Schilling Árpád rendező, a Krétakör alapítója a Facebookon reagált Vidnyánszky Attila legutóbbi interjújára.
„Vidnyánszky Attila a Kossuth Rádióban „bagázsnak” nevezte a Színház-, és Filmművészeti Egyetem oktatóit, csak mert szóvá merték tenni, hogy az intézmény alapítványi átalakításának folyamata mellőz minden demokratikus szándékot és korrektnek nevezhető szakmai munkát.Vidnyánszky kezdetektől hiányos érvkészlete mára puszta önsajnálattá, sértett önigazolássá, fékezhetetlen bosszúvá merevedett. Az „Egy pillanat alatt a nyugat-európai turnéim eltűntek, mert egy nagy nemzetközi hálózat Tompa Andreától Csáki Juditon át, egy kritikuscég(sic!) elintézte azt” kijelentésével Vidnyánszky is leiratkozott a „sorosista, libernyák, szabadkőműves” mantrát hajtogató nemzeti radikálisok színvonalára. Siránkozik, miközben övé már minden. Lelke rajta, talán egyszer majd észhez tér. Róla ennyit. Most igazából azért írok, mert kötelességemnek érzem, hogy kiálljak a „bagázs” néhány tagja mellett” – kezdi Schilling Árpád.
„Ascher Tamás javasolta még 1993-ban, hogy próbálkozzak meg a rendezéssel. A legendás zalaszentgróti színjátszó táborban több tucatnyian hallgattuk Tamás Cseresznyéskert-értelmezését. Szóról szóra, mondatról mondatra haladtunk előre, csak az számított, ami le van írva. Kerültük az ideológiát (azt se tudtuk, mi fán terem), kizárólag az emberről, annak esendőségéről beszélgettünk. Tamás lehengerlő stílusban avatott be minket a karakterek életébe, a mondatok mögül ásva ki a személyiséget, és annak rejtett történetét, az elhallgatott igazságot, és a tagadásból épített hazugságot. A színház azáltal segíthet megváltoztatni és akár jobbá tenni az életünket, hogy felmutatja hibás döntéseink okait és következményeit. Tamás számára a nevetés (még ha keserű is) volt a kulcs, a humor törte meg az ellenállást, a humor (nem a vicc) segített minket és a nézőt a rettenet közelébe.
Székely Gábor színházrendező osztályába jártam 1995-2000 között. Székely rendíthetetlen következetességgel vezetett öt másik társammal együtt a novelláktól a jeleneteken át a felvonásokig. Soha nem hangzottak el ideológiai utalások. Székely minden nap három újsággal a táskájában érkezett az osztályterembe: Népszabadság, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap. Azt tanultuk tőle, hogy semmi sem fekete-fehér, ha véleményt akarunk alkotni, alaposan tájékozódnunk kell. Székely számára a színház morális és szakmai kérdés, és a mesterembernek az a dolga, hogy a lehető legalaposabban felkészüljön és érveljen. Ne fogadjon el semmit, amivel nem ért egyet, de döntéseit racionálisan hozza meg; még ha nagyon hisz is valamiben, mindig legyen kész a vitára. Az ízlést bontotta föl annak összetevőire, állandó önkorrekcióra szoktatott. Székely világa nem volt vidám, az emberi létezés a különféle nyomorúságok és szenvedések kifogyhatatlan tárházaként tűnt föl előttünk. Megtanította tisztelni a törekvő, de elbukó, vacakságában is szeretetreméltó embert.
Zsámbéki Gábor először 1998-ban hívott rendezni a Katona József Színházba. Én rögtön megbuktam, de ő visszahívott. Valami más volt számára fontos, mint a felszín. Amikor 2000-ben le akart szerződtetni, és én nemet mondtam, mert saját társulatot akartam alapítani, azzal bocsájtott utamra, hogy „a helyedben én is ezt tenném”. 2006-ban Schimmelpfenning Előtte-Utána című darabját rendeztem a Katona és a Krétakör színészeivel, amiben egy hatalmas tükör állt a színpadon, a nézőknek pedig hosszasan kellett keresgélniük, hogy vajon ki beszél a nézőtéren. Önmagát nézte a közel 400 ember, amint unalmas hazugságaikat és megalapozatlan reményeiket ismételgették a szereplők. Az előadásról egyre határozottabban maradtak el a nézők, csak az igazán elkötelezett művészetpártolók engedték meg maguknak ezt a két órás közönséggyalázást. Szóltam Gábornak, hogy le kellene vennünk az előadást, mert már a színészek nagy része is unja. Zsámbéki nem értett egyