuratórium elnöke, Marschall Miklós, a zenészek nevében Ács Ákos. Megleptek egy gyönyörű Nádler István-képpel, ma is a lakásunk egyik dísze. Nem tartottam volna illendőnek, ha elrontom a hangulatot azzal, hogy elmesélem a történteket (a legtöbb jelenlévőnek fogalma sem volt róla), egy fél mondattal céloztam csak rá búcsúbeszédemben: bár reméltem, hogy kapcsolatom a zenekarral nyugdíjasként is szoros marad, a dolgok másképp alakultak. Egyben bejelentettem, hogy feleségemmel tízmillió forintos tőkével alapítványt hozunk létre, hozamából díj létesül, amelyet évente felváltva kap meg az együttesért legtöbbet tevő zenész és stábtag.
Az alapító okiratában rögzítettük, hogy a vagyont a BFZ gondozza, feleségemnek és nekem a díjazottak kiválasztásába sem lesz beleszólásunk, csak a díjat adjuk át, minden évad utolsó koncertjén, júniusban. Eltelt fél év, közelgett a szezonzáró hangverseny, szerettük volna tudni, hogyan képzeli a zenekar az átadó-ünnepséget, feleségem még londoni testvére meglátogatását is elhalasztotta, hogy ott lehessen. Amikor már csak pár nap volt hátra, felhívtam Stefant. Azt ígérte, utánanéz. Még aznap visszahívott: mivel január 1. óta csak fél év telt el, és ennyi idő alatt a tőke hozama viszonylag kicsi, úgy gondolták, 2012-ben nem osztják ki a díjat. Tudják, hogy ez ellentétes az alapító okirattal és erről velünk is illett volna konzultálni, sajnálja a mulasztást, de már nincs mit tenni. Azt kéri, hogy mint alapítók, módosítsuk az alapító okiratot úgy, hogy a díj nem az évad, hanem a naptári év utolsó koncertjén, december végén kerül átadásra, az már csak egy fél év, rendbe hozzák a kínos gikszert.
Nagyot nyeltem, igazgatóként én aligha engedtem volna meg magamnak, hogy így bánjak a zenekar bármelyik támogatójával, de hát tempora mutantur. Módosítottuk az okiratot (csak ügyvédi-közjegyzői közreműködéssel a bíróságon intézhető el, igazi tortúra), és jó előre beírtuk a naptárunkba az év utolsó, karácsonyi koncertjének dátumát. Stefan előtte pár nappal telefonált: még egyszer nem követik el ugyanazt a hibát, a koncert a BKK-ban lesz, számítanak a részvételünkre. Mindent egyeztetett a karmester Fischer Ivánnal: ugyan még nem tudják, melyik szám után lesz a díjátadás, mert meglepetés koncert lesz, a műsort senki nem tudja előre, de a pár perces ünnepség a koncert bármelyik pontjára beilleszthető.
Kultúrfelelős: Bánó András beszélgetése Körner Tamással
Jött a koncert napja, Stefan a BKK előcsarnokában várt minket. Újra elmondta, mennyire örül, hogy helyrehozhatják a júniusi hibát, tudják, mennyire megviselt minket. Arra is figyeltek, hogy olyan helyen üljünk, ahonnan könnyen felmehetünk a színpadra. A koncerten négy sorral előttünk ült, ahogy ment a műsor, láttam, hogy egyre idegesebb, hátra-hátranézett. Lement az utolsó darab is, felgyulladtak a fények, a közönség indult kifelé. Stefan feldúltan rohant hozzánk: „Bocsássatok meg, ne haragudjatok, nem tudom mi történt, szörnyű, nem értem, egyszerűen nem értem!” Nem feleltem, féltem, hogy elsírnám magam, így még életemben nem aláztak meg, nyomorultul éreztem magam. Feleségem is a könnyeivel küszködött. Megfordultunk és hazamentünk.
Stefan három nap múlva jelentkezett. Beszélt Ivánnal, aki nem emlékszik arra, hogy megállapodtak volna bármilyen díjátadásról. Végül is tíz év elmúltával már mindegy is, ki hibázott, ki mond igazat, ki nem. Húsz szép év után pár rémes hónap a végén akár bele is férhet, nem is rossz arány, már túltettem magam rajta, egyszer talán a keserű szájíz is elmúlik.
A zenekarral azóta ritkán van kapcsolatom, akkor megyek a koncertjükre, ha valamelyik általam impresszált művész lép fel, évente-kétévente. Utoljára pár hónapja Vicenzában hallottam őket két este is, a másodikra kért jegy árát kifizettették velem. Nem túl elegáns, de végül is nem megyek tönkre, az alapítványunk tízmilliója mellett (a sorsáról soha nem tájékoztattak) ez a 60 euró aprópénz. A zenekar mindenesetre fantasztikusan játszott, Iván is remekelt, jobb volt, mint valaha.
Utóirat:
A mai írással elköszön a blog szerzője. Az induláskor 10–15 történetet terveztem, idővel vérszemet kaptam, 36 lett belőle. Azt csak remélni tudom, hogy az olvasók kedvelték, nekem, bevallom, izgalmas volt kipróbálni, hogy a komolyzenében eltöltött évtizedek után, továbbra is hályogkovácsként milyen az írással próbálkozni. Elárulom: ez sem könnyebb semmivel, sőt. Catulusszal: Ave atque vale!
