A szerepek és a művek tisztelete, rugalmasság, sokoldalúság, folyamatos önkontroll vezette a hangban, tehetségben és muzikalitásban gazdag svéd énekesnőt pályáján a középiskolai leánykartól a legnagyobb operaszínpadokig. Idestova harminc éve, hogy Nina Stemme megnyerte Plácido Domingo Operalia versenyét, és Kirsten Flagstad, Birgit Nilsson hagyományait követve (nem kizárólag, de mindenekelőtt) Wagner-énekesként hódítja meg a Metropolitan, a Scala, Bayreuth, Glyndebourne, a bécsi Staatsoper, a Covent Garden és a többi világhírű játszóhely közönségét. Áriaestjét a Müpában december 7-én hallhatjuk.
– A legnagyobb Wagner-énekesek közül önt Kirsten Flagstadhoz is hasonlítják. Mennyire tekinti megtisztelőnek és mennyiben — esetleg — nyomasztónak ezt a párhuzamot?
– Nem is tudtam, hogy Kirsten Flagstadhoz hasonlítanak… De ha igen, az nagyon megtisztelő számomra, hiszen olyan énekes volt, akit érdemes követni a pályán. Általában is szükségesnek tartom, hogy az ember ismerje az elődjeit. Ezért is fontos minél több felvételt meghallgatni tőlük.
– A másik nagy név a halhatatlan Birgit Nilsson. 2018-ban önnek ítélték oda az általa alapított és csak három évenként kiosztott, tekintélyes díjat, amely a nevét viseli. Azon túl, hogy ez páratlan szakmai elismerés, megdobbantotta a szívét az is, hogy éppen egy svéd Wagner-énekes az adományozó?
– Amikor megtudtam, hogy nekem akarják ítélni a díjat, először azt mondtam: nem! Nagyon megtisztelőnek éreztem, túl nagynak ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán végiggondoltam a dolgot, és nagy örömmel elfogadtam. Bizony, háromszor gyorsabban vert a szívem a szokásosnál, amikor átvettem.
– Huszonévesen Mozart Cherubinójaként mutatkozott be, aztán fokozatosan bővült a repertoárja. Amikor észrevette, hogy a hangja másra, többre is képes, mint lírai szerepek eléneklésére, mely művek jutottak először eszébe? Rögtön Wagnerre gondolt, vagy először valami másra?
– Mély a beszédhangom is, mezzoszerepeket kezdtem énekelni. De valahogy mindig a magasabb regiszterekben szóltam jobban. Cherubino ideális kezdet volt, hiszen a két hangfaj határán áll: magas mezzo, esetleg szoprán, de nagyon magas hangok nélkül. A hangom folyamatosan alakul. Megígértem magamnak, hogy mindig elégedett leszek az aktuális fachommal. Énekeltem Puccinit és drámai Verdi-szerepeket. Már csak azért is, mert ezek érdekeltek leginkább, amikor ezt a pályát választottam.
De valahogy a lelkem Wagnerhez „húzott”: rengeteget hallgattam Kirsten Flagstad, Helen Traubel, Tiana Lemnitz, Lotte Lehmann felvételeit fiatal koromban. És olyan énekesekét is, akik más hangfajjal rendelkeztek. Csak hogy lássam: hogyan bánnak a hangjukkal?
Amikor a pályámon Wagnerhez értem, azt tanácsolták nekem, hogy először a lírai szerepekkel kezdjek. Rögtön megpróbálkoztam a Bohémélet Mimije mellett a Lohengrinből Elsa álmával. Nagyon szerettem! Ahogy Erzsébet mindkét áriáját is a Tannhäuserből. Ő nagyon közel áll hozzám: annyira tiszta teremtés…
– Pályafutása egyik eddigi csúcspontja az első Izolda-alakítása volt Glyndebourne-ban. Hosszas gondolkodás után két és fél év tanulóidőt kért erre, amit a fesztivál el is fogatott. Mindenütt méltányolnak egy ilyen igényt?
