A 20. század közepén kivételesnek számított, hogy afroamerikai fiatal klasszikus balett képzettséget szerezzen, és bekerüljön az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb társulatába. Arthur Mitchell e nagyon kevesek közül is vezető szólistája is lett a New York City Ballet-nak, ahonnan tizenöt év után azért vált ki, hogy – Martin Luther King halála által cselekvésre sarkallva – megalapítsa a világ legelső „fekete” balettiskoláját és -társulatát.
A Dance Theatre of Harlem csaknem fél évszázada képvisel valami egészen egyedit, ha nem is zökkenők nélkül: a 2004-ben financiális okokból megszűnt együttes csak 2012-ben kezdhette újra tevékenységét új táncosokkal, alacsonyabb létszámmal. Nálunk bemutatásra kerülő darabjaik felidéznek néhány elemet a „régi időkből”, de a két estére elosztott összesen nyolc mű nagyobb része az újjászületést illusztrálja.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg
Hagyományai előtt tiszteleg a társulat a legkorábbi keltezésű alkotással, José Limón szólódarabjával (Chaconne, 1942). Még bőven köztünk lehetne a korán elhunyt, mégis világhíres, kivételes tehetségű Ulysses Dove, nálunk látható műve 1996-ban (pár évvel halála előtt) a stockholmi operaházon belül létesült kísérletező baletttársulat számára készült. A Dancing on the Front Porch of Heaven Arvo Pärt lenyűgöző zenéjét „testesíti meg” mély ihletettséggel. Egy szeretett ember elvesztésének felemelő feldolgozása, fenséges gyászmunka.
Az első generáció tagja ugyan Dianne McIntyre (1946 —), de ezúttal legújabb darabját láthatjuk: 2016-ban, annyi év „afroamerikai” stílusú munka után élete első spicc cipős koreográfiáját (Change) állította színpadra a társulatnak. Az új generáció tagja Francesca Harper (a Fekete hattyú című mozifilm balettszakmai konzulense), aki akkor született, amikor a harlemi társulat megalakult: 1969-ben. Balettművészi karrierjét olyan elit együttesek fémjelzik, mint az American Ballet Theatre, a Joffrey Ballet, vagy a balett műfajt teljesen új aspektusba helyező William Forsythe társulata. Utóbbi stílusa érződik System című alkotásán (2016), mely kimondottan színes bőrű művészek számára, sajátos élettapasztalataikra alapozva született. Legfiatalabb a Broadwayn is sikeres Darrell Grand Moultrie, aki két balettet is készített az elmúlt három évben a harlemieknek (Equilibrum és Vessels), rafinált, játékosan virtuóz koreográfiai eszközökkel.
Magyar táncos ihlette a balett legendájának új koreográfiáját
Robert Garland, a napkirály balettörökségét a színes bőrű előadók tánckultúrájával derűsen elegyítő Brahms Variations, valamint a Return című darab alkotója több mint három évtizede aktív tagja a társulatnak; az újraalapítás óta rezidens koreográfusként. Utóbbi műve egyben a vendégjáték utolsó száma is, Aretha Franklin és James Brown hangjaira. Valódi záródarab: afroamerikai lendület, életkedv és energiák oly módon, hogy bár vége a két napnak, maradnánk még…
