Hogy befolyásolja egy osztálynyi artistanövendék életét a COVID, majd a háború? 2020-ban különleges egy artistaosztályt indított a Baross Imre Artistaművészeti Akadémia. A tervek szerint a 12-14 éves diákok képzésük egy részét egy külföldi társintézményben végezhették el. A gyerekekhez egy dokumentumfilmes stáb is csatlakozott, így jóvoltukból a nézők egyszerre pillanthatnak be a cirkuszi művészek felkészülésébe és követhetik nyomon a tizenévesek felnövéstörténetét – és küzdelmüket a világ eseményeivel. A Cirkusztestvérek című dokumentumfilm rendezőjével, Halász Glóriával a magyarországi bemutatót követően beszélgettünk.
– Hogy talált meg téged a téma?
– Lényegében 2020 januárjától, a felhívás közzétételétől követtem a Baross Imre Artistaművészeti Akadémia kezdeményezését, amelyben egy nemzetközi tanulmányútra lehetett jelentkezni, az iskola falain belülről és kívülről egyaránt. Többen is akadtak a jelentkezők közül, akik korábban mondjuk sportoltak, és nem rendelkeztek artista előképzettséggel.
Megkerestem Kovács Gábor Dénest, az akadémia igazgatóját, hogy nagyon szívesen elkísérném a gyerekeket ezen az úton, aki maximálisan nyitott és támogató volt az együttműködéssel kapcsolatban, majd Fülöp Péter, a film producere is látott az ötletben fantáziát, és a projekt mellé állt, neki is nagyon hálás vagyok ezért. Érdekes, hogy az alkotófolyamatot valójában sajnálatos világtörténelmi fordulópontok keretezik. Az elején megjelent a COVID, és az egész vállalkozás bizonytalanná vált a diákok és a mi szempontunkból is. Mondhatjuk, hogy velük párhuzamosan, hasonló kihívásokkal szembe nézve haladtunk ezen az úton. Eredetileg, ahogy a filmben is elhangzik, Kínába, Pekingbe utaztak volna. Viszont éppen onnan gyűrűzött ki a világjárvány, az utazási feltételek pedig nagyon szigorúvá váltak, ezért ezt az úticélt végül el kellett vetni.
– Az, hogy ők egy artista osztály, azt sugallja, mintha egyidősek lennének, de kiderült, hogy életkorilag nagyobb a szórás köztük. Mennyi idősek voltak?
– Mindannyian tinédzserek voltak, de valóban két korosztályról beszélhetünk néhány év különbséggel. Nem volt teljesen homogén a csapat összetétele, ezeket a dinamikákat is rendezniük kellett egymás között.
– Nem juthatott idő mind a tizenkét gyerekre egyformán. Hogyan alakult ki, kik kapnak nagyobb teret a filmen?
– A projekt legelején igyekeztünk egyszerűen csak megismerkedni a gyerekekkel, bejártunk az óráikra, hogy megszokják a jelenlétünket. Ezeket a látogatásokat követte az első interjúk készítése. Már ezek alapján is kiderült, hogy ki milyen személyiség, mi a története, milyen csomagot hoz magával, illetve mennyire tudja átadni a gondolatait és az érzéseit. A gyerekekhez való kapcsolódás fokozatosan épült, és úgy érzem, egy ponton teljesen láthatatlanná tudtunk válni, úgy élték az életüket, mintha ott se lennénk.
Fontos, hogy amikor az órán vagy egy szituációban követsz valakit, mennyire természetes és önazonos a viselkedése. Végül kirajzolódott, hogy kiknek a történetei működhetnek a leginkább filmen, bonthatók ki párhuzamosan azzal, amin a diákok a projekt során keresztülmennek, illetve mely személyes történetek viszonylatában lehet leginkább a cirkusz emberi sorsokra gyakorolt hatásáról mesélni.
– Egybeesett az, akit ti úgy láttatok, hogy alkalmas lenne és aki tényleg szerepelni akart, vagy voltak olyanok, akik háttérbe húzódtak?
