A Barokkon innen és túl – Kalandozások a keskeny ösvények mentén sorozatunk szerzője, Illés Szabolcs ezúttal Lesták Bedő Eszter hegedűművésszel beszélgetett.
Lesták Bedő Eszter 1971-ben született Budapesten. Hegedülni hatévesen kezdett, Király Alice irányítása alatt. A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Pichner Teréz növendéke volt. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán mesterei Kapás Géza, Szabadi Vilmos és Rados Ferenc voltak. Hangversenymestere az 1985-ben alakult Erkel Ferenc Kamarazenekarnak.
2002 óta a Pulzus Vonósnégyes tagja, 2018 óta első hegedűse. 2002 őszétől a Budapesti Fesztiválzenekar művésze. Három alkalommal is díjazottja lett a Fesztiválzenekar Végh Sándorról elnevezett versenyének. 2012 óta vendég-koncertmesterként szerepel Pécsett a Pannon Filharmonikusoknál, és az Anima Eterna Brugge, korhű hangszereken játszó zenekarnál.
Évente számos hangversenyt ad barokk, illetve klasszikus (korhű) hangszeren a BFZ tagjaként, az Anneke Boeke által alapított Ensemble Cantilene együttessel, a Pulzus Vonósnégyessel, és az Erkel Ferenc Kamarazenekarral is. Utóbbi együttes 2019 óta Biatorbágy Hangjaként működik, ahol egész évben koncerteket adnak, rendhagyó énekórákkal iskolákba látogatnak, és 2022-ben elindították nyári fesztiváljukat is.
– A Fesztiválzenekarban honnan jött az ötlet, hogy a régi hangszeres előadásmóddal foglalkozzatok?
– Tulajdonképpen számomra ez jóval korábban kezdődött: az Erkel Ferenc Kamarazenekarban sokkal hamarabb játszottunk bélhúrokon, mint a Fesztiválzenekarban.
– Komolyan? De akkor igazából honnan jött a dolog?
– Engem mindig is nagyon érdekelt a régizene-játszás. Annak idején még Thomas Zehetmair-t hallgathattuk a Zeneakadémián, aki ugyan nem bélhúron és nem barokk vonóval, de hihetetlenül intelligensen, és teljesen más hangvétellel játszott, mint ahogyan azt annak idején megszoktuk. Szerintem ez a koncert, illetve az ebből készült hangfelvétel lehetett meghatározó számomra. Rendkívül újszerű volt a megszokotthoz képest, és azt éreztem benne, hogy ez lehet az igazság. Vagy legalább az út az igazság felé, ha létezik olyan. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan ezek után milyen indíttatásból hangoltam lejjebb a húrokat a hegedűn, és kezdtem feljebb fogni a vonót. Rögtön kiderült viszont számomra, hogy valószínűleg már ezekkel a kis lépésekkel közelebb kerültem a korhű megszólaltatáshoz. Azonnal lehetett érezni, hogy sokkal könnyebb eljátszani a Bach által szólóhegedűre írt darabokat. Nem kell megkötni azokat a kompromisszumokat, amiket a modern hangszerekkel muszáj, hiszen mások a fizikai paraméterek egy modern hangszer esetében, mint amik a szerző számára adottak voltak a komponáláskor.
Felemás büszkeséggel töltött el, amikor a Zeneakadémián a korántsem tökéletesen, de már a Zehetmair, illetve a régizene játszás által inspirált Bach partita vizsgán való eljátszása után az egyik tanár legendától 3.8-as osztályzatot kaptam. Nem esett jól az alacsony osztályzat, de a kommentár, hogy „Ezt így nem lehet játszani!”, már annál inkább kedvemre való volt, mert én tudtam, hogy jó úton járok, és éreztem, hogy hatalmas lépést tettem az origóhoz való visszatérés irányába, csak sajnos nem tudtam tökéletesen előadni a darabot. Ezzel kapcsolatban nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy mennyire hálás vagyok akkori tanáromnak, Kapás Gézának, aki minden ilyen úttörő, és akkor még őrültnek tűnő törekvésemet támogatta, és a megvalósításukban mindig akart, és tudott is segíteni. Sok évvel később aztán elmesélte nekem, hogy milyen hálás volt azért, hogy én ebbe az irányba indultam el, és hogy ebből ő is mennyit tanult. Az én hálám szavakkal kifejezhetetlen.