– Ránéztem a szólamra, és az olyan volt, mintha sosem lenne vége. Hatalmasnak láttam. Tudtam, hogy ha jól akarom megoldani, nagyon felkészültnek kell lennem. Ismertem a „piacot”. Egy sikeres alakítás belépőt jelenthet a nagy operaházakba. Úgyhogy az Izolda-felkéréskor azt válaszoltam Glyndebourne-nak: „rendben, de ha azt szeretnék, hogy ezt a hatalmas Wagner-szerepet az önök színpadán énekeljem először, segíteniük kell”. Támogattak, két és fél éven át fizettek azért, hogy tanulmányozhassam a szerepet, nagyon hálás voltam (és vagyok) érte.
Valójában minden énekesnek szüksége lenne ilyen lehetőségekre ahhoz, hogy ne csak az épp előttük álló feladatokat tudják megoldani, de a jövőbe is tudjanak befektetni, mert ez biztosítja az igazi szakmai felkészültséget. A kisebb operaházak közül csak a legjobbak képesek erre.
Szerencsés módon számomra most ismét adódott egy hasonló lehetőség. Egy Kurt Weill-programon dolgozunk a Svéd Kamarazenekarral. A szerző korai, nagyon nehéz műveit próbáljuk, amiben nekem egy osztrák karmester és egy zongorista segít. Ez lenne mindig az optimális: az énekes az operaházban dolgozik a karmesterrel és a zongoristával, akár coach-okkal is — így tud(na) kellőképpen felkészülni a pályafutására. Ám a vendégkarmesterek, a vendégénekesek korát éljük, ami mindezt gyakorlatilag lehetetlenné teszi.
– Úgy hírlik, óvatosan bánik a hangjával, az idejével és az erejével. Valóban ilyen szigorú tudatosággal és önmérséklettel építi pályáját?
– Meglehetősen későn kezdtem énekelni, és elkövettem minden létező technikai hibát. Egyszer aztán eldöntöttem: itt az ideje kijavítani ezeket. Két tanácsadóval és egy coach-csal dolgozom. Igen, mindig nagyon óvatos vagyok.
– Milyen szempontok szerint mond valamire igent vagy nemet?
– Vigyáznom kell a helyes arányokra. Így is sokat dolgozom, hiszen mindent beleadok abba, amit elvállalok. Jelenleg éppen egy fordulópontot élek meg: az erős drámai szerepekről váltok a kevésbé drámai, valamivel mélyebb fekvésű szólamokra, és nagyon vigyázok, hogy technikailag jelentősen eltérő szerepeket ne kelljen időben egymáshoz közel énekelnem.
Nem vagyok éneklő gép. Ha választanom kell, a különleges produkciók, a jó szerepek, a megfelelő környezet felé hajlok.
Megkérdezem, ki lesz a karmester, a rendező. Ugyanakkor szeretek újabb tapasztalatokkal gyarapodni. Ha egy új név merül fel és van időm, utánanézek, és annyit foglalkozom a dologgal, amennyit csak tudok. Mindkét fél számára jól jön az ilyen közös munka.
– Hogyan képzeli el önmagát tíz év múlva? Hogy érzi: megtartja a jelenlegi lendületet a munkájában addig, amíg képes rá, vagy előbb-utóbb elkezd lassítani?
– Jelenleg hálás vagyok minden napért, minden hónapért, minden évért, amíg énekelni tudok. Hiszen az emberi hang annyira érzékeny hangszer, és olyan sok szomorú karriervéget láttam már magam körül. Lehet, hogy nem énekelek, de esetleg tanítok öt, tíz éven belül.
Talán belekezdek valamilyen őrült projektbe. Pillanatnyilag nem tudom. Számomra az itt és most fontos, a pillanat öröme.
– A budapesti koncert programjából arra is következtethetünk, melyek a legkedvesebb Wagner-szerepei?
– Természetesen. A művek közül Az istenek alkonya, a szerepek sorából Izolda és Brünnhilde a szívem csücske, legjobban ezeket szeretem énekelni. A Ring három Brünnhildéjével már nincsenek terveim. A legtöbben ezzel a döntéssel Izoldát is maguk mögött hagyják, én azonban, miután huszonkét éve igen alapos előtanulmányokat követően énekeltem először Izoldát, és számos alkalommal újra is tanultam a szerepet, egyelőre kitörölhetetlennek érzem az izmaim memóriájából. Emiatt megtehetem, hogy tovább tartom a repertoáromon.
