150 éve a spiccen – a bécsi balett története

A Wiener Staatsballett története (A hattúk tava - próbafotó) - fotó: Wiener Staatsballett, Ashley Taylor

Az Österreichisches Theatermuseum (Osztrák Színházi Múzeum) kamaratárlatára belépve úgy érezzük magunkat, mintha egy balett-teremben lennénk: a falakat tükrök borítják, előttük rúd. Nem véletlen ez, hiszen a kiállítás a ma is a világ egyik legjobbjának számító társulat, a Wiener Staatsbalett (Bécsi Állami Balett) 150 évét nyolc téma köré épülve dolgozza fel. Akár a kötelező gyakorlatokat is elvégezhetnénk – nincs tiltó felirat –, de induljunk inkább időutazásra.

A bécsi balett-történet a 17. század elején, I. Lipót uralkodásának idején kezdődik, aki maga is táncolt és 102 táncművet készített. 1719-ben Maria Anna Scio volt az első professzionális balett-táncos, őt és társnőit jórészt a Kärtnertortheaterben láthatták az érdeklődők. Mária Terézia trónra lépésével megerősödött a balett helye, egyre több narratív darab készült, és Bécs Európa balettfővárosává nőtte ki magát. 1771-ben Jean Georges Noverre vetette meg a mai balettakadémiai alapokat. (A kiállításon külön témakör Párizs és Bécs kapcsolata, a két város együttműködése, kölcsönös inspiráló hatása és versengése a régmúltban és a jelenben.) 1869-ben megnyílt a Hofoper a Ringen, ahol a tánc is otthonra talált. Ekkoriban Carl Telle, Paul Taglioni és Josef Hassreiter koreográfiái – nála különösen az újdonságnak számító nemzeti tematika – határozták meg a repertoárt, amelyet a pazar kiállítás jellemzett. A mai Staatsoper épületébe költözés más változásokat is jelentett: modernebb balett-termeket, nagyobb színpadot, bővülő, nemzetközivé váló társulatot, balettakadémiát.

A korszak legnagyobb táncosa, a bécsi születésű, világhírűvé váló Fanny Elβler óriási népszerűségnek örvendett. Egyéni kifejezőerővel, magas szintű technikával táncolt, úgy emlékeznek rá vissza, mint aki csábító szabadsággal mozgott, ami a balettben különösen hangzik. A Kärtnertortheaterben kezdte a pályát, 1818-ban mutatkozott be színpadon, 1832-ben Nápolyba, két évvel később Párizsba költözött. Fellépett Európa szinte minden nagyvárosában, de láthatta őt észak-amerikai és kubai közönség is. Igazi mítosszá vált, akinek egyik emblematikus fellépőruhája és balettcipője látható a kiállításon.

Josef Hassreiter 1891 és 1919 között vezette a Császári és Királyi Udvari Balettet. Új utakat keresett, amit már darabjainak címei is mutatnak: Hazám, Bosnyák esküvő, Bécsben. Művei egyetlen kivétellel nem kerültek nemzetközi pódiumokra: A babatündér című, 1888-ban készített koreográfiáját Szentpéterváron is bemutattak. Ez volt az első, meghatározónak számító darab, amit Szergej Gyagilev nyugati útján látott, és ezzel azonosították az új bécsi balettet. (Érdekesség, hogy profik mellett egyébként műkedvelők is előadták ezt a kétrészes táncdrámát, köztük arisztokraták, jótékonysági rendezvényen, amelyen jelen volt az uralkodó, Ferenc József.)

A századfordulón a tánc jelentése megváltozott, új stílusokkal, műfajokkal, mozgásformákkal bővült az olyan úttörőknek köszönhetően, mint Loïe Fuller vagy Isadora Duncan. Ez a hatás a k. k. Hofoper (Császári és Királyi Udvari Balett) társulatát is elérte: egyrészt úgy, hogy néhány táncos elhagyta az együttest, és csatlakozott a korabeli kezdeményezésekhez, másrészt a repertoár is lazult. Carl Telle 1882-es Melusine című balettjéhez ugyanúgy Moritz von Schwind festményciklusából inspirálódott, mint Isadora Duncan egy darabjához. Bemutatták Carl Godewski Rübezahl (magyar jelentése: óriás hegyi szellem) című darabját, amelyet szecessziós balettnek is tekinthetünk, és Ruth St. Denis hatását mutató táncot tartalmazott.

1918-ig az esztétikum felülírt mindent, ez volt az elsődleges szempont. A háborút követően azonban, különösen az új előadóhelyek megnyíltával, új filozófiai irányzatok, a nőmozgalmak megjelentével a balettet érintő gondolkodásmód is változott. Richard Strauss igazgatása alatt a Staatsoper balettegyüttese sikeresen ötvözte a korai modern táncot és a klasszikus technikákat, és Gyagilev-koreográfiákat is bemutatott. (Ebből az időből – igaz, 1977 óta John Neumeier koreográfiájával – még mindig látható a József legendája.)

