Megújulást hirdet idén az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál, melyet 18. alkalommal rendeznek meg Keller András művészeti vezetésével a Pannonhalmi Főapátságban augusztus 26-28. között. A Mozart Planet blogban Dejcsics Konrád atyával, a fesztivál igazgatójával beszélgettünk a kortárs képzőművészet, irodalom és zene világának spirituális vonatkozásairól, a programsorozat üzenetéről és célkitűzéseiről.
– Milyen várakozással tekint Konrád atya az idei fesztiválra?
– Látom, ahogy fogynak a jegyek, hihetetlen az érdeklődés a programokra. Nádas Péter Saját halál című művének színházi adaptációja például teltházas, úgyhogy éppen azon gondolkodom, hogy át kellene tenni a Díszterembe, hogy még több embert tudjunk fogadni erre az eseményre. Sokan keresik a koncerteket is, az emberekben érezhetően nagy a vágy, hogy így nyár végén kulturális értelemben is részesei lehessenek valami nagyszerűnek.
– Ez a 18. Arcus Temporum Fesztivál. Hogyan lett ön a fesztivál igazgatója?
– Egész fiatalon a gimnáziumban dolgoztam, 2010-ben pedig Asztrik főapát úr megkért, hogy munkám megtartása mellett legyek a könyvtár igazgatója is. 2010 és 2015 között elindítottunk egy nagyon intenzív integráló munkát, hogy az apátság kultúrával foglalkozó egységei, a gyűjtemények, a könyvtár, a múzeum és a rendezvényszervezés szorosabban működjenek együtt. Ezzel egyidőben egy igen gyümölcsöző szervezeti átalakulás is történt, így 2015-ben Asztrik főapát úr engem kért fel kulturális főigazgatónak.
Ez annyit jelentett, hogy szervezeti szinten egységesítettük a különböző kulturális részlegek képviseletét és működését, így az Arcus Temporum igazgatója is én lettem. 2016-ban a Szent Márton-évvel debütált ez az újfajta működésmód az apátságban, ekkor lett Keller András és Rácz Zoltán újra az Arcus Temporum művészeti vezetője. Emlékszem, Haydn A Teremtés című oratóriuma volt a nyitókoncerten, mert szerettük volna megjeleníteni egy új korszak indulását. Keller Andrással azóta is együtt dolgozunk, hiszen ő a fesztivál zenei és művészeti vezetője.
– Ezek szerint, amikor átvette a fesztivál igazgatását, új arculatot kapott a fesztivál.
– Igen. Mindez persze útkereséssel indult. Világossá vált, hogy a zene területén érdemes Keller András eredeti ötleténél kitartani egy kortárs és egy klasszikus szerző párhuzamba állításával, ami idén a kiváló orosz származású amerikai zeneszerző, karmester és zongorista, Lera Auerbach és a barokk mester, Johann Sebastian Bach műveit foglalja egy csodálatos keretrendszerbe. A fesztivál egészét nézve pedig kikristályosodott, hogy
a zene, a képzőművészet, az irodalom és a spiritualitás adja azt a négy oszlopot, amire a fesztivált építjük.
Megértettem, hogy a spiritualitás mint negyedik oszlop alapvető pillére kell hogy legyen a fesztiválnak. Míg 2015 előtt volt olyan, hogy egy koncert miatt a szerzetesközösségi imádságra nem tudtak elmenni az emberek, ráébredtem, hogy a spirituális vonal megerősítésének az is része, hogy az imádságok ideje alatt ne legyen más történés a monostorban.
– Az idei évben a kortárs zene a vasárnapi napközi imaórán az imádság részét alkotja majd a Bazilikában.
– Ez a szerzetesközösség részéről óriási nyitottságot jelez, hiszen az, hogy mi történik az imaórában 1500 éve kötött. A bizalom annak is köszönhető, hogy Keller András rendkívüli módon érzi, hogy bár ez nem egy vallási fesztivál, mégis mik azok a művek, melyek a hely spirituális légköréhez illeszthetők. A fesztivál indításánál is ott volt, és a megújulás időszakában is segített a fő irányvonalakat meghatározni.
