Aki komoly karriert szeretne befutni zenészként, elkerülhetetlen, hogy közönség elé álljon. De nem mindenki született előadó, nem minden muzsikus tehetség bírja el a pódiumon érezhető nyomást. Mit tegyünk? Toby Deller brácsaművész véleménye következik.
A zene előadó-művészet, és egy bizonyos pont után elkerülhetetlen, hogy közönség elé lépjen egy muzsikus. The Strad cikkében a brácsaművész nem arra keresi a választ, miért választja valaki e fönti tény ismeretében mégis ezt a pályát, inkább azt a kérdést boncolgatja, hogyan tehető komfortosabbá a helyzet, és nem csupán a lámpalázat kiváltó pszichés tényezőkről esik szó. Leszögezi, hogy
eleve előadó-művészetnek kellene kezelni a zenélést, és ezeket az készségeket a legelejétől figyelembe véve kellene fejleszteni, nem pedig leírni azokat, akik ezekkel nem rendelkeznek.
Mindez indirekt módon azt jelentené, hogy a professzionális zenészi pálya egyáltalán nem való az introvertált és törékeny tehetségeknek, vagy azoknak, akik nem bírják el a változó előadási körülményeket, kizárólag magabiztos és extrovertált személyiségek léphetnek közönség elé. Toby Deller azonban ezt sem állítja, inkább objektív környezeti tényezőkről beszél, ami az előadót és a hangszert fizikailag érinti.
Ha egy zenésznek problémát jelent a reflektorfény – ezt szó szerint értsük -, akkor érdemes kipróbálni egy másféle fényt. Ha a terem elrendezése okoz kényelmetlenséget, azon célszerű változtatni. Ha valaki nem bír el egy nagy térrel, mert számára a hangszer, mondjuk a hegedű, sokkal intimebb viszonyt feltételez, válasszunk kamaratermet.
Vannak zenészek, akik nem szeretnek közönség előtt játszani, emlékezzünk csak Glenn Gouldra, aki harmincas éveinek elejétől kezdve kizárólag a lemezfelvételeknek, nem pedig a koncerteknek élt. „Íme egy szélsőséges példa arra, hogy a kivételesen tehetséges művész megfelelő formát talált a kreativitásának kifejezésére anélkül, hogy nagy tömegek előtt kellett volna játszania. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy figyeljünk a pálya kezdetén álló művészekre, akiknek a furcsaságai arra utalhatnak, hogy más módot kell találnunk a művészi kvalitások megmutatására” – vallja Toby Deller brácsaművész, a cikk írója, és hozzáteszi, hogy
a menedzsereknek, a tanároknak, a zeneipar irányítóinak kellene megtalálni minden előadó számára a személyre szabott, megfelelő környezetet.
(Via The Strad)
