Magyar inspirációjú kép is látható Hermann Nitsch bécsi kiállításán

Augusztus 11-ig látogatható a bécsi Albertinában Hermann Nitsch Színekből létrehozott terek című tárlata. Bár a kiállítótérben végig Nitsch komponálta zene szól diszkrét morajlással, és egy méretes képernyőn néhány akciójából is felvillannak részletek, a tárlat alapvetően a művész festményeire koncentrál.

A próféta külsejű, unalmasnak hangzó műszaki múzeumi grafikusból botrányhőssé vált Hermann Nitsch orgia-misztérium színházából és más, nem csupán festészeti, de minden esetben festészeti gyökerű akcióiból csak alig néhány perces ízelítő látható az Albertina legalsó szintjén látható kiállításon, az is egyik belső teremben, külön jelezve, hogy itt a nézői nyugalmat akár meg is zavarhatják.

Ide kapcsolódik:
150 éve a spiccen – a bécsi balett története

Érdekes élmény a látogatókat figyelni, akik közül azonnal felismerhetők az emeleti Monet-k és Picassók előtt/után ide véletlenül betévedők: arcukon sokk, undor, és azzal a lendülettel fordulnak ki a teremből, amivel oda beléptek. Túl a ragyogó színű méretes vásznakon hirtelen nem tudják hova tenni a lemészárolt és kibelezett állatokat, az állati vérrel lelocsolt, keresztre feszített közreműködőket. Ők valószínűleg nem hallottak még róla, évtizedekkel ezelőtt nem olvastak bulvárlapokat, amelyekben épp az ilyen a performanszok miatti letartóztatásáról írtak. Nitsch nem változott, azóta is csinálja rövidebb és hosszabb, véres-verejtékes, a naturális mocsok után spirituális megtisztulást ígérő akcióit, de az egykor polgárpukkasztónak tartott művész mára gyakorlatilag klasszicizálódott.

(Tényleg, vajon miért jelentkezik valaki közreműködőnek egy Nitsch-akcióba? Rajongók, akik tudják, mit vállalnak, és egy életre szóló élményt akarnak, vagy egyszerű statiszták, akik csak a helyszínen szembesülnek a munkával? És milyen adatbázisokban keresik a henteseket, akik szakszerűen bontják a marhát? Vajon el lehet-e rontani azt a képet, ami nem más, mint festékes emberi lábakkal összetapicskolt vászon, vagy amire csak ráborítják a festéket, és azt az akció közreműködői partvissal egyengetik el? Kínzó, bár iróniát nem nélkülöző kérdések ezek.)

Az izzón élénk sárgák, kékek, lilák, zöldek megtévesztik azokat, akik nem ismerik Hermann Nitsch művészetének ezt a dionüszoszi rítusokból és keresztény hagyományokból egyaránt merítő ceremoniális oldalát. Lehet, hogy nem olvasták el a feliratokat, amelyekről egyértelműen kiderül, hogy melyik képhez kevert a festékbe vért vagy ürüléket; mit inspirált Rembrandt; és egyszerű gegnek tartották a vásznakra feszített köpenyeket, amelyekben az egyes képeket festette? Ahogyan az orgia-misztérium színház, úgy ezek az képek is nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetők a hagyományos esztétika mentén. És bár esetleges, ahogyan a festék folyik, de Nitsch minden munkája és performansza tudatos, tervezett összművészeti alkotás, pontos partitúrát követ.

A megfeszített festőingek és a diszkréten, háttérben szóló zene teatralizálják a kiállítást, és Nitsch jelenlétét sugallják. A képek vibráló színei, nem beszélve az akciókról, egészen másféle energiamezőt mozgatnak meg, de harmóniumra írt darabtól igazán meditatív állapotba kerülhetünk. Ha közel megyünk hozzájuk, bevonz a monokróm univerzum, és talán még azokon a képeken is megmozdulnak a lecsorgó festékvonalak, amelyeket egy pesti vasútállomáson látott olajcsíkok ihlettek.