Egy kamaszfiú suta magyarázata az apjának, hogy miért is rontotta el az érettségijét országos botránnyá dagad. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz Versek után Reisz Gábor tőle szokatlan módon egy politikát a középpontba emelő filmet tett le az asztalra, ami – tőle viszont már megszokott módon – végtelenül személyes munka is. A Magyarázat mindenre forgatókönyvíró-rendezőjével mindkét vetületről beszélgettünk.
– Mennyire vagy elégedett a filmmel és a fogadtatásával?
– Meglepő, hogy a közönségtalálkozókon lemegy a film, és mondjuk legutóbb is olyan tizenöten mentek el a kétszázvalahányból. Ami nagyon kevés, pláne egy két és fél órás film után. Végigülik a közönségtalálkozókat és kérdeznek. Ez egészen hihetetlen. A VAN és a Rossz versek után inkább viccelődtünk a közönségtalálkozókon, és nem is voltak ennyien.
– Ez lehet, hogy abból is adódik, hogy nyitottak arra, amit mondtál a velencei beszédedben is, hogy beszélgessenek.
– Lehet, hogy átment az üzenet. Ez nem jutott eszembe.
– Amikor a Velencei Filmfesztiválon átvetted a Orizzonti szekcióban a „Legjobb film” díját, a köszönőbeszédedben azt mondtad, hogy „kezdjünk el beszélgetni, amíg van kivel”. Te mit értettél az alatt?
– Azt, hogy vannak szétszakadt családok, kapcsolatok és barátok, akik a politika miatt nem beszélgetnek. Nem szabad hagyni, hogy ez ennyire megfertőzzön minket, hogy ennyire ne akarjuk végighallgatni a másikat, nemhogy megpróbáljuk megérteni. Minden ember halandó, nyilvánvalóan meg vannak számlálva a napjaink, és addig, amíg van kivel, tehát amíg van lehetőségünk megtalálni az embereket, akik elszakadtak tőlünk, beszéljünk velük.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Meg aztán nem biztos, hogy mindent teljesen el kell hinni, amit mondanak nekünk, és lehet egy picit kritikusabban hozzáállni – igazából ez nem volt benne, csak most teszem hozzá.
– Rád eddig nem volt jellemző, hogy ennyire beemeled a filmjeidbe a politikát. A VAN-ban szinte háttérzajként, a baráti társaság sörözős jelenetinél felmerültek például a maradjunk-menjünk témák, de ezek elsuhanó pillanatok voltak. Miért érezted azt, hogy most ezzel központi kérdésként kell foglalkozni?
– Elérte az ingerküszöbömet, amikor már azt éreztem, hogy túlságosan fullasztó a közhangulat ezzel kapcsolatban. Nehéz beszélgetni emberekkel, mert azt figyeljük, hogy milyen párt szimpatizánsai, ez nagyon elkezdett zavarni. Ennek meghatározó része az SZFE-ügy, ami alatt gyakorlatilag pillanatokon belül fiatal, a gimnáziumból épp kikerült és felvett diákokat bélyegeztek meg. Nagyon-nagyon felháborító dolgok történtek abban a pár hétben, ezek valószínűleg befolyásoltak.
Az emberek megtanulták és átvették azt a politikusoktól, hogy nem nyilatkoznak, nem beszélnek, nem adnak semmire magyarázatot. Beleértve akár a filmintézetet is: nincs tényleges, érdemi indoklás, csak egy nem.
– Mit gondolsz, a karaktereid közül, hogyha nem abban a valóságban élnénk, amiben élünk, akkor ki foglalkozna politikával? Mert bár mindannyian érintettek benne valahogy, de nem érzem azt, hogy önként követnék a napi politikát.
– Szerintem az apa belefolyna. A tanár is, bár ő éppen válsághelyzetben van az életében. Egyrészt érezhető egy egyértelmű családi, párkapcsolati krízis, másrészről életközepi válságban is van. Az ilyen időszakokban néha belekapaszkodnak emberek a politikába, és ott vezetik le a feszültséget. Róluk el tudom képzelni. Ábelről vagy az újságíróról, Erikáról nem.
– Jól éreztem-e, hogy minden karaktert szerettél valamilyen módon? Mindegyikük kap olyan pillanatokat, amikor meglátjuk az esendőségeiket, a kedves, emberi apróságaikat és persze a nem olyan szimpatikus megnyilvánulásaikat is, de árnyalt a kép.
– Igen, nagyon-nagyon szeretem ezeket a karaktereket, még az epizódszereplőket is. Nálam ritka – a korábbi kettő filmnél is talán egy-két karakter van –, hogy egy kicsit valamelyik irányba elbillen a mérleg. Fontosnak tartom megmutatni egy karakter pozitív és negatív oldalát is.
