A Bartók Tavasz keretében április 12-15. között újra zenei felfedezőútra indulhatunk a Budapest Ritmóval Egyiptom, Izland, Mali, Ukrajna vagy épp Spanyolország érintésével. A világzene műfajának itthon is ismert előadói mellett ígéretes tehetségeket is megismerhet a közönség a sokszínű program során, amely több budapesti helyszínen zajlik. A Ritmo által születő zenei sodrásról Fazekas Annával, a fesztivált szervező Hangvető produkciós és projektvezetőjével beszélgettünk.
– Mi az üzenete a Ritmo „Amit még nem láttál” mottójának?
– Gyere el és érezd magad jól úgy, hogy igazából nem pontosan tudod, mi vár rád – ez az egyik fontos mondanivalója ennek a szlogennek. Ehhez jön az utazásélmény gondolata, amire a fesztiválhelyszín jól ráerősít. Az egyik pillanatban még Izlandon járok Emíliana Torrini koncertjén és egy különleges popzenei előadót hallgatok a NagyHallban, majd átmegyek a KisHallba, és abban a percben már a Monsieur Doumani, a ciprusi népzenében gyökerező, de egészen elektronikus és modern zenét játszó formáció előadásába csöppenek.
A zenei programok mellett egyébként dokumentumfilmek is lesznek a Toldi moziban, ami egy új szempontot hoz be: itt a cél az, hogy még jobban megismerjük az egyes előadókat, vagy legalábbis mutassunk valamit abból a kultúrából, amit képviselnek. Fontos még a showcase program most induló, régióbeli feltörekvő zenekarokkal, akiket itthon még tényleg nem láthatott a közönség.
– A Budapest Ritmo fesztivál számomra elsősorban egyedülálló zenei sokszínűségével tűnik ki a tömegből, emellett mindig felkelti a figyelmem az a minden apró részletre kiterjedő kreativitás, ami akár a programokat beharangozó kisvideókban, akár a grafikai arculatban megjelenik. Jól gondolom, hogy a Bartók Tavasz keretében megvalósuló fesztivál egyik legfontosabb üzenete a diverzitás?
– Az arculatunkat tavaly frissítettük azzal a céllal, hogy a kommunikációnk ne csak egy világzenei programsorozatról szóljon, hanem inkább az élményre, egyfajta utazás-impresszió átadására irányuljon, hiszen szeretnénk többek lenni csupán egy zenei fesztiválnál. Alapvetően egy izgalmas, érdekes vizuális megjelenésre törekszünk, megpróbáltunk például érdekes zenekari fotórészleteket elhelyezni a szóróanyagokon, amelyeken látható egy-egy olyan hangszer, amit az átlagközönség nem biztos, hogy felismer, de érdekes annyira, hogy megragadja bárki tekintetét. Ami pedig képben megjelenik, azt zenében is igyekszünk megmutatni.
– Már biztosan sok tapasztalatod van azzal kapcsolatban, hogy miként lehet felkelteni az érdeklődést valami egészen új iránt, hiszen nemcsak ez a fesztivál, de talán az egész világzenei közeg is épp erről szól. Véleményed szerint általában még jellemző a közönségre, hogy bizalmatlanul közelít az ismeretlen, az idegen felé?
– Azt érzem, hogy ez most talán egy kicsit könnyebb, mint korábban, amikor valóban csak nagy nevekkel lehetett eladni egy fesztivált. Ez persze valamelyest most is jellemző, emellett szervezőként nem lehet elmenni. A valódi célunk az, hogy ott tartsuk, azaz meggyőzzük a közönséget, hogy ne csak egy nagy koncertre maradjon, hiszen ez egy fesztivál. Mindenesetre az utóbbi években én határozottan érzek nyitottságot az emberekben, ezt talán részben a Covid és a popzenében való telítődés hozta ki.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki kicsit kimozduljon a komfortzónájából ilyen tekintetben?
– Szerintem itt is nagy ereje van a személyes kapcsolatoknak, illetve a személyes ajánlásnak. Én abban hiszek, hogy embereken keresztül lehet elérni új embereket. Nagyon sokat számít egy fesztivál sikerében az, hogy a már visszajáró közönségünk viszi-e a hírét a korábbi évek jó élményeinek, és hív-e új embereket.
– Sivatagi blues, ugrálós endorfinpukkanások, diaszpóra jam – csak néhány azokból a különös metaforákból, amelyekkel jellemeztek egy-egy fellépőt. Az az érzésem, hogy ezek a kifejezések szinte varázsigeként hatnak a közönségre.
– Valóban, úgy találtuk ki ezeket a szókapcsolatokat, hogy rögtön érdekesek legyenek, és az is fontos szempont, hogy magyarul és angolul is jól működnek. Ha például azt hallod, hogy sivatagi blues, biztosan felkapod a fejed, és bejön az a bizonyos utazásélmény is. Szerintem az emberek többnyire azért utaznak, hogy egy számukra azelőtt ismeretlen kultúrával találkozzanak. A Ritmón ez a zenén keresztül valósulhat meg csupán azáltal, hogy minden egyes, itt hallható műfaj a népzenében gyökerezik, és van benne valamennyi autenticitás.
– A sokak által vitatott világzene fogalmát még kevéssé érintettük. Hol tart most ennek a műfajnak a népszerűsége? Fontosnak tartod, hogy minél több szó essen a jelentéséről?