A tárlat identitáskeresést taglaló része foglalkozik a 30-as évekkel, amikor több olyan művet is színpadra állítottak – köztük női koreográfusok –, amelyek megfeleltek a korabeli náci politikai elvárásoknak, illetve megemlékezik a nemzetiszocializmus áldozataivá váló táncosokról is.

A II. világháború után visszatért az együttes a klasszikus hagyományokhoz, ám a modern hatásokat sem tagadták meg. Erika Hanka a komikus balettekre irányította a figyelmet, de a Ballet Russes (Orosz Balett) repertoárjából is műsorra tűzött darabokat, de vezetése alatt mutatták be Gottfried von Einem Medúzáját is. Miloss Aurél balettigazgatása alatt született meg Rudolf Nurejev legendás koreográfiái közül A hattyúk tava, a Tancredi és a Don Quixote. Az identitáskeresés és -kijelölés visszatért a 80-as és 90-es években több osztrák vagy bécsi témát feldolgozó darab, ős- vagy európai bemutató készült a Staatsballett számára (már a címek is egyértelművé teszik az inspirációt: Liebeslieder Walzer, Wiener Blut, Wolfgang Amadé, Alles Walzer, Wien, Wien, nur du allein, Tod in Wien stb.), a hagyományos újévi koncertek balettbetétjeinek zenéi, továbbá azok a kulturális-történelmi jelentőséggel bíró, turisztikailag jelentős vonzerővel rendelkező helyszínek, ahol ezeket az etűdöket rögzítik, szintén a helyi érdekűségre tesz hangsúlyt.

Az egyéni hangvétel sajátos aspektusa az ún. bécsi dramaturgia, amit Gerhard Brunner vezetéséhez kötnek. Brunner életútja igen különleges, hiszen nem volt sem táncos, sem koreográfus, ellenben jogi diplomás kritikusként több fontos művészeti fesztivál válogatója, tanácsadója, kurátora. Az ő majd másfél évtizedes, 1976 és 1990 közti regnálása alatt az együttes ismét a nemzetközi balettélet egyik meghatározója lett. Igazgatását a korabeli tendenciák iránti nyitottság jellemezte, de fontosnak tartotta az történeti kontextust és az elméleti beágyazottságot is. Olyan koreográfusokat hívott, mint John Neumeier, Jiří Kylián, Rudi van Dantzig, Hans van Manen, William Forsythe, többször felkérte Rudolf Nurejevet táncosként és koreográfusként is (és ezáltal szorosabbá vált az együttműködés a párizsi együttessel is, amelynek Nurejev volt a vezetője), mellettük azonban a független táncszcéna alkotói is megjelentek a Ringen. A sokszínű repertoáron a kortárs darabokkal párhuzamosan szerepeltek a történetmesélő balettek, és ott voltak az udvari balett időszakának és a 20. század elejének rekonstruált darabjai is, valamint a társulat nemzetközivé vált. Az őt követő Renato Zanella folytatta a törekvéseket, látványtervezőknek pedig olyan művészeket kért fel, mint Hermann Nitsch vagy Christian Lacroix.

A tárlat Bécs és Párizs már említett vetélkedésének bemutatásával zárul. Nem véletlenül, hiszen a jelen Manuel Legris igazgatását jelenti. Legris egyike volt azoknak a fiatal táncosoknak, akik Nurejev által kerültek Bécsbe, első fellépése 1985. január 27-én volt a Raymonda című balettben, 2010 óta pedig a Staatsoper és a Volksoper együtteseiből létrejött Wiener Staatsballett vezetője. (Az egyesítés Harangozó Gyula művészeti vezetése alatt, 2005-ben történt.) Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Rajnán. Legris épít a klasszikus balett hagyományaira, őrzi a nurejevi örökséget, készít koprodukciókat, importál Párizsból koreográfiákat, segíti a koreográfusi ambíciókkal bíró táncosokat, és hívja meg a nemzetközi szcéna alkotóit.

Így jutunk el a máig ezen a kompakt kiállításon, amelynek nagy előnye, hogy nem szigorú időrendet követ, hanem tematikus fókuszokkal operál. A szövegek a legszükségesebb adatokra koncentrálnak, mégis kompaktak és informatívak. Izgalmas a képanyag, a kamarajelleg miatt azonban érthető módon nincs arra hely, hogy többféle médiummal (filmfelvételekkel, jelmezekkel, díszletmakettekkel stb.) illusztrálják a bécsi balett-történetet.

A kiállítás 2020. január 13-ig látogatható az Osztrák Színházi Múzeumban.