– Következő lépésként hogyan lett ebből nálad bélhúros praxis?
– 1999-ben játszottam Vashegyi Gyurival a Mozart Cosi fan tutte-t. Gyurival nagyon jóban voltunk már a 90-es évek kezdetétől. Neki rengeteg frissen megjelent régizene CD-je volt, nemzetközi hírű előadóktól. Ezeket hallgattuk nála Pasaréten. Az általa alapított Purcell Kórus első koncertjén az én zenekarom, az Erkel Ferenc Kamarazenekar működött közre, és ez volt Gyuri első hangversenye karmesterként. Őt is, minket is nagyon intenzíven inspirált a régizene-játszás, ezek az évek, és az akkor kialakult zenei nyelv nagyon erős hatással volt mindannyiunkra. Kicsit később az Erkel Ferenc Kamarazenekarral a Kiscelli múzeumban Pertis Zsuzsával és Kertész Ildivel eljátszottuk egy koncerten többek között az V. brandenburgi versenyt és a h-moll szvitet bélhúrokon, aztán pedig előkaptuk a modern hangszereket és eljátszottuk Csajkovszkij Vonósszerenádját.
– Honnan voltak hozzá bélhúros hangszereitek?
– Akkoriban még mindenki játszott, amin tudott, csak arra volt lehetőségünk, hogy a fémhúrokat lecseréljük bélhúrokra, és 415 Hz-re hangoljuk a hangszereinket. Idén viszont a II. EFKZ Művészeti Fesztiválon Biatorbágyon a barokk koncertet már korhű hangszereken adtuk, és ez így lesz majd 2024-ben, a III. fesztiválon is.
– És a Fesztiválzenekarban mindez később hogyan történt?
– Fischer Iván szeretett volna létrehozni a zenekaron belül egy régi hangszeres együttest. Ő már sokkal korábbról érintett volt a régizenélésben, mivel Bécsben gambázni tanult, később asszisztensként a Harnoncourt féle első Monteverdi produkcióknak is résztvevője volt.
Egy alkalommal azt mondta, hogy ő tulajdonképpen várta, hogy mikor bukkannak fel a zenekarban azok az emberek, akiket ez érdekel, és van némi tapasztalatuk is. Hárman voltunk ilyenek, Pilz János, Mahdi Kousay, és én. Létrejött az együttes, és aki akart, jelentkezhetett ezekre a barokk produkciókra.
– Más műfajok nem merültek fel?
– De igen. A zenekarnak vannak tagjai, akik a kortárs zene iránt elhivatottak, vannak, akik népzenét játszanak, és mostanság már olyanok is, akik a jazzt is komolyabban művelik.
– A produkciókra jelentkezésnek milyen feltételei voltak?
– Saját hangszerrel kellett rendelkeznie annak, aki szeretett volna részt venni. Egyszer egy Kakaókoncerten Iván maga is játszott velünk gambán, pár évvel azután, hogy Sovány Rita hatására egy páran gambázni kezdtünk.
– És Ritának ez honnan jött?
– Látta egyszer Schiff András vezényletével az NFZ-t Máté-passiót játszani, és annyira beleszeretett a gambás áriákba, hogy megszületett benne a vágy, hogy egyszer el szeretné azokat játszani. Egyszer aztán elmondta ezt az álmát Dinyés Somának, és megkérdezte tőle, hogy kihez forduljon, ha gambázni szeretne tanulni, Soma pedig ezt válaszolta: Hozzám! Ő ugyanis akkoriban éppen a Bartók Konziban tanított, és tulajdonképpen kötelezővé tette a csellista növendékek számára a gamba-consortozást. Neki volt is ott hozzá több hangszere. Ő maga is autodidakta módon gambázik lassan most már 20 éve. Rita példáját követtük mi is, amikor elkezdtünk Sománál gambát tanulni és consortozni. Ez 2014 körül volt, de a BFZ barokk együttese már 2011-től működik.
– És honnan tudtátok eleinte, hogy a zenekarnak honnan érdemes barokk hangszert, vonót vásárolni?
– Az első barokk projektünk vezetője Reinhardt Goebel volt, így nyilván az ő javaslataira is hagyatkozott Iván, de szerencsére már voltak akkor is hangszerészek, akik tudták, tudják, hogy hogyan kell barokk hangszert építeni, vagy már modernizált hangszert visszaépíteni.
A legelső inspirációt, a kezdeti „löketet” Goebel mestertől kaptuk, és ez főleg azok számára bírt nagy jelentőséggel, akiknek ez volt életük első találkozása a korhű hangszeres zenélés világával.
– Tehát akkor a kezdetek régizenei stílusa nálatok tulajdonképpen az ő személyes ízlésén múlott. És a zenekarhoz meghívott szakértők személyének kiválasztása szintén Fischer Iván döntése?
– Igen. Egy évadban két-három zenekari hét van a régizenének szentelve. Jobbnál-jobb és nagyon különböző művészek jönnek hozzánk zenélni. Hangszerek tekintetében pedig mindenki a saját választására támaszkodott, ami az átépítésre vagy új hangszerek építésére megbízott hangszerkészítőket illeti. A legtöbben egy saját, modern hangszerüket építtették át, vagy egy régebben készült modern hangszeren játszanak bélhúrokon. Én ezt az utóbbit választottam, mivel van egy száz év körüli hegedűm, ami nagyon szépen szól, és szereti a bélhúrokat.
– De persze ez is modern nyakkal, fogólappal, felszereléssel rendelkezik.
– Igen, ezeket nem szerettem volna átépíttetni.
– Nem is nagyon érdemes, hiszen nem tudjuk, milyenek lehettek annak idején. Így szépen szólnak, amire egy átépítés után adott esetben semmi garancia nincsen.
– Viszont mióta egy új építésű barokk hangszert is kipróbálhattam Koós Viktor műhelyéből, azért látom, hogy mekkora a különbség az egyes hangszerek között. Egy barokknak épült, új hangszer fizikai adottságai sokkal kézenfekvőbbek.
– Igen, és természetesen a régizenészek között is nagyon sok irányzat van. Ezek közül ti a különböző meghívott művészek révén mindből kicsit részesülhettetek. Így azonban nehéz egy saját álláspontot kialakítani, ami adott esetben akár zavaró tényező is lehet a játékstílust illetően.
– Goebel mester nagyon sokat segített, úgy gondolom, hogy jó volt vele kezdeni, mert -ha lehet így mondani-, nagyon egészséges alapokat kaptunk tőle.
– De a hegedűtartással kapcsolatos kísérletezést azért gondolom a feszített munkatempó nem teszi lehetővé.
– Nem, ezt sajnos nem tudjuk bevállalni. Nem is feltétlenül a feszített munkatempó miatt, hanem elsősorban azért, mert a testünk, az izmaink, a csontozatunk már nem tud kétféle, ráadásul egymástól ennyire eltérő tartáshoz alkalmazkodni. Az lenne az ideális, ha zeneiskolás kortól kezdve lehetne párhuzamosan barokk, és modern hangszeres játékmódot tanulni. Hogy később valaki lehorgonyoz-e az egyik vagy a másik mellett, vagy esetleg mindkét dolgot megtartja, lehessen egy fiatal felnőttkori döntés. Jó lenne, igaz?
– Hát igen, ha valaki mindkettőt birtokolná, onnantól már lényegesebben könnyebb lenne a kettő közötti váltás. Most ennek érdekében húrvastagság, hegedűnyak stb. tekintetében rengeteg kompromisszumot kell hozni és leginkább csak köztes megoldások születnek.
– Ha lehetőség lenne rá, nyilván többen megpróbálnánk, de számunkra már nem olyan az élet, hogy ilyesmire hónapokat szánhatnánk. Bár otthon én a mély tartással is kísérleteztem.
– Én azzal szoktam kezdeni a tanítást, mert akkor sok dolog magából a tartásból egyértelművé válik, és nem tiltások útján jön létre egy modern pozícióból. Ti egyfajta globális barokk nézőpontot kaphattatok a sok különböző látásmód által. Ezzel együtt a hazai régizenei piacon végignézve, azt kell mondanom a nagyobb együttesek között ti vagytok szinte a leghistorikusabbak az előzőekben említett dolgok ellenére is. Az együttes méretét, a karmesternélküliséget tekintve és a szóló-kórus összeállítását illetően mindenképpen. Viszont abból, hogy korhű módon karmester nélkül dolgoztok például a kantátákon, sokkal többet tanultok, mintha szolgai módon követnétek egy nagytekintélyű „barokk szakértő” pálcájának minden rezdülését. Ez utóbbi hozzáállás szerintem csak automata zenészeket nevel stílustól és stílusérzéktől teljesen függetlenül.
– Igen, úgy érezzük, hogy a barokk hangszerekkel már elkerülhetünk jó pár olyan kompromisszumot, amik a modern hangszereken sokkal hamarabb jelentkeznének.
– Elvben pedig a barokk tapasztalatok birtokában maradhatnátok a megszokott közegben is.
– A létező legjobb megoldás minden zenét azokon a hangszereken játszani, amikre írták.
– Persze a kompromisszumok így is elkerülhetetlenek, hiszen egyetlen hangszerrel a korai barokktól a késő 18. századig terjedő repertoárt nem lehet lefedni. Nektek is volt olyan koncertetek, amit ilyen értelemben historikus előadásként nehezen lehetne elképzelni. De ez a probléma historikus együttesek vezetői számára sem tűnik egyértelműnek.
– Ez az akkori karmester döntése volt.
– Persze, hiszen ilyenkor a húroktól a hangmagasságig mindenben kompromisszumokat kell kötni.
– Egyszer volt olyan, hogy egy régi hangszeres kamarakoncerten kellett barokkot játszanom 415Hz-en és Mozartot 430-on. Persze két különböző hegedűn és vonóval. De ezt is meg lehet szokni. Hasonló ez ahhoz, amikor két autó van egy családban, az egyik ilyen, a másik olyan.
– A zenekarban mindenki szó nélkül elfogadja ezeket a korhűség irányába tett lépéseket?
– Sőt, mára olyanok is kipróbálták a régi hangszereket, akik eleinte nem hittek benne igazán.
– Ilyenkor segítetek egymásnak a kezdeteknél?
– Persze, de aki nyitott, az könnyedén alkalmazkodik a hangszer kívánalmaihoz. Aki alázatos a hangszerrel szemben, az párbeszédet folytat vele, és nem a saját mozdulatait akarja a hangszerre ráerőltetni, hanem reagál az abból jövő fizikai adottságokra.
– Nektek ebben az lehet nehéz, hogy közben kézben kell tartanotok a modern repertoárt és hangszert is.
Igen, de most már több, mint tíz éve játsszunk bélhúrokon. Ezalatt volt olyan is, például a Bridging Europe fesztivál alatt, hogy barokk és modern zenekarként is kellett szerepelnünk, azaz mindenkinek váltania kellett. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, már csak a cipekedés miatt is, de élvezetes volt átélni, hogy ahogyan teltek a napok, egyre könnyebben ment a váltás. Az emberi agy működése csodás!
– Hát igen, nagyon nehéz definiálni, mit nevezhetünk historikusnak. De ez régzenei együttesekben is probléma. Nálatok végül is csak a hangszertartás és az ebből fakadó hangszerkezelési eltérések adják a különbséget, ezt a határt viszont úgy tűnik nem lehet átlépni.
– Nem mondhatjuk, hogy nem lehet, amíg ki nem próbáltuk. Én nagyon nyitott vagyok ilyen irányban, de sajnos a hétköznapok napirendjében nem látom a kísérletezéshez szükséges szabad hónapokat.
– Hát igen, az ilyesmi nagy türelmet igényel és a repertoárban is korlátozottabb eleinte az ember. Mindenképpen jó eszközökkel és jó útmutatás alapján érdemes elkezdeni. De mostani állapototokban is sokat tettetek azért, hogy például a Bach-kantáták kapcsán kitörjetek az itthon is szokásos, leginkább Händel műveihez illő, nagy kórusos „historikus” előadások köréből. Nehéz ettől a sztereotípiákra épülő standard barokk elképzeléstől elvonatkoztatni. Itthon másoknak nem is nagyon sikerül, hiába nevezik magukat régizenészeknek. Nálatok honnan jött ez az ötlet?
