Az ír énekes-dalszerző, Damien Rice archetípusa az olyan előadónak, aki magának köszönheti a sikereit. Mindig a saját útját járja, érzékeny és megindító, ugyanakkor éles és tűpontos kamarafolkos szerzeményeivel mindig a szív közepébe talál. És az ő szíve is hatalmas, bizonyítja ezt a rengeteg jótékonysági kezdeményezés, amiben részt vesz. Dalai sikerét pedig sok más mellett a rengeteg mozi- és tévéfilm, amelyben felbukkannak. Élőben azonban mindennél szuggesztívebb — látni kell, amire április 3-án a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében a Müpában lesz alkalmunk.
Damien Rice nemcsak precízen felépített folkos, törékeny dalaival és magnetikus hatású előadásmódjával kiemelkedő alakja a popzenének, de figyelemreméltóvá teszi története, karrierje, számos döntése. Arról nem is beszélve, hogy az őszinte, önfeltáró szerzeményekből áradó emberi vonások fedik is a valóságot.
A karizma és tudatosság már karrierje kezdetén nyilvánvaló volt, hiszen a kilencvenes évek elején iskolai zenekarként indult Juniperben jó társakra talált, és két magánkiadású EP után egy nagy lemezcég is fantáziát látott bennük. Az elkötelezett közönségbázist építő zenekar két népszerű kislemezt (Weatherman, World Is Dead) jelentetett meg a szerződtetés után 1998-ban, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Rice frontemberként nem hajlandó a zeneipar törvényei szerint játszani, a művészi hitelesség fontosabb számára a lemezcég által elképzelt sikernél (rádióbarátabb megszólalásmód felé igyekeztek terelni őket). Azonnal kivált a feltörekvő formációból, amely Bell X1 néven folytatta, és lett Írország egyik legnépszerűbb zenekara a 21. században — hősünk mindig jó érzékkel válogatta társait, a többiek is tehetséges zenészek.
Rice viszont nem épített kezdeti hírnevére, inkább évekre eltűnt, még Írországból is. Toszkánában dolgozott egy farmon, Európa városaiban utcazenélt, első szólólemeze dalait írva, amiben unokatestvére, a híres brit filmzeneszerző, David Arnold (James Bond-filmek, Függetlenség napja, Godzilla stb.) segítette egy kis hordozható ministúdióval. És hogy Damienünk mennyire értette az idők szavát, bizonyítja, hogy O című bemutatkozó albumát saját kiadásban jelentette meg — ehhez persze kellett a nagykiadós rossz tapasztalat is —, a lemez két és félmilliós világsikere pedig intim, lágy, melankolikus, mégis melengető hatású dalai hitelességét, erejét támasztotta alá. Felvételei annyira magával ragadóak, inspiratívak voltak, hogy azonnal elárasztották a filmeket (Közelebb, Maradj!, Jó társaság, Shrek 3) és tévésorozatokat (Lost, Vészhelyzet, A Grace klinika), és ez a tendencia a későbbiekben is folytatódott.
Ő viszont — a magánkiadás miatt hirtelen jött pénzügyi siker és Hollywoodból is táplált világhírnév ellenére — azzal tűnt ki, hogy őrizte a dalaiból áradó személyességet, emberi maradt: számtalan jó ügy mellé állt, segélylemezeken és segélykoncerteken lépett fel. A végtelenül szerény, hatalmas szívű előadóra ismerünk azokon a felvételeken is, amelyek a hagyományos karácsonyi dublini utcazenéléseken készülnek: minden szenteste összegyűlik az ír zene krémje, hogy együtt énekeljen és kalapozzon a hajléktalanokért. Bono, Sinéad O’ Connor mellett Damien Rice is velük dalol, sőt, Glen Hansard mellett ő a kezdeményezés egyik motorja.
Azt pedig, hogy bemutatkozása nem egyszeri remeklés volt, a szórványosan érkező folytatások támasztják alá. Minőségét jelzi, hogy csak akkor szólal meg, akkor ad ki lemezt, ha van mondanivalója, ha valóban összegyűlt egy olyan anyag, amely értékes. A 2006-os 9 című album a debüthöz hasonlóan szenvedélyes, de halk szavú, és mások mellett még Lisa Hannigan énekes-zenésszel (ő sokáig az életben is társa volt) és Vyvienne Long csellistával készült. Később mindketten önmaguk jogán is méltán lettek elismert előadók — újabb bizonyíték arra, hogy Rice milyen jó képességgel válogat zenei partnereket. A Rick Rubin sztárproducerrel készült 2014-es My Favourite Faded Fantasy ugyanakkor már dúsabb hangszerelésű lemez, amelynek hosszú, szépen felépített dalaiban az előzményekhez hasonlóan helyet talál egymás mellett szimbolikus rímfolyam és keresetlen szakralitás.
Mindez szép és jó, az idő múlásával pedig talán egyre inkább reménykedhetünk új lemezben is. Ami viszont állandó, az az, ahogyan egy Damien Rice-koncert lezajlik: úgy énekel, hogy a teremben mindenki lélegzetvisszafojtva figyeli, együtt rezonálva előadásával. Az újra és újra életre kelő dalaival.
