Venczel Vera Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1946. március 10-én született.
Venczel Vera gyermekkora óta tudatosan készül a színészi pályára. A családi háttér, a szülői indíttatás mellett nagyszerű pedagógusok, művészek készítették fel a színészet mesterségére. A középiskolai szakkörök mellett az akkori neves színművésznő, Makay Margit nemcsak szakmai tudást, hanem annak szeretetét is átadva tanította, fejlesztette tehetségét.
17 évesen, gimnazistaként játszott első két filmjében: Máriássy Félix Karambol (1963), és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul (1964) című alkotásában.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolára elsőre felvették, osztályfőnöke az a Pártos Géza lett aki nemcsak kiváló rendező, de remek pedagógus is volt, de tanára volt a kiváló énekmester Ónody Márta is. Pártos a Madách Színház rendezője volt, tanítványait szívesen látta volna saját anyaszínházában. Azonban Várkonyi Zoltán, akinek talán már a főiskolai felvételin feltűnt, másodév végén szerepet adott neki a Vígszínházban. Ettől kezdve nemcsak a főiskola Ódry színpadán, hanem a Vígszínházban (Heltai: A néma levente, 1966, valamint Weingarten: A nyár, 1967) is megmutatta tehetségét, rátermettségét.
A kritika ígéretes tehetségnek tartotta, s a Vígszínházban és a filmekben még többet tanult az akkori színészóriásoktól. A főiskola utolsó éveiben már rendszeresen játszott a Vígben, forgatott a filmgyárban, és egymás után kapta a szerepeket a televízióban.
A mozi tette országosan ismertté olyan filmekkel, mint a Kárpáthy Zoltán (1966), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Tanulmány a nőkről (1967) és az Egri csillagok (1968).
A színészdiplomát 1968-ban vette át. A színházban és a filmekben nyújtott színvonalas alakításainak köszönhetően Várkonyi azonnal szerződtette a Vígszínházhoz.
Kezdetben naiva szerepek sorát osztották rá a rendezők (Csehov: Ványa bácsi, 1970, Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő, 1971), a későbbi évadokban is a tiszta női, lírai alakok találták meg, de szerepjátéka sokkal mélyebbé, drámaibbá vált (Tersánszky: Viszontlátásra, drága!, 1972, Garcia Lorca: Bernarda Alba háza, 1976). A színház mellett a televízió aknázta ki igazából a romantikus naiva alakokból kinövő művész lehetőségeit. Kivételes érzékenységgel és átéléssel megformált alakjait (Pillangó, 1970, A fekete város, 1971) több tévés fesztiválon díjazták, ismerték el. A Pillangó című Móricz tévéadaptáció női főszerepének megformálásáért Monte-Carlóban átvehette az Arany Nimfa-díjat.
A televízió sorra adta a jobbnál jobb feladatokat. 1970 és 1980 között egyetlen mozifilmben sem, míg 36 (!) televíziós alkotásban kapott többnyire főszerepet. Ebben az időszakban, 1975-ben kapta pályájának első állami kitüntetését, a fiatal, kiemelkedően teljesítő színművészeknek járó Jászai Mari-díjat. A színház mellett a televízió, a szinkron, és a rádió adott sok méltó feladatot.
Rádiós szerepeiről ritkán esik szó, pedig ugyanúgy egész embert, művészt kíván, mint egy film vagy színdarab. Zolnay Vilmos így írt az Effi Briest rádiós hangjáték kapcsán: „Effi – Venczel Vera – harmadik részbeli monológjának felvételén jelen voltam, s nem tudom, kiért akart jobban megszakadni a szívem, Effiért-e vagy magáért a színésznőért, aki holtfáradtan, éjfél volt már, színpadról jött – bár a rendező az első felvételt is elfogadta – még egyszer, önként kínpadra vonta magát, hogy tökéletesebb legyen, mi is? … Effi (és az ő) szenvedése. Nemcsak Venczel Vera, mi is nehezen tértünk magunkhoz a jelenet után.” Egy másik hangjátékban (Mándy Iván: Játék a téren) nyújtott alakításáért megkapta 1977-ben a Kritikusok Díját.
1968 óta a Vígszínház társulatának tagja, ez idő alatt két alkalommal (2003, 2011) is megkapta a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt. 2019-ben a Magyar Filmakadémia Egyesület ismerte el életműdíjjal.
(Via szinhaz.org)
