Svéd Sándor operaénekes 1906. május 28-án született Budapesten, és 1979. június 9-én hunyt el Bécsben. Tanulmányait a Zeneakadémián és Olaszországban végezte, Mario Sammarco és Riccardo Stracciari növendékeként.
1928-ban debütált Budapesten a Bajazzókban, első komoly sikerét azonban Luna grófként érte el. Egy évvel később fellépett a Sergio Failoni által vezényelt A végzet hatalmában is. 1931-ben ugyancsak Failoni vezényelte a Don Pasqualét, amelyben a két ifjú tehetség, Orosz Júlia és Svéd Sándor nevét jegyezték meg az Opera nézői.
1936-ban a Bécsi Staatsoper, majd 1940-től 1950-ig a Metropolitan tagja lett, de többször lépett fel vendégként Olaszországban, többek között a Scalában, ahol a Tell Vilmos címszerepében aratott hatalmas sikert. 1950-től 1956-ig újra a budapesti Opera tagja volt, Kossuth-díjjal tüntették ki. Bár fényűző életet élhetett, az eredetileg egy évre érkezett énekest rabként tartották fogva, holott New Yorkban volt a családja, a lakása, nem tehetett eleget külföldi meghívásainak.
Az 1956-os forradalom kitörése előtt a hatóságok bevonták az útlevelét, a Gördülő Operával és más kötelező fellépésekkel járta a vidéket, méltatlan helyeken énekelve a közönségnek. Egy ilyen kiszálláson nagyon hideg volt a teremben, a vaskályha mellett viszont nem volt se fa, se szén. Mégis sikerült begyújtani: állítólag Sztálin munkáival.A forradalom bukása után külföldre távozott, de még a hetvenes évek elején is hazajárt vendégszerepelni.
Hallatta hangját a rendszer ellen, angol és amerikai követségi barátaival gyakran találkozott, ezt a róla szóló jelentésekből az ÁVH pontosan tudta. Folyamatosan méltatlan helyzetbe hozták. Először felvette a kesztyűt, és szabotálta ezeket a feladatokat. Majd egyre rosszabbul érezve magát megpróbálta felhasználni kapcsolatait, sőt megpróbált megalkudni, nyilvános gesztusokat tenni, hogy útlevelet kapjon. Végül távozhatott, de hazajárhatott vendégszerepelni.
Bécsben hunyt el, de kérésének megfelelően Budapesten temették el, a Farkasréti temetőben nyugszik. Énektechnikája tökéletes volt, és bár színpadi játéka kissé merevnek számított, az áradó hang mindent feledtetni tudott.
Regényes életvitele, színpadi stílusa már életében legendákkal övezte alakját. A korabeli szakirodalom a világ három legnagyobb baritonja közé sorolta, egy zártkörű esten Truman elnök kísérte zongorán, egy bécsi Álarcosbálra húszezer békebeli, infláció előtti schillingért ugrott be – a sor hosszan folytatható. Itthon sztár volt, az Egyesült Államokban azonban komoly összegeket kellett költenie a PR-ra. Nem szerette visszahallgatni magát lemezfelvételein: „Vagy olyan rossz vagyok rajtuk, hogy hallgatni nem lehet őket, vagy pedig irigykednem kell, hogy így is tudtam negyven éve.”
(Via Zeneakadémia, Caruso)