– Nem tudom, hogy ez tudatos volt-e. Lehet, hogy egyszerűen a templomok méretéhez igazítottuk eleinte az összeállítást. Ez a templomi koncertsorozat mindig a Közösségi hét programjai közül az egyik, aminek alkalmával megpróbáljuk olyan helyekre is elvinni a komolyzenét, ahol legföljebb a rádióból hallhattak ilyet, mert nem tudnak koncertre eljutni az ilyen kis településeken élő emberek. Ilyenkor négy különböző projekt fut párhuzamosan. A vezetésemmel zajló templomi koncertek mellett a zenekar más kamaraegyüttesei idősotthonokba, zsinagógákba mennek, és van egy gyerekeknek szóló Zenevár nevű interaktív programunk is.
– Ez a kisméretű együttes mindenesetre Bach műveihez kifejezetten passzol, ahogyan ezt a korabeli leírásokból, képekből is jól tudjuk. Mennyi időt tudtok egy-egy ilyen produkcióra szánni?
– Két próbanapunk van ilyenkor, de ekkor csak ezzel a programmal foglalkozunk. És bár változnak az együttes tagjai, időközben nagy rutinunk alakult ki a műfajban. Egy zenekari recitativót például már elsőre gond nélkül lekövetünk karmester nélkül is. Igyekszünk a korhűség irányában több mindent kipróbálni. Két alkalommal adtunk elő Bach kantátát fiúszoprán szerepeltetésével.
– Igen, én is látom a perspektívát abban, amit csináltok. Látszik, hogy Fischer Iván nagyon ismeri a műfajt a kezdetektől és jó alapokra épített. Ő nem játszik sosem?
– A Monteverdi operákban, az Orfeóban és a Poppeában csembaló és orgona mellől continuózva irányította a produkciót.
– Szerencsére nálatok így is komolyabb muzsikusok a meghívottak, a showbiz -barokk rátok nem igazán jellemző. A többi meg már valóban csak oktatás kérdése lenne. De ez sem igazán megvalósíthatatlan, hiszen a hétköznapi barokk repertoár technikailag azért mégiscsak jobban körülírható.
– És hatalmas! Jó lenne, ha az oktatás a kisiskolás korban indulhatna.
– Szívemből szóltál, de sajnos erre még igazán komoly törekvések itthon nem látszanak. Különösen a hangzás kutatása szorul mindenütt egyre inkább háttérbe. Kinti tanulmányaim után ennek hiányát itthon nagyon fájónak érzem. Persze tudom, erre sincs igazán keret. Lehet, hogy olcsóbb mindenkit külföldre küldeni. Pedig Kuijkennél érezhető volt, milyen jó az, ha egyetlen iskolából áll össze egy egész zenekar.
– Háromszáz év elteltével – ha csak a barokk korig megyünk vissza -, annyira eltávolodtunk már az akkor kortársnak számító zenétől, hogy igen nehéz kialakítani egységes képet a hiteles előadásmódról, metodikáról. Itt még sajnos a szájhagyományon, meg utánzáson alapuló folytonosság sincs meg, mint a népzenében, pedig milyen jó lenne, ha erre is lehetne hagyatkozni!
– És akkor téged érzékenyen érint ez, de van, akit egyáltalán nem izgat. Fogja a barokk vonót és vígan játszik vele fémhúrokon is. Persze, a kezdetben ez könnyebbnek tűnik, de ilyenkor olyat gyakorol az ember, ami valójában sohasem létezett.
– Ezt én sem szeretem. Olyan, mintha az autóra fakereket tennénk, ami kicsit hasonló az én leengedett húrjaimhoz, meg följebb fogott vonómhoz, de az csak otthon, négy fal között az érzetek finomítására volt hivatott egy olyan korban, amikor Magyarországon nemhogy bélhúrt meg barokk vonót, de kézirat alapján készített kottát sem lehetett vásárolni.
Befejezésül hadd említsem meg egy kedves és tanulságos élményemet. Kétszer is hasonló tapasztalataim voltak, amikor óvodásoknak és 3. osztályosoknak játszottam. Ugyanazt a szólódarabot modern, és barokk hangszeren is eljátszottam, és egyértelműen a barokk hangszeres előadás tetszett jobban minden kisgyereknek, kisiskolásnak, és az óvónéniknek is. Különleges varázsa van ezeknek a bélhúros hangszereknek, nem véletlenül játszott rajtuk megszámlálhatatlanul sok muzsikus évszázadokon át.