– Nem gondolom, hogy lenne értelme róla beszélni, sokkal inkább tapasztalati úton működik ez is, és pont egy Budapest Ritmón átélt zenei élménnyel lehet igazán megértetni az emberekkel az értékeit. Ez a fogalom nem egy műfaji korlát, nagyon sok dolog tartozhat bele. Inkább egy stílus, egymással találkozó halmazok sokasága – amiből születik valami olyan, amit mi egy ilyen fesztivál alapjának tudunk venni. A Hangvetőnél azért dolgozunk, hogy mindenkihez eljusson: a világzenének a népzenéhez van köze, de senki ne hagyományőrző csoportokat képzeljen el, hanem azt érezze meg, hogy a mai világban hogy van mindennek relevanciája. Az normális, hogy az átlagfogyasztó nem igazán tudja magától jellemezni azokat a zenéket, amik a világzene kategóriájában vannak, de épp arra jó ez a fogalom, hogy a nehezen körülírható stílusokat magába foglalja.
– Szerinted miért érezhetjük azt, hogy ez az egyik legszabadabb levegőjű zenei közeg?
– A világzene az egyetlen, ami nem az uniformizálást keresi, hanem épp a különbözőségeket emeli ki. A teljesen váratlan pedig mindig a szabadság érzésével jár.
– Te hogy kerültél a világzene vonzásába?
– Mint sokan mások, én is a magyar népzenéből közelítettem a világzene felé. Nekem a magyar népzene mindig autentikus formájában lesz a legigazibb, viszont mivel a többi népzenét nem ismerem annyira, ott sokkal inkább nyitott vagyok a feldolgozásokra. Kulturális antropológiát tanultam, a nyitottság alapvetően jellemző rám – mondhatni, számomra eleve adott volt az érdeklődés az iránt, hogy a zenén keresztül hogy lehet más kultúrákhoz közelíteni.
Onnan indul tehát minden, hogy az emberben ott van a kíváncsiság. Ez az, ami a világzene közönségét egyértelműen összeköti, és amivel mi is el tudjuk érni őket a kommunikációs felületeinken vagy a kampányokon keresztül.
– Hogyan győztök meg egész pontosan egy potenciális érdeklődőt?
– Azt próbáljuk közvetíteni felé, hogy lehet, hogy fogalma sincs arról, hogy milyen a világzene vagy a Ritmo, de ha érdeklődik egy nem tömegfesztivál iránt, és egyéni történeteket keres, akkor itt a helye.
A világzene nagyon erősen bele van ágyazva egy adott kor társadalmi, kulturális vagy akár szociográfiai viszonyrendszerébe. Az, hogy van egy finnországi flamenco énekes vagy egy magyarországi, bosnyák zenét játszó zenekar, azért történhet meg, mert őket is erősen megérintette egy másik kultúra – valami miatt még jobban is, mint a sajátjuk. Az ilyen példák mögött mindig van egy személyes történet, ami a koncerteken nagyon erősen át tud jönni, főleg, ha nem egy nagytermi, hanem egy kicsi, intim térben zajló koncertszituációt képzelünk el. Ilyenkor bepillantást nyerhetünk a zenész saját világába, személyiségébe, még úgy is, hogy nem a saját dalszövegeit énekli, hanem folklórszöveget, amiből hallani lehet, hogy mindenhol ugyanúgy fáj a szerelem, vagy hogy a cigány hallgatókban ugyanolyan kínzóan jelenik meg a kitaszítottság, mint az iráni nők esetében az elnyomás. Szerintem ezeket az érzéseket – az érzések szabadságát – leginkább a zene által lehet átélni. Természetes, hogy a hallgatóság is mindig hat az előadóra. Érdekes megtapasztalni, hogyan hat a művészre az, ha a közönség soraiban ülnek olyanok, akik egy adott érzést ugyanúgy megéltek, csak mondjuk egy egészen más kulturális közegben.
– Melyik Ritmo-programot ajánlanád leginkább?
– Elsősorban a legkisebb terem koncertjeire hívnám fel a figyelmet azért, mert az tér hozza ki leginkább a világzenei koncertek hangulatát. A Hangvetővel forgattunk egy dokumentumfilm-sorozatot, aminek az egyik epizódja öt dalmát bácsiról (Klapa Osjak) készült – ezt fogjuk bemutatni és hozzá kapcsolódóan lesz egy koncert is. Kedvenceim még azok a koncertek, amiket már hallottam valahol máshol. Nem túlzás azt mondani, hogy a Hangvetővel járjuk a világot, sokfelé utazunk, és ha egy igazán izgalmas dolgot látunk, azt mindig megpróbáljuk ide is elhozni. Nagyon örömteli, amikor át tudom adni azt az érzést a barátaimnak és a családomnak, amit én már megtapasztalhattam. Az idei felhozatalból pont ilyen lesz a katalán Magalí Saré és Manel Fortiá duója, valamint a román Corina Sîrghi & Taraful Jean Americanu. Viszonylag kevés régióbeli zenekart ismer a magyar közönség, ezt szeretnénk itt megtörni – az esetleges prekoncepciókkal együtt.
A Bartók Tavasz keretében megvalósuló Budapest Ritmo részletes programja itt érhető el, a jegyvásárlás pedig ide kattintva lehetséges.