Pannonhalmán átélhetjük, hogy az igazán nagyformátumú emberek hogyan is képesek hatni ránk, átalakítani bennünket, a világlátásunkat.
András a benne lévő víziót rendkívüli módon képes láttatni velünk. Mégsem dominál, hanem párbeszédben, folyamatos egyeztetéssel alakul a program, melynek folyamán kölcsönösen próbáljuk megérteni, megízlelni, hogy a másik fejében mi van. Nagyon érzékeny, tapintatos és szép folyamat, ahogy a közös gondolkodás végül egy előre meg nem jósolható formát ölt.
– Beszéltünk hagyományról, újításról, nyitottságról, befogadásról. Mik a bencés szerzetesrend prioritásai napjainkban?
– A bencések sorsa több mint ezer éve összeforrt Pannonhalmával; ennek a helynek a kontextusában tudunk csak gondolkodni a szerzetesi életünkről, és ilyenformán nagyon erősek a hagyományaink. Az, hogy Géza fejedelem 1026 évvel ezelőtt, 996-ban megalapította és Szent István később megerősítette a monostor jogait, meghatározza a mai működésmódunkat is. Másrészt ez a szerzetesközösség mindig éberen kereste, hogy mik az adott korban a szerzetesi élet kihívásai, nagyon erősen törekedett egy becsületes, komoly, átgondolt, reflektált szerzetesi életre. A harmadik, hogy a munkában mindig azt nézték, hogy mi a kornak a kihívása. 1802-ben a tanítás volt a kor kihívása, de én ezt egyre inkább a párbeszédre vagy a kor kultúrájára való nyitottságként értékelem. A 19. században a gimnáziumi oktatómunka, a 21. században a kortárs kultúrával való párbeszéd lehet a prioritás, természetesen a gimnáziumi oktató munka megtartása mellett.
– Miért érzi ezt kiemelkedően fontosnak?
– A szerzetesek a 19. században kimerészkedtek a monostorok falai közül, és a városokba mentek oktatói munkát végezni az iskolákban. Ez nemcsak az emberek, hanem a tudomány felé való nyitást is jelentette, amivel az Egyház mondhatjuk, hogy hadilábon állt. A bencések azt mondták, hogy nem félni kell, hanem el kell kezdeni párbeszédet folytatni és megismerni, ami tőlünk idegen.
Ez az „ismerd meg, szeresd meg és hagyd, hogy ő is megszeressen” attitűd van jelen a kilencvenes évek közepétől Pannonhalmán a kortárs kultúrával kapcsolatban.
Az Egyház nem igazán jeleskedett abban, hogy kölcsönhatásba kerüljön a kortárs kultúrával, nekünk viszont a hagyományainkból jött, hogy megismerjük, hassunk rá, és hagyjuk, hogy az is hatást gyakoroljon ránk. Azért nem „félünk” ettől, mert mindemellett ott van az ezeréves hagyomány. Az Arcus Temporum Fesztiválban is pont az a szép, hogy úgy folytat párbeszédet a kortárs zenével és más művészeti ágakkal, hogy közben nem veszíti el a kapcsolódást a klasszikushoz.
– A tapasztalatok alapján mennyire sikerül ezzel a nyitással a „profán” világból is közönséget bevonzani?
– Nagyon pozitívak a tapasztalataink. A pannonhalmi csodavilág egy belépési pont; maga az épített környezet, a tény, hogy a Pannonhalmi Főapátság az UNESCO világörökség listáján van, mind vonzerőt jelent. Ennek ellenére a nem hívő emberek mégsem biztos, hogy találnak mindehhez kapcsolódási pontot. A fesztivál, a kortárs művészetek, a zene hívó szavára hozzánk érkező emberek előtt viszont ezer kapu nyílik meg, amit Pannonhalma kínálni tud a történelmével, a spirituális hagyományaival, a termékeivel, a gasztronómiájával, a vállalkozásaival. Az itt átélt kulturális történések, intenzív zenei és képzőművészeti élmények önmagukban is szellemi és spirituális töltekezést jelentenek minden ember számára. Éppen ezért óriási az érdeklődés. Ilyenkor a Pannonhalma városa is felélénkül, a szálláshelyek már megteltek, hiszen rengetegen döntenek úgy, hogy az egész hétvégét itt töltik, hogy a fesztivál mindhárom napján részt tudjanak venni.
