Szeptemberben kerül bemutatásra a Coopera és a Győri Nemzeti Színház közös produkciója, A helység kalapácsa című vígopera. A Petőfi nyomán, Bereczki Ágota librettója mentén adaptált zenemű Kovács Adrián szerzeménye. A helység kalapácsa az előadás műfaji meghatározásán túl azért is kulcsfontosságú, mert az operairodalom új alkotása.
– Milyen motivációk és célok mentén indult a vígopera?
– Néhány évvel ezelőtt felkeresett Bocskor Lóránt, a Coopera ügyvezető igazgatója, hogy szeretne egy vígoperát Petőfi műve, A helység kalapácsa nyomán. Nagyon megörültem ennek a gesztusnak és egy csodálatos folyamatnak bizonyult ez a munka. Fontos szempontnak tartottuk a stábbal, hogy a mű kortalanságát hangsúlyozzuk, de ne didaktikusan. Célunk pedig leginkább az volt, hogy ne olyan kortárs opera szülessen, amely kizárólag egy szűk körű értelmiségnek szól, hanem jusson el egy szélesebb réteghez, és úgy kapcsoljon fel mindenkit, hogy közben mégis magas kulturális igényű tartalmat néz és hallgat. Többen megjegyezték, – és ez nagyon jól esett nekem – hogy itt, a Győri Nemzeti Színházban ezúttal nemcsak egy előadás, hanem egy új magyar mű is született, amely a hazai repertoár része tud lenni bárhol, bármikor a továbbiakban is. Remélem, hogy A helység kalapácsa része lesz a magyar operairodalomnak.
– A helység kalapácsa egy olyan „aranyközepet” talált el, aminek nagy hagyománya volt a hazai színházi életben, és ami ma viszonylag ritkábban mutatkozik. Úgy szórakoztat, hogy megmarad a méltósága, és úgy magas művészet, hogy nem csupán egy szűk értelmiségi réteget szólít meg – ráadásul generációktól függetlenül. Te hogyan érzékeled ezt a jelenséget?
– Abszolút azt a tábort erősítem, amelyik úgy tartja, rendkívül kártékony a széttagoltság és szakadás bizonyos szektorok között. Nagyjából ugyanannyira veszek részt a könnyű- és a komolyzenében. Aggasztó a könnyűzene egyre durvább butítása. Olyasmi ez, mint a filmek esetében, hogy a szélesebb közönség kezdett el diktálni. Nem mi, alkotók adjuk, hanem a tömeg várja el az irányt. Ezzel teljes ellentétben a komolyzenében egy iszonyú szűk befogadói körnek szól a kortárs zene, és annyira szigetként van jelen, mintha más nem is létezne. Társadalmilag szerintem probléma, hogy sokszor nem cél, hogy elérjen nagyobb közönséghez egy-egy mű, akár olyanhoz is, aki szívesen kapcsolódna, de mivel nincs csatorna, nem képes erre. Nyilván vannak olyan jellegű törekvések is, hogy elvigyék egy szélesebb körhöz a magas kultúrát, de valahogy kevés a jól eltalált csatorna. A helység kalapácsa szerintem el fogja érni a nyitottságot és a közönséget, hiszen, ahogyan ezt már korábban is említettem, kifejezett szándéka volt ez a stábnak és a vezetésnek.
– Silló István, a mű zenei vezetője nemcsak A helység kalapácsa, hanem korábbi közösségek kapcsán is fontos a pályádon. Mesélsz erről bővebben?
– Az első meghatározó színházi élményeim, amik erre a pályára inspiráltak, azok az Operettszínház előadásai voltak, nagyrészt Silló István vezénylésében. Csodálatot váltott ki belőlem a lendülete és vitalitása már akkor. Rendkívüli öröm volt számomra, amikor az intézményben már közösen dolgozhattunk, ha nem is ilyen közvetlen munkatársként, de mégis egy produkcióban. A helység kalapácsa az első igazi közvetlen közös munkánk. Az együttműködés nagyszerűnek bizonyult, gördülékenyen és pozitív hangulatban zajlott. Úgy gondolom, hogy István a legkiválóbb színházi karmester. Egyszerre vezeti és követi a színészt, érti a szándékait és az aktuális lelki állapotát. A kottán túl megéli a színház jelenidejűségét. Én is hasonló beállítottságú színházcentrikus zenész vagyok, így komfortos volt mindig őt figyelve tanulnom. A színházi pályánk eleje nagyon hasonlóan indult, mind a ketten fiatalan kerültünk tanítani a Színművészeti Egyetemre, hasonló feladatkörökben dolgoztunk. Mindig jól esett, amikor hozzá hasonlítottak.
– Milyen volt a Győri Nemzeti Színház zenekarával dolgozni?
– Csodálatos. Ritkán adatik meg, hogy ekkora és ilyen remek zenekar eljátssza egy zeneszerző művét. A Vígszínházban – ahol jelenleg társulati tag vagyok – a Mester Dávid irányította zenekar a konzis-zeneakadémista éveinkből verbuvált baráti körből áll így ott egészen más a munkamenet, az Operettszínházban – ahol a Víg előtt voltam – főként kamarajellegű munkáim voltak. Pontosan tudom, hogy egy nagy zenekar hogyan reagálhat egy új műre vagy egy csúnya kottaképre! (Nevet) Nagy megtiszteltetés és öröm volt, hogy a győri zenekar több tagja is külön odajött és elmondta mennyire élvezik játszani. Ez rengeteg erőt, inspirációt nyújtott.
– Bereczki Ágota dramaturg készítette a librettót, akivel „a legenda” szerint szinte csak virtuális térben, mégis remekül kapcsolódtatok szakmailag egymás elképzeléseire.
– Így van, de ez az inspiratív, gördülékeny együttműködés mindenkivel megvolt. A librettó egyébként a covid indulásakor készült el. Nagyon megszoktuk, hogy a csapat egyik fele Győrben, a másik pedig Budapesten van, plusz még a karantén is, így sokszor online zajlottak a konzultációk és ötletelések. Ágotával telefonon és e-mailben tartottuk a kapcsolatot, az alkotó csapattal mindig Zoomon, általában havonta tartottunk egy értekezletet – Bocskor Lóránt mit szeretne látni, Zakariás Zalánnak milyen víziói vannak, nekem zeneileg mi jár a fejemben, így tovább. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy így egymásra tudtunk hangolódni a stábbal. Előtte főleg ilyen „összenőttünk” típusú élményeim voltak – gondolok itt leginkább Vecsei H. Miklóssal és ifj. Vidnyánszky Attilával való közösségünkre.
