Ramón Vargas mexikói tenor május 3-án Győrben, május 5-én pedig Debrecenben lép fel a Győri Filharmonikusokkal. Az idén országossá vált Bartók Tavasz keretében rendezett áriaest kapcsán a művész többek között elárulta, hogy mennyire elégedett karrierjével, és van-e valami, amit másképp csinált volna.
– Az Operaháztól Veszprémig számos helyen fellépett már Magyarországon, a Győri Filharmonikusokkal pedig legutóbb öt éve koncertezett. Milyen emlékeket őriz?
– Sok éve járok Magyarországra, és valóban nem csak Budapestre. Rengeteg a színház és a koncertterem, pezseg a kulturális élet. Az emberek nagyon érzékenyek és fogékonyak a művészetre, ez számomra nagyon fontos, az pedig külön öröm, hogy eddig bármerre jártam az országban mindig lelkes közönségre és értő fülekre találtam. Várakozásaim szerint ez Győrben és Debrecenben sem lesz másképp.
– A májusi két dalestre a legkedvesebb áriáit válogatta. Miért pont ezeket?
– Elmúltam 60 éves. Szép és hosszú karrier áll mögöttem, egy ilyen áriaest pedig jó alkalom arra, hogy az egész eddigi repertoáromból válogassak. Mozart Don Giovannijától egészen a Tosca Cavaradossijáig jutunk majd el, miközben lesz Verdi és Donizetti is. Valójában nincsenek kedvenceim, mert mindig ki tudtam teljesedni az aktuális feladatban, ha pedig néha kényelmetlenül is éreztem magam, akkor mindig kiderült, hogy a hangi adottságaim nem passzolnak igazán karakterhez.
– Egy áriaest remek lehetőség arra is, hogy olyan művek kerüljenek elő, melyeket akár pályája elején énekelt utoljára. Mit jelent egy ilyen újratalálkozás?
– Ez érdekes kérdés. Egy jó könyv esetében is tapasztaljuk, hogy ha ugyanazt a művet eltérő élethelyzetben, vagy évek múltán olvassuk újra, mást fog jelenteni a számunkra. Mi énekesek más értelemben vagyunk alkotók, mint mondjuk egy zeneszerző. Nem a semmiből teremtünk, de mégis rendre valami újat kell mondanunk. Nekünk egy adott opera, ária vagy karakter eddig ismeretlen színeit kell megmutatnunk. A közönségnek vannak referenciái, sőt lehetséges, hogy ők is hosszabb idő után jutnak vissza egy-egy darabhoz. Jogos igény a részükről, hogy nem akarnak két egyforma előadást hallani. Ehhez kellenek az énekes személyes tapasztalatai, élményei, múltja, magának a zenének a varázsa.
– Szép és hosszú karrier áll ön mögött, említette az előbb. Elégedett?
– Hogy őszinte legyek, olyan pályám volt, amiről álmodni sem mertem volna, sokkal többet kaptam az élettől, mint amit valaha elképzeltem. Fiatalon sokan vágyakoznak arra, hogy egyszer majd híresek lesznek, én azt hiszem, hogy csak mentem a szenvedélyem, a zene után. Igyekeztem úgy állni a dolgokhoz, hogy ne fogalmazzak meg túl nagy elvárásokat, mert annak csak csalódás a vége. Hálás vagyok minden lehetőségért, ami szembe jött, és amit a legjobb tudásom szerint meg tudtam ragadni. Én a zenében és a családomban találtam meg a boldogságot. Persze, hogy vannak szerepálmaim, Wagner Lohengrinje például még előttem áll, A pikk dáma Hermanjáról viszont tudom, hogy nem fog valóra válni, mert egyszerűen nem én vagyok.
– Mindig is figyelt a hangjára? Tudta, hogy mikor kell valamit nem elvállalni?
– Érvényes recept nincsen, csak különböző stratégiák. A magam részéről azt gondolom, hogy a hangsúly nem azon van, hogy mit énekelünk, hanem hogy hogyan. Vannak olyan énekesek, például Alfredo Kraus, Tito Schipa és Beniamino Gigli, akik hosszú időn keresztül vigyázni tudtak a hangjukra, de ez adottság kérdése is. Én amondó vagyok, hogy megfontoltnak kell lenni, nem érdemes fiatalon belekostólni olyan erőpróbákba, amik az adott pillanatban sikerülhetnek, de a későbbiekre nézve végzetesek lehetnek.
– Magyarország után merre visz az útja?
– A Kanári-szigeteken énekelek az Álarcosbálban, majd Londonban vesszük fel Mercadante Il proscritto című operáját, amiből aztán koncertet is adunk, a nyáron pedig Athénban lépek fel Puccini Toscájában.