– Az első gondolataink nagyjából helyesnek bizonyultak, és pont egészséges mértékben volt meg a hőseinkben a szereplési vágy is. Hiszen az sem szerencsés, ha valaki nagyon extrovertált, és produkálja magát a kamera előtt, mivel az nem kelt őszinte benyomást. Ugyanakkor mivel mindannyian előadóművészek, magától értetődő, hogy meg szeretnének mutatni valamit magukból.
– Az is nagyon szerencsés, hogy a gyerekeken keresztül be tudtátok mutatni az artista képzés különböző vetületeit, hogy mi mindent tartozhat ide a gumiasztaltól a levegőakrobatikáig.
– És mennyi minden nem is férhetett bele a filmbe! A bemutató utáni beszélgetésen is elhangzott, hogy 150 órányi volt a nyersanyag, ami egészen extrém. Ahogy a sors gombolyította a történetet, több mellékszál is kialakult. Ezeket valamilyen módon végül össze kellett fűzni, és megtalálni azt az ösvényt, amin haladva ez a történet elmesélhető.
A Kijevi Cirkuszművészeti Akadémián tett látogatások során kiderült, hogy Ukrajnában milyen nagy hangsúlyt fektetnek az artisták képzése során a társművészetekre is. A diákok számos műfajba betekinthettek, többek között a klasszikus balettbe, a pantomimbe, az éneklésbe vagy a bábművészetbe. Manapság a cirkusz már sok más műfajt ötvöz. Ahogy Kovács Gábor Dénes igazgató úr fogalmazott a bemutatón: a cirkuszművészet egyrészt egy élsport, hiszen olyan szinten veszi igénybe a testet és a szellemet, másrészt nagyon fontos, hogy egyben művészet is.
– Kis bejátszások tagolják a filmet, ahol a gyerekek egy-egy gyakorlatot mutatnak be. Ezzel jelzitek, milyen messzire jutottak?
– Ezek olyan fikciós és költői jelenetek, amelyeket játékfilmes eszköztárral, stúdiókörülmények között vettünk fel a gyerekekkel, leginkább annak a belső, önmagukban tett utazásnak szolgálják a megjelenítését, amelynek a történet során részesei lesznek.
– Miközben ezekben azt látjuk a vásznon, micsoda hihetetlen dolgokat csinálnak eszméletlen könnyedséggel, folyamatosan arról beszélnek, hogy mennyi idő befektetés, mennyi energia, mennyi bukás van mögötte. Emlékeztetnek minket a könnyedség mögötti munkára.
– Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy tizenéves gyerekekről beszélünk, akik korukat meghazudtolóan önreflexívek ezzel az egésszel kapcsolatban.
A mai világban, amikor mindenhol azt látod, hogy nagyon gyorsan, teljesítmény nélkül instant sikereket lehet elérni, itt vannak ezek a gyerekek, akik 10 éves koruktól kezdve fölteszik valamire az életüket. Ráadásul egy olyan álomért küzdenek, amiért nagyon sokat kell dolgozni. És többnyire tisztességgel végig is viszik egy évtizeden keresztül – és akkor még csak az iskolai keretekről beszélünk.
Nagyon érett a gondolkodásuk ahhoz képest, hogy tinédzserekről beszélünk. Meg tudják fogalmazni, hogy milyen nehézségeik vannak, mit ad nekik ez a szakma, mi az, ami számukra felemelő benne. Például, hogy a porondról vagy a magasból nézve más perspektívából látják a világot, vagy az a szeretet, ami áramlik feléjük a nézőtérről. Ahogy az egyik lány fogalmaz: a cirkuszban mindenki egyenlő. Ezt velük együtt meg is tapasztalhatjuk, amikor Kijevben a különböző életkorú magyar és ukrán gyerekek, akik alig beszélnek közös verbális nyelvet, a cirkusz nyelvén mégis kapcsolatot tudnak teremteni egymással. Ez tényleg felemelő.
– Mit tapasztalsz, mennyire viszi el az egész ukrán háborús helyzet a fókuszt a cirkuszról?
