Sokak szerint azt a zenét lehet kortársnak nevezni, amely valamilyen lényeges elemet ragad meg és fejez ki saját korából. Fájdalom azonban, hogy erre csak az eljövendő generációknak lesz rálátásuk. Ugyanakkor nem lenne meglepő, ha néhány évtized múlva Georg Friedrich Haas és Nils Frahm nevét egy lapon emlegetnék.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Egy olasz zenei magazin, a Classic Voice 2016 végén száznál több kortárs zenével foglalkozó zenetudóst, karmestert, kritikust és impresszáriót keresett meg azzal az „egyszerű” kéréssel, hogy nevezzék meg a 21. század első évtizedében bemutatott legfontosabb zeneműveket. Mindenki szabadon állíthatta össze a maga, legfeljebb tíz kompozícióból álló listáját, az összesített eredményt a lap 2017. januári számában jelentették meg.
A szavazatok alapján az osztrák Georg Friedrich Haas 2000-ben bemutatott in vain című darabja lett az első. Természetesen a Classic Voice listáját ugyanúgy nem kell véresen komolyan venni, mint bármely más listát, mely a művészi teljesítményt próbálja meg valamilyen szempont alapján rangsorolni. Ugyanakkor az mégis figyelemre méltó, hogy Haas tizenkét különböző darabja kapott szavazatot, a legtöbbet természetesen az in vain (huszonnégy szavazattal), míg a lista második helyezettjeire (Simon Steen-Andersen: Zongoraverseny; Stefan Prins: Generation Kill; Kaija Saariaho: L’amour de loin) „csak” tizenhárom-tizenhárom szavazat érkezett.
A képzeletbeli dobogó harmadik fokára ismét egy Haas-darab került, a 2010-ben bemutatott Limited Approximations. Mivel ugyanannak az alkotónak több művére is érkeztek szavazatok, így kialakíthattak egy komponistákat rangsoroló listát is, melyen nem meglepő módon Haas végzett az első helyen. Győzelmét senki sem veszélyeztette, a mezőny a második pozíciótól vált sűrűbbé. Úgy tűnik tehát, hogy valamiféle konszenzus övezi azt a rövid, összefoglaló jellemzést, melyet a listát közlő lap is citált:
Haas az a zeneszerző, aki képes volt szintetizálni az európai avantgárd örökségét és saját szubjektív, látomásos művészi világát.
S ezt a szintézist az in vain maradéktalanul reprezentálja. A darabbal idehaza 2006-ban, a Budapesti Őszi Fesztivál egyik koncertjén találkozhattunk, a művet egészen különleges körülmények között a Klangforum Wien adta elő, hazai muzsikusokból álló együttes azonban máig nem vállalkozott megszólaltatására.
Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválon a Budapest Sound Collective, Dubóczky Gergely vezényletével tehát a mű hazai interpretációtörténetének döntő lépésére vállalkozik.
A bő egyórás, rendkívül komplex hangolási szisztémájú, speciális hangközrelációkban elgondolt kompozíció egykoron direkt társadalompolitikai üzenetet és kritikát is hordozott, s Haas kritikai attitűdje mit sem enyhült az elmúlt közel két évtizedben. A zeneszerző odahaza mindmáig a politikai-kulturális elit kényelmetlen figurájának számít. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nemcsak a zenei avantgárd örökségét viszi tovább, hanem annak a kritikai szellemnek a hagyományát is, melyet olyan alkotókhoz köthetünk, mint Thomas Bernhard vagy Elfriede Jelinek.
Ha szemrevételeznénk Haas kompozícióinak hangszíntérképét, valamiféle optikai, fény- és színelméleti traktátus illusztrációjának vélnénk. Elsőre nem biztos, hogy érzéki hatásra törekvő képnek látnánk. Haas valóban „mikroszkóppal” vizsgálja, kutatja a hangok egymáshoz való viszonyát, darabjai olyan finom különbségtételeket, distinkciókat követelnek hallgatótól és előadótól, melyekre kevés példát találunk.
A Berlinben élő Nils Frahm muzikalitását döntően befolyásolta, hogy gyermekkorát a klasszikus és a kortárs zene közvetlen közelségében töltötte, s szenvedélyévé a zongora vált. Ő is, miként az utóbbi évtizedekben oly sokan (működjenek a zene bármely területén), a legújabb technológiáktól reméli a hangzás és a kifejezés lehetőségeinek gazdagodását. Ugyanazzal a szenvedéllyel kutatja a zongora legkülönbözőbb típusaiban és a zongorahangzás átalakításában, kibővítésében rejlő kompozíciós potenciált, miként azt Haas teszi a maga területén. S az ember arra lesz figyelmes, hogy
Nils Frahm hipnotikus hangképei gyakran Georg Friedrich Haas világára rezonálnak.
2015-ben Frahm két nagy zenei esemény – a BBC Proms és a Montreux Jazz Fesztivál – sztárfellépője volt. Megtekintve e két hangversenyt, nehézkesnek tűnik az ott hallottakat a pop, a jazz vagy az alternatív zene kategóriái mentén jellemezni – ugyanis minden mozzanatában kortárs, mai zene volt. Amikor a Sydney Operában lépett fel, egy interjújában úgy fogalmazott, hogy
a legfontosabb az inspiráció, hogy valami megszólaljon az emberben;
ám hogy ezt milyen technikával hozza felszínre, az már másodlagos kérdés. E gondolattal Haas minden bizonnyal maximálisan egyetértene.
Frahm a budapesti fellépéseire 2018 januárjában kiadott All Melody című lemezének anyagát hozza el, melyet két év koncentrált munkájával, a világot jelentő koncertszínpadoktól visszavonultan hozott létre.