– A fesztivál sokat adhat nemcsak a közönségnek, hanem a jelenlévő művészeknek is.
– Az Arcus Temporum fesztiválnak a legerősebb állandó jelzője és célja a személyesség, ez vonatkozik a művészekre, a látogatókra és az önkéntesekre is. Mindig azt érzem, hogy a művészek nem pusztán „fellépni” jönnek ide.
Egy komoly produkció nem csupán fellépés, hanem a megérintettségnek a megosztása, és ahhoz, hogy a megérintettséget fenntartsuk, ahhoz a művésznek is állandó megújuló impulzusokra van szüksége.
Pannonhalma ezeket az impulzusokat megadja a művésznek, sokszor pont akkor, mikor a legaktívabban vesz részt a folyamatban.
– A fesztivál a „megújulás” jegyében zajlik. Mi alapján választották éppen ezt a fogalmat?
– A fesztivál része a pannonhalmi éves kulturális történéseknek, és mindaz, ami Pannonhalmán történik, része a nagy szerzetesközösségi gondolkodásnak. Így jött 2016-ban, hogy találjunk egy-egy olyan szerzetesi, spirituális témát, ami minden évben az összes rendezvényünket összefoglalja, és ami az éves történések tükrében el is mélyülhet és számunkra is újabb jelentésdimenziókat nyerhet. Ilyen volt 2018-ban a „kibékülés”, vagy 2019-ben a „csend”. Ezek mind olyan fogalmak, melyek a bencés spiritualitásban központi helyet foglalnak el. Másrészt 2024-ben lesz 800 éves a pannonhalmi Bazilika, és ennek a megünneplésére egy külön sorozatot találtunk ki: a visszatekintés, az előretekintés, az elindulás és az ünneplés. A négy fogalom, ami fókuszban áll pedig 2021-ben az „emlékezet”, 2022-ben a „megújulás”, 2023-ban a „zarándoklat”, 2024-ben pedig az „ünnep” lesz. A „megújulás” értelmezhető önmagában is, mint egy izgalmas szerzetesi, keresztény, emberi fogalom, másrészt tekinthető a folyamat részének is. A fesztivál keretében idén ezt a fogalmat töltjük fel tartalommal.
– Sok minden történt azóta, hogy 2020-ban a „megújulás” fogalmát az idei évre kiválasztotta a közösség. Külön érdekes, hogy hogyan kap új értelmet egy szó a napi aktualitások fényében.
– Sosem a napi aktualitások fényében születnek a fogalomválasztások, de annyira összetett fogalmak ezek, hogy az ember végül mégiscsak azt érzi, mintha erre találták volna ki. Mindig újratelítődnek, de nem aktuális kérdések mentén fogalmazódnak meg. Az üzenet inkább az, hogy a kereszténység nagy fogalmainak mindig van aktualizálható felülete.
– Most, amikor percről percre próbálunk alkalmazkodni a változásokhoz, mélyen elgondolkodtat, hogy egy megújulást hirdető fesztivál jelenik meg a kulturális színtéren, melynek fő üzenetét évekkel ezelőtt határozták meg. Mindez egy olyan mindenki számára rendkívül bizonytalan, háború, járvány és aszály sújtotta időszakban, mikor maga a kulturális szféra is rendkívüli módon érintett, hiszen az anyagi források hirtelen korlátozottabbá váltak, és a vállalkozások is szó szerint megújulni kényszerülnek.
– Itt eszembe jut, mikor Jézus azt mondja, hogy „figyeljétek az idők jeleit”. Az idők jelei lehetnek nehezek, rosszak vagy küzdelmesek, melyeknek fájdalmasságát senki nem akarja zárójelbe tenni.
Isten nem labdázik velünk.
Nem dob az utunkba nehéz, megoldhatatlan helyzeteket csak azért, hogy abból mi erősebben jöjjünk ki. Ez nem vallana bölcs „pedagógusra”. Az idők jelei mentén, legyenek azok bármilyenek, ott van nekünk a remény. És a hívő reménnyel nem veszítjük el a horizontot.