– A film és annak kommunikációja nem erre van kiélezve. A film Kijevben és ukrán artistákkal forgatott része számomra eredetileg is egy hommage, egy szerelmeslevél volt az ennek a cirkuszi kultúrának, illetve magának a városnak is. A háború csak epilógusként jelenik meg, ezért remélhetőleg nem viszi el a fókuszt. A mi történetünk már korábban véget ért, ez egy utolsó utáni fejezet, ami természetesen mégis másfajta színezetet, hangsúlyt ad a film egészének, ugyanakkor szervesen kapcsolódik is hozzá, hiszen a művészet és az azon keresztüli egymáshoz kapcsolódás le tudja dönteni a falakat. Illetve a film ilyen módon arra is emlékeztet, mi az, ami veszendőbe mehet.
– Nem lehetett azokat a kijevi képsorokat úgy nézni, hogy az embernek nem mocorgott az agya hátuljában, hogy milyen gyönyörű ez a város és most mi zajlik ott. Akiket láttunk a filmen, róluk lehet tudni, hogy ők jól vannak-e?
– Nagyon sok diák elhagyta Kijevet és más ukrán városokat is. Többek között a Fővárosi Nagycirkusz, illetve Fekete Péter igazgató úr is fogadott be Ukrajnából érkezett artistanövendékeket, és az itteni iskolai rendszerbe is integrálták őket.
A filmet természetesen nem lehet anélkül nézni, hogy ne járjon az ember fejében, ami azóta történt. Vannak olyan pillanatok, mondatok, amik akkor hétköznapinak tűntek, de ma már teljesen más jelentéssel bírnak. Az egyik ukrán fiú például úgy búcsúzott el a magyar társától, hogy „találkozunk még”. Mennyire mást hozott számukra három hónappal később az élet.
– Ahogy pár szóban utaltunk már rá, ennek az osztálynak az életét durván befolyásolták rajtuk kívülálló dolgok, amikről eszünkbe sem jutott volna korábban, hogy a cirkuszművészet ki van téve nekik. Először a COVID szól közbe, aztán a háború. Az artistává válás meghatározott életkorhoz, fejlődési szakaszokhoz kötött. 45 évesen nem fognak tudni újra belevágni, ezt most kell csinálni.
– A körülmények tényleg hatással lehetnek még erre a világra is. A cirkusz egy magasztos dolog, egy olvasztótégely, amelyben mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, de ha a valóságban vihar tombol, a művészek élete is darabokra hullhat.
Amikor a Kijevi Cirkuszművészeti Akadémia diákjai a Fővárosi Nagycirkuszban vendégeskedtek, miközben egyébként a magyar gyerekek Ukrajnában tartózkodtak, velük is beszélgettünk. Szívbe markoló, hogy milyen hazaszeretet és elhivatottság volt a megnyilvánulásaikban, amikor arról mesélnek, hogyan képzelik el a jövőjüket, milyen karriert szeretnének építeni – ekkor még nem volt tudható, hogy hamarosan kitör a háború. Ezeket a mondataikat azóta aláhúzta a történelem. Elgondolkodtató, hogy lehetnek bármilyen célok, tervek valakinek a fejében és a lelkében, az odaadás és a kitartó munka ellenére bizonytalan, hogy milyen irányba terelődik majd az élete.
– Több dokumentumfilmmel a hátad mögött, mi a tapasztalat, hogyan hat ezeknek az embereknek az életére a róluk szóló film?
– Néha tényleg aktívan alakítható a szereplők sorsa egy film segítségével, ez ajándék egy filmkészítő számára. A 2014-es Dr. Lala című film Balogh László bohócdoktorról készült, akinek az alapítványa, amelynek keretében beteg gyerekeket látogatott, és nevettetett meg kórházakban, nehéz anyagi helyzetbe került. A film hatására Lalára irányult a reflektorfény, az alapítványa helyzete pedig rendeződött, és azóta is jár a kórházakba, hogy egy kis vidámságot vigyen a gyerekek életébe.
Van még egy számomra nagyon kedves történet. Egy gyógyszeripari vállalat projektjében olyan nőket mutattunk be portréfilmekben, akik valamilyen trauma után talpra álltak, illetve a tapasztalataikból próbáltak átadni valami a közösségnek is, ezzel másoknak segíteni. Az én első hősnőm Lilla, egy artistaművész volt, akivel a pályája legelején, egy nemzetközi turnén történt egy horrorisztikus baleset, előadás közben lezuhant, majd hosszú évekig nem is dolgozott artistaként, a fizikai rehabilitációt követően lelkileg sem volt képes arra, hogy a porondra lépjen. A film és a közös alkotás hatására keresztülment egy gyógyulási folyamaton, egyfajta terápia volt ez számára, majd ismét elkezdett artistaként fellépni.