Ebben az esetben a karakterfelépítés úgy zajlott, hogy mindenkinek leírtam a napját egyes szám első személyben. Ez jó gyakorlat volt, mert egy csomó olyan dolgot ki kellett találni, ami nincs a forgatókönyvben, például a belső monológokat. Megtanultam egy kicsit velük gondolkodni. Ábellel volt a legkönnyebb, de az apával is tudtam menni. A tanárral egy kicsit nehezebb volt, ahogy Erikával is, de azért, mert nagyon sokat hozzátettek a színészek is a könyvhöz. Ha újrakezdeném, akkor valószínűleg hamarabb elkezdenék próbálni és sokkal többet tudnának még segíteni abban, hogy hogyan legyenek készen ezek a karakterek.
– A közönségtalálkozón felvetődött, hogy többek szerint Ábel nagyon különbözik az eddigi hőseidtől. Szerintem teljesen beleillik a főszereplőid sorába: esendő, bizonytalan, elveszett férfi, csak hát a férfi létnek még elég az elején van és ez egy kicsit talán megbocsáthatóbbnak tűnik neki ebben a korban. Te hogy látod őt?
– Ez abban a tekintetben igaz, hogy nem tudja pontosan, mit akar csinálni. Egyébként gondolkoztam azon, hogy mit csinál Ábel mondjuk egy évvel később. Szerintem valamilyen művészeti irányba megy el, csak még nem teljesen tudja. Van egyfajta érzékenysége, csak még nem kap túl sok támogatást ebben az ügyben. De ez rajzolódik ki. El tudom képzelni, hogy fotós lesz.
Én 17 éves korom óta tudom, hogy filmezéssel akarok foglalkozni, de sok mást is csináltam, mert belekeveredtem a dolgokba, plusz volt egy családi elvárás, hogy tovább kell tanulni, és szóba sem jött, hogy felvételizhetnék a filmművészetire. Szerintem nagyon könnyű sodródni ebben az időszakban, mert azért az ember nagyon fél attól, hogy kimondja, én ez vagy az akarok lenni.
– Ez a bele sodródtál dolgokba, úgy hangzik, mintha drogkartellben vettél volna részt, de tisztázzuk, hogy valójában azt jelenti, hogy egy másik egyetemet végeztél.
– Én testnevelés szakon végeztem, utána mentem az ELTE-re. Tehát volt egy erős kitérőm.
– Ezzel te magad is alátámasztod, hogy nem dől el minden az érettséginél. Neked is ilyen traumatikus volt?
– Az érettségi szerintem rettenetes. Nagyon-nagyon igazságtalan. Én megúsztam. Szerencsére meglett, nem túl jól, de oké volt. Utána sokat gondolkoztam arról, hogy miért pont ekkorra van időzítve, ami szerintem a legérzékenyebb időszaka minden embernek. Nyilván utána is vannak érzékeny időszakok, de megélni az első szerelmet, megélni azt, hogy felemelem a hangom valakivel szemben – ezek olyan dolgok, amikhez teret és időt kéne hagyni, ehelyett izomból biflázol dolgokat, amiket vissza kell mondanod.
Én semmi értelmét nem látom. Nyilván azért sem, mert tök hülye vagyok ehhez, de szerintem borzasztó az, hogy egy napra felteszünk valamit, és akkor ha te elmondod ezeket a tételeket, akkor lehetsz ez meg az. Ez elég abszurd valahol.
– A film végén azért – érzésem szerint – adsz egyfajta feloldozást a nézőnek.
– A befejezést nagyon sokféleképpen látja a közönség. Különböző értelmezések születnek, amivel nincsen baj, mert nem tudom, ki mondta, de egyetértek vele: „ugyanazt a filmet nézzük, de más filmet látunk.”
Az a jelenet nekem egy felkiáltójel, egy visszatérés. Visszatérés a fiatalokra, egy fókusz, hogy ők ebben a két és fél órán át látott világban nőnek fel. Ebben kell nekik felnőttnek lenni. Ők azok, akik folyamatosan megkapják ezt a csodálatos plecsnit a homlokukra. Ők utána szeptemberben elkezdik az évet az egyetemen, és megtanulhatják, hogy milyen – most csak így hirtelen eszembe jut – az „eltelistázás”, ahol pártszimpátia vagy vallás alapján listázták az embereket. Ez azért kemény.
– Ennek ellenére valahogy boldogan engedsz el minket.
– Igen, mert nyilván reménykedem benne, hogy ezek a fiatalok előbb-utóbb meg tudják élni szabadon ezeket a dolgokat. Nyilván abban is bízom egy kicsit, hogy a film elindít valamit, az szuper lenne, de változást itt alapvetően a fiatalok fognak elérni – ahogy mindig. Ezek nagyon-nagyon idealista, naiv gondolatok, tudom, de egyszerűen csak békén kell hagyni őket.
– Kicsit abszurd a film zenei világa is. Honnan jött az ötlet, hogy ifjúsági kórusművekből álljon a filmzene?
– Az eredeti terv az volt, hogy nem lesz zene, de az írás alatt magyar kortárs és klasszikus komolyzenék hallgatásával inspirálódtam, így találkoztam Bárdos Lajos kórusműveivel. A Szellő zúg című népdalfeldolgozás már a történetre is nagy hatással volt, ezután pedig gyorsan kirajzolódott bennem, hogy fontos helye lenne a filmben is. Ebből kiindulva Kálmán András barátommal további kórusdalokon kezdtünk dolgozni, majd megszületett a dramaturgiailag is fontos koncepció, hogy legyen a filmzene alapja gyerekkórus. Mind a tömeget, mind a fiatalság hangját képviselik ebben a történetben.
– Neked melyik a kedvenc jeleneted, esetleg, amit legjobban szerettél forgatni?
– Nagyon szeretem azt a jelenetet, amikor az iskolaigazgató elkezd üvöltözni a tanáriban, hogy „hogyan képzelted ezt, Jakab?”, majd a bizottság elnökét alakító Bacskó Tünde azt mondja a beszámolója végén Ábelről, hogy „megkukult”. Azon a forgatáson is nagyon sokat nevettünk, de a próbán és a vágáskor is. Emlékszem, hogy valahányszor vágtam azt a részt, mindig bejött Zsófi, a feleségem, hogy újra megnézze, pedig akkorra már elég sokszor láttuk.
Az a jelenet, amikor Gazsi (az Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár – a szerk.) érettségizik, és egy nagyon hosszú közelit mutatunk róla, szerintem nagyon erős. Egy snitt: Gazsi néz körbe, és fokozatosan elveszíti a hitét abban, hogy meg tud szólalni. Egy idő után megbeszéltük, hogy legyen egy pont, ahol már nem is akar, csak néz maga elé. Számomra annyira kifejező az arca, ahogy ezt végigcsinálja. Emlékszem, akkor baromira elégedett voltam, és aztán amikor végignéztem a monitoron a vágáskor, akkor még inkább megerősített, hogy rendben van.
– Számomra a legkedvesebb, amikor Ábel kifakad az apukájának, és – nyilván az ő monológja is -, de az a pillanat, amikor az apukája átérzi a fájdalmát.
– Hát ott sírtunk. Páran már a felvételkor is könnyeztünk, aztán a vágásnál is. Igen, az nekünk is fájt. Bár Gazsi verte a fejét a falba, de nekünk is fájt.
– Nagyon-nagyon kedvelem ezeket az apa-fiú kettősöket a filmjeidben. Szívet melengető kapcsolatok mindháromban. Ennek az utolsónak pedig édesapád elvesztésével különleges érzelmi töltete lett.
– Amikor beugrott a történet, akkor még nem volt. Amikor meghalt az apukám, akkor az előző filmtervet írtuk még, amit aztán elkaszáltak. Akkor is észrevettem, hogyan kerülnek be olyan részletek az írói folyamatba, amik ennek a gyásznak a részei. Ennek az írásakor automatikusan elkezdtem az apukámat elképzelni helyzetekben, de ez nyilván csak kiindulópont volt. Az apát alakító Znamenák Istvánnak nem ez volt a feladata, nem próbáltunk olyan karaktert létrehozni, mint az édesapám. A film befejezése után jöttem rá, hogy nekem az egész egy folyamat része. Egyértelműen gyászfeldolgozás, de ez egy nézőnek nem nyilvánvaló – és ez nem is baj.
Minden nap az ő ingeiben mentem a forgatásra. Velencében is az ő zakóját vettem fel.
Azt éreztem minden nap, a film minden sikerénél, meg ahogy létrejött ez a 17 fős stáb, hogy elképesztően empatikusan követték és segítették végig ezt az egészet, hogy kicsit megértik. Én nem beszéltem az apukámról, de tudom, hogy ők tudták.
Nem csak őt vesztettem el, hanem a nagybátyámat és az egyik nagyon-nagyon jó barátomat, aki az egyik első löketet adta, hogy filmeket csináljak. Ez mind fél év alatt történt, és azt éreztem, hogy – talán nagyon spirituálisan vagy vallásosan hangzik, de – segítettek. Úgyhogy köszönöm nekik.
– Emiatt nem fájdalmasabb neked újra megnézni a filmet?
– A filmet nem fájdalmas megnézni. Elfáradtam benne egy idő után, de nagyon későn, a legvégén. Nyilván, amikor ezredjére látsz valamit és dolgozol rajta, akkor belefáradsz, és ez nekem a korábbi filmeknél mindig megtörtént már a vágás közepén, de most a hangutómunka vége felé történt, ami sokkal jobb. Nem fájdalmasabb. Vannak jelenetek, amiket fáj megnézni, fájt megcsinálni is, de fontosak. Inkább segített: gyászfeldolgozás volt.
