Wagner. Személyes kedvenc. Nem könnyű tehát objektív ajánlót írni egy olyan koncerthez, amelyen a német titán per definitionem legnépszerűbb dallamai hangzanak el, méghozzá a legszakavatottabb magyar Wagner-dirigens kezei alatt. Azonban szögezzük le: ezek a zenekari részletek önmagukban is igen nagy súllyal bírnak, releváns és mázsás közlendőt, nyomokban dramatikus funkciót is tartalmaznak. Nem megúszós zenék. Ellenben kiválóan alkalmasak arra, hogy a bátortalan, tétován tapogatózó kezdő hallgatónak kedvet és erőt adjon ahhoz, hogy megismerkedjen Wagner univerzumával. Június 21-én Fischer Ádám vezényli a Nemzeti Filharmonikus Zenekart a Müpában.
A Budapesti Wagner-napok az egyik legnagyobb nemzetközi érdeklődésre számot tartó magyar kulturális rendezvénysorozat, és ez nem véletlenül alakult így. Fischer Ádám művészeti vezetésével ugyanis egy olyan egyedi és csak a Müpára jellemző atmoszférát sikerült megteremteni, ami sehol máshol, még Bayreuthban sem található meg. Szokás mondani, hogy Wagner monumentális zenéjének olyan finom, már-már kamarazenei megközelítését lehet nálunk hallani, mégpedig a legmagasabb szinten.
Biztosan így van, bár, őszintén szólva bevallom, én ezen soha nem gondolkoztam. Engem alapvetően a kottafejek mögött megbúvó dráma, a történet, a motívumrendszer érdekelt, amelyekben nem kevesebb húzódik meg, mint az emberiség örök és legnagyobb problémáinak és kérdéseinek boncolgatása. Ha úgy tetszik, a középpontban az élet értelmének vagy értelmetlenségének keresése foglal helyet. A Nibelung gyűrűje négy részből álló ciklusának mindenképp ez a vezérfonala: az a körforgás, amelyben az ember új és új hittel vág bele abba a harcba, amelybe mindig belebukik. És, hogy miért harcol? Ezt mindenki eldöntheti saját maga.
Mindenképp valami idea lebeg ilyenkor a szemek előtt. Olyan idea, amelynek következményeként jobb, szebb, boldogabb lehet az életünk. Jelentsen ez bármit. Anyagi jólét és biztonság, érzelmi biztonság, a közjó, vagy épp a felvilágosodás, majd a romantika hullámain felszínre kerülő eszmények. A lényeg maga a harc és annak sikertelensége, majd a kudarc utáni felállás és a remény a küzdés újrakezdéséhez. Ugye ismerős mindez? Madáchnál is olvashatunk valami nagyon hasonlót. Csak Wagnernél transzcenden köntösbe csomagolva jelenik meg. A Ring-ciklust két zenedarab is képviseli az estén: A walkürök lovaglása A walkürből és a Gyászinduló Az istenek alkonyából.
Aztán itt van a másik nagy probléma. Az örök dilemma. A szerelem. Nem mintha ez nem kapcsolódna elég szorosan az élet értelméhez. Ahogyan Hofi Géza mondaná: ugyanaz az emelet, csak másik ajtó. Wagner esetében a szerelem megkerülhetetlen, központi motívum, az érzés metafizikai és gyakorlati oldala egyaránt megjelenik az operáiban és zenedrámáiban.
A koncerten felcsendül a Trisztán-akkord, amely végérvényesen belökte a művészetet és ezzel magát az embert is a 20. századba. Néha az az érzésem, hogy egészen a huszonegyedikbe. A Trisztán és Izolda előjátékában lapuló konstans nyugtalanság nem más, mint a vágyakozás apoteózisa. A vágyakozás az a belső erő, amely mindig új utakra sarkallja a nyughatatlan emberi lelket, és talán mindegy is, mi a tárgya. A vágyakozás, amely soha be nem teljesülhet, amikor azonban mégis, akkor már mindennek vége van. Elérkezett a halál, a szerelmi kudarc, a megbukott forradalom ideje. Irreleváns, miként definiáljuk. Alszunk egyet, majd másnap reggel újrakezdjük.
A Lohengrin és A bolygó hollandi részletei is a férfi és a nő közötti viszonyrendszer többértelműségét, bizonytalan voltát, és az ehhez ezer szállal kötődő megváltás témakörét tárják elénk. A megváltás ugyanis az örök, igaz és önfeláldozó szerelem által érhető el, és Wagner szerint, leginkább társadalmunk kiváltságos férfitagjaira vár jutalomként. Ha pedig nem részesülünk e mennybéli kegyben, akkor jöhet az örök kárhozat, és bukott angyalként térünk vissza a Szent Grál kebelébe. Szép sors. Felemás, de mindenképp magasztos.
Persze, nem kötelező nehezített pályán, eszmék, hősök és mítoszok által definiált környezetben szembesülnünk létünk legfeszítőbb kérdéseivel. Ám a nagy kérdések általában nagy formát követelnek maguknak, erre pedig maga Wagner a garancia. Manapság simán lehet megmosolyogtató ez a szándék, éppúgy, mint az általa felépített világ, sőt, galaxis, de az bizonyos, hogy, ha elmerülünk benne, lényünk igaz mélységeivel találkozhatunk, rezonálhatunk a húrrendszerrel, ami az univerzumot különböző pontjait összeköti és mozgatja.
Akinek pedig mindez túl sok, akkor hallgasson egész nyugodtan John Cleese-ékre és sétáljon nagyokat, olvasson jó könyveket, nevessen sokat és legyen kedves embertársaihoz.