Az Indiában forgatott Rupa butikja pedig olyan lányokról szól, akik különféle okokból elkövetett savtámadások áldozataivá váltak, majd az őket ért traumát követően újraépítették az életüket. A film nemzetközi fesztiválszerepléseinek hatására is egyre nagyobb figyelmet kaptak ezek az ügyek.
Egy dokumentumfilm lenyomatát is adja a szereplők adott életszakaszának, ez felelősség is egy filmkészítő számára. Eszköz van a kezedben, hogy felhívd a figyelmet bizonyos témákra, amelyek így mások számára is fontosak lehetnek.
Az mozgat, hogy ezek a történetek erőt adhatnak. A Cirkusztestvérek szereplői önmaguk fizikai, lelki és mentális határait meghaladva nap mint nap emberfeletti teljesítményre képesek azért, hogy elérjék az álmaikat. Ez biztosan bármilyen generáció tagjait motiválhatja. A premieren azt éreztem a gyerekeken, hogy visszatekintve is pozitív élmény volt számukra a közös munka, és érzik annak a jelentőségét, hogy akár még évek múlva is visszatekinthetnek arra az útra, amit megtettek.
– A résztvevők is a hivatalos bemutatón látták először a filmet. Hogy fogadták?
– Úgy éreztem, mindenki elégedett volt azzal, amit látott, nem bánta meg, hogy részt vett ebben a kalandban. Számomra is meghatározó volt velük együtt nézni a filmet. Az volt a célunk, hogy a nézők a látványos mutatványok mögé pillanthassanak, bízom benne, hogy ez sikerült. A gyerekek nagyon személyes dolgokat is elmesélnek magukról a filmben, ehhez is rendkívüli bátorság kell, ami tiszteletet érdemel.
– Ráadásul pont egy olyan szakaszban forgattál velük, amikor eléggé sokat változik egy ember.
– A filmet közel két éven keresztül forgattuk velük, a munkafolyamat összesen három év volt az utómunkával együtt. Tényleg elképesztő, ha a jelenlegi személyiségüket összevetjük a projekt elején készült interjúkkal – természetesen külsőre, de a tartalom szempontjából is nagyon sokat változtak. A közösen megtett úttal párhuzamosan történt egy érés, felnőtté válás is. Az utazásnak természetesen nem csak a fizikai részére gondolok, hanem arra is, amin együtt keresztülmentek a két év alatt. Ahogy Molnár Erika, az osztályfőnökük megfogalmazza: elindult 12 gyerekkel, akik gyakorlatilag felnőttként értek ennek az útnak a végére, akik önmagukért és a társaikért is felelősséget tudnak vállalni. Ez egy felnövéstörténet is egyben.
– Hol lehet látni a filmet?
– A hazai és nemzetközi filmfesztiválok mellett ősztől néhány alkalommal egyedi vetítéseken a budapesti Cirko-Gejzír Moziban is látható lesz, amelyeket a terveink szerint beszélgetések kísérnek majd, illetve hasonló vidéki alkalmakat is tervezünk. A film nemzetközi forgalmazója az osztrák ORF-Enterprise, tehát a hazai televíziós sugárzás mellett remélhetőleg külföldi csatornák műsorán is lehet majd találkozni vele.
– Milyen volt a közönség reakciója a fesztiválokon? Hogy fogadták a filmet?
– A film nemzetközi premierje a csehországi 64. Zlíni Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Filmfesztiválon volt, amely a világ legrégebbi és legnagyobb ilyen jellegű eseménye. Abban a szerencsében lehetett részünk, hogy a telt házas bemutatón a felnőtt közönség mellett nagy számban ültek olyan életkorú helyi diákok is, mint a filmünk szereplői. Nagy élmény volt megtapasztalni, hogy hatással van rájuk a film, és érzelmileg is magával ragadja őket. A vetítést követően a nemzetközi közönség tagjaitól is számos gratulációt kaptunk, és további fesztiváloktól is érkezett hozzánk érdeklődés.