„Atyám főerdész volt Csehországban, és engem is erdésznek nevelt. Akkortájt a zene volt a legnépszerűbb őrület. Sajnos, e művészetbe én is beleszerettem, nagyon gyorsan fejlődtem és számos hangszeren tudtam játszani. Az egész lényemet a zene iránti szenvedély fűtötte és lemondtam az erdészeti karrierről.” És milyen jól tette Christoph Willibald Gluck, hogy nem az erdészetet választotta. Christoph Willibald Gluck 1714. július 2-án született, és 1787. november 15-én hunyt el.
Első operáját, az Artasersét 1741. december 26-án mutatták be, ezt követően jöttek a Velence, Milánó, Torino operaházaiban a Metastasio librettóira írt további művek. Darabjait játszották Londonban, Drezdában, Hamburgban – ahol karmester is volt -, Koppenhágában, Prágában, majd 1752-ben Bécsben telepedett le, és lett Szász-Hildburghausen hercegének kapellmeistere, amitől a város zenei életére komoly hatást gyakorolt, sőt eljutott oda, hogy nem kellett minden librettót megzenésítenie.
Itt komponált olasz operákat, vaudeville-eket és opéra-comique-okat írt, újszerűnek számító táncdrámákat, míg 1762-ben bemutatták az Orfeo ed Euridice című operát, ami azóta is Gluck legismertebb, legnépszerűbb és leggyakrabban játszott színpadi műve. A 19. században többen átdolgozták, legismertebb Hector Berlioz munkája.
Gluck reformoperáinak újdonságát az jelentette, hogy az operának nem szabályokat kell követnie, hanem szervezsen kell kibontakoznia, a zene a szöveget, a drámát szolgálja, a külső történetet és belső lelki folyamatokat is megjeleníti, sőt a karaktereket jellemzi, a kórus pedig a görög drámákhoz hasonló szerepet kap. Mindezt az Alceste 1767-es kiadásának előszavában írja le.
Kezdetben az újdonság nem alkotott osztatlan sikert. A Gluck-ellenesek, a piccinisták így léptek fel: „Az operában zenét akarunk hallani, s ha a színházban egyáltalán énekelnek, az ének legyen szép. A színész azért van ott, hogy énekeljen, és sorsa csak annyiban érdekel, amennyiben éneke megkap. Az opera veleje a dallam, Gluck azonban nem ért a melódiához, csak deklamál: a szavakat foglalja kottába.” A közönség aztán megbékélt az forradalminak számító szemlélettel – ami később Wagnerre, berliozra volt nagy hatással -, a párizsi nézők az Íphigeneia Tauriszban című darabot már egyöntetű elismeréssel fogadták. Az új szemléletet erősen segítették Ranieri de’ Calzabigi librettói.
Gluck volt az első olyan zeneszerző, aki nem engedte énekeseinek az öncélú magamutogatást, az énekesei teljesítménnyel egyenértékűnek tekintette a színészi szerepformálást is. Egy, a francia lapoknak küldött nyílt levelében úgy fogalmazott arra törekedett at Armide című opera komponálása közben, hogy inkább legyen „festő és költő, mint muzsikus.”
Gluck 1779-ben komponálta utolsó operáját. Bár Händel azt mondta róla, annyit sem ért az ellentponthoz, mint a szakácsa, komoly elismerést vívott ki magának. Életét gazdagságban élte, orvosai tanácsát pedig figyelmen kívül hagyta, így agyvérzése után is minden egyes vacsora után alkoholt ivott.
(Via Az opera kézikönyve, Encyclopaedia Britannica)
