A Budapest Ritmo fesztivál filmprogramjában debütál VENI, azaz Szász Veronika zenéjéből és Regős Ábel koncepciója mentén készült kísérleti rövidfilm, amely a Ritmo idei saját gyártású zenei filmje. Mi hozta össze az Újra meg újra alkotópárosát, mitől több a Ritmo-film egy klippnél, hogyan jelenik meg a vidék-város dinamika a filmben? Ez és sok más érdekesség derül ki a velük készült interjúból.
– Milyen volt az első pillanat, hogyan tudtad meg, hogy a Budapest Ritmo idén veled szeretne filmet készíteni?
Szász Veronika: A Budapest Ritmo három éve készít minden évben különböző egyedi koprodukciós zenés művészfilmet. A Hangvető – A Ritmo szervezője – keresett meg, hogy azt szeretnék, ha idén én lennék ebben a zenész. Rögtön meg is kértek, hogy gyűjtsek össze magamról mindent, amit fontosnak tartok: mik foglalkoztatnak, kik a kedvenc festőim, mik a kedvenc filmjeim – próbáljam bemutatni a belső világom. Ezt a feladatot elég komolyan vettem, és körülbelül tizenkét oldalt írtam össze – ez volt a rövidített verzió. Ehhez kerestek rendezőt, valaki olyat, aki az ebben felvázolt világot meg tudná jeleníteni. Ez lett Ábel. Utólag úgy látom, hogy az, hogy számomra az ember állapota, érzelmi világa, tudatállapota egyfajta központi téma, kulcsfontosságúnak bizonyult. Mindig az embert keresem a művek mögött, ami szépen összecseng Ábel dokumentumfilmes alapjaival a képzőművész oldalam, az erős összművészeti hajlam is közös pont Ábellel, aki sok kísérleti műfajjal dolgozik és maga is zenész. Ezek értek jól össze nálunk.
– Az, hogy ilyen mélyen rá kellett nézned arra, hogy mit csinálsz, hogy honnan hova tartasz, a filmen kívül a művészeted szempontjából is hasznos volt?
SZV: Nagyon jó, nagyon izgalmas, nagyon hasznos volt végiggondolni a munkásságom egészét. Egy igazán hasznos tudatosító folyamatnak bizonyult, hogy hol is tartok most azon az úton, amit hatévesen elképzeltem – hogy milyen lesz, ha egyszer nagy leszek és művész leszek. És most itt vagyok. Nagy lettem és művész lettem, és megkérdezték, hogy miért.
– Milyen érzés volt ilyen mélyen belelátni valaki ars poeitcájába, művészetének lelki aspektusába?
Regős Ábel: Bevallom, egyfajta önvédelemmel álltam neki a munkának, mivel csak akkor tudok filmet készíteni, ha azt az én intuícióm indítja be. Ezért nem az anyagból indultam ki, hanem elkezdtem hallgatni VENI zenéjét Spotify-on, és gondolkodtam. Nem akartam, hogy elvigyen az ő artikulációja, mert attól tartottam, akkor menthetetlenül azt kezdem majd összerakni, mint valami puzzle darabjait. Ehelyett én akartam kitalálni a kezdő gondolatot. Az első benyomásom az volt, hogy a népies énekek, gesztusok, az etno nagyon izgalmas elektronikus tálalásban jelennek meg, ez a kontraszt kezdett tetszeni, ez az ellentét kezdett mozgatni. Később persze találkoztunk személyesen is, de szándékosan nem készültem fel VENIből. Csak beszélgettünk, kérdezgettem a vidék és a város viszonyáról, és szépen kiderült, hogy ami nekem hipotetikus témám volt mint benne rejlő konfliktus, az valóban ott van. Így találkozott az elképzelés és a realitás.
– Hogy nézett ki az alkotói folyamat? Közösen választottátok ki a filmben szereplő dalokat?
SZV: Ábel döntött, de közösen szűkítettünk. Küldtem neki dalokat, amikről úgy gondoltam, hogy szívesen látnám viszont a filmben, és ő ezekből választott. Szerettem volna, hogy azok kerüljenek be, amik inspirálják. Egyébként is szeretem látni, hogy kit mi ragad meg az alkotásaimból, így ezt nála is a lehető legszabadabban hagytam. Szerencsére nagyon erős képi dolgok jelentek meg benne a dalokhoz, a filmmel kapcsolatban mindent ő talált ki, csak a narratíva fakadt belőlem.
– Mi ez a narratíva?
SZV: A természetre való vágyakozás a városban, az ebből fakadó kettősség. A szüleim hagyták el a vidéket, és jöttek a városba mindenféle értelmiségi vágyak miatt, de nagyon sok idő, míg megváltozik az ember legmélyén lévő alapvető attitűd, az, ahogy egy ember létezik. Sok kettősség van a világomban, ahogy a zenémben is, de az ellentétek végül harmóniába kerülnek.
– Mi lett a műfaji végeredmény, milyen film készült, azaz készül?
RÁ: A film most készül el. Zenés kísérleti rövidfilm megnevezésben maradtunk. Sokféle technikát hozunk benne össze, lesz papír-kollázs animáció, ami Nagy Judit Borbálával, aki szintén részt vett az alkotói folyamatban, már egyfajta védjegyünkké vált. De lesz digitális animáció forgatott anyagra, dokumentarista szekvencia VENI archívjaiból, gyerekkori felvételeiből, melyek ily módon szintén szerepet kapnak a filmben. Legalább négy anyagtípust hozunk össze egy esztétikai koncepció mentén.
A film egyébként a HAJIME! animációs és vfx műhely gondozásában született meg, a munkafolyamatban alkotótársam volt Sánta Balázs animációs rendező, aki a műhelyt is alapította azzal a céllal, hogy teret adjon a műfaji határokat feszegető vizuális kísérletezésnek, ami mindkettőnk munkásságát jellemzi. Orosz Bálint operatőri munkája is kulcsfontosságú összetevője a Ritmo-film alkotói folyamatának, de Nagy Judit Borbála látványtervező is markáns stílusjegyekkel látta el a filmet.
– A film fekete-fehér lesz, miért döntöttetek a színek elhagyása mellett?
RÁ: Az egész film tartalmi kontrasztja a város, az épített környezet, a steril, a beton, az egynemű, fehér, monokróm urbán hangulat és a természet között feszül, ami színes, szerteágazó, szecesszív. VENI alapélményéből indultam ki, a vidéki gyökerekből, a természet meghatározó közelségéből és abból, hogy ehhez képest milyen a városi lét. Ezt a küszöbhelyzetet próbáltam vizuálisan a fekete-fehérrel megfogni. A zene roppant organikus, sok természethanggal, hangmintákkal, patakparttal, szélhanggal, így ennek a vizuális ellenpontja ez a minimál, nagyon letisztult képi világ. Ez adja a kontrasztot.
– VENI, rólad tudni, hogy a zene neked színes, a hangoknak, harmóniáknak benned színük van. Hogy viszonyulsz ehhez a monokróm képi világhoz?
SZV: Nincs hiányérzetem, sőt, nagyon vagánynak érzem, hogy elhagyunk egy ennyire szimbolikus réteget, mert azt jelenti, hogy ami történni fog, az így is kiderül. Egy lekorlátozott jelkészlettel a mondanivaló minimalista szellemben bomlik ki, ami illik a munkásságomhoz. Magabiztos, és tudja, hogy mit akar bemutatni.
– A képzőművész oldalad mennyire lépett be az alkotási folyamatba?
SZV: Nem annyira, ezt eléggé visszafogtam, inkább impulzusokat akartam adni, és zenész maradni, hogy a vizuál teljes mértékben Ábelnél legyen, és ez így is lett.
RÁ: Én iszonyúan örültem, amikor kiderült, hogy VENI is vizuális szakember, és hamar eldöntöttem, hogy ezt integrálni fogjuk a filmbe: van is egy élő festős jelenet, amikor ő az alkotó.
– Mennyire volt kiforrott, kötött az elképzelés, volt tér improvizációnak a forgatás alatt?
RÁ: Elég konkrét jelenetlistából dolgoztunk, és ennek logisztikai oka van. Huszonöt perces a film, sokat is forgattunk. Alapvetően szeretek intuitív módon dolgozni, de ez most ennél szervezettebb, konkrétabb dolog volt, jelenetről jelenetre megvolt minden. Minden dalban egy gondolatot bontunk ki, amiket a dramaturgia egységgé tesz, és így ezek a különálló fragmentumok reményeink szerint kiadnak egy végkövetkeztetést. Az élőszereplős jelenetek forgatása egyébént három napon át zajlott, ehhez adódnak hozzá azok a hosszadalmas animációs és vfx munkálatok, melyek új jelentés
rétegekkel ruházzák fel a valós felvételeket.
– Mennyiben volt ez más, mint egy videoklipben való gondolkozás?
SZV: Ez több dalt ölel fel, amiken végighúzódik egy narratíva. A dalok nagyon különbözőek, de a vizuális világ és az a biztos narrratívavezetés összefogja őket. Ez inkább egy kisfilm volt az én fejemben. Egyébként összesen két klipem van, ezért is örültem ennek a felkérésnek. Garancia volt rá, hogy valami különleges lesz és bőven túlmutat a klip keretein, ami egyébként nem az én műfajom, mert az esetek többségében indokolatlannak érzem. Szerintem a zenében az az egyik legjobb, hogy az ember becsukhatja a szemét, mert tudja, hogy ez most végre nem olyan, amit nézni kell, hanem hallgatni, beengedni, és a hatására szabadjára engedni a belső képeket. A zeném éppen ezért tele van asszociációs lehetőségekkel, amiket minden képi világgal csak korlátozva érzek. Ezért izgalmas a Ritmo-film, mert itt nem az a lényeg, hogy valamit nézzen az ember, amíg szól a zene. Nem valami egyéb inger jelenik meg a zene mellett, hanem a zene és a kép együtt ad ki egy harmadikat, ami valami más, valami több.
– A Ritmo-film mint kezdeményezés lehet új formája a zene és a vizuál kapcsolatának?
RÁ: Ez egy fantasztikus formátum, és nagyon klassz, hogy ilyen van. Aki szereti a zenét és szeret képekkel játszani, annak ez egy tökéletes terület – nem tucatklip készül, ami majdhogynem a vizuális környezetszennyezés kategória. Nekem nagyon testhezálló feladat volt. Izgalmas a terjedelem, izgalmas, hogy több dalt ölel fel, hogy óhatatlanul kialakul egy dramaturgia, hisz pusztán egy formai ötlet nem tart ki ennnyi ideig. Van benne kihívás.
– Befolyásoltak a korábbi Ritmo-filmek? (Reisz Gábor és Szimler Bálint, Damokos Attila, Korom Anna és Fecske Flóra, Szemerey bence filmjei)
RÁ: Persze, óhatatlanul. Elég helyszínspecifikusak voltak az eddig elkészültek, az előadó mellett egy-egy helyszín adta meg a filmek atmoszféráját, karakterét. Én is ebből indultam ki, egy unikális helyszínben gondolkodtam, amit végül praktikus okokból nem sikerült megvalósítani. Ekkor történt egy fordulat a koncepcióban, az ötleteket megtartottuk, de át kellett transzponálni egy más jellegű térbe, ami végül teljesen felszabadíottt, és a végeredményt jobban is szeretem mint az első elképzelést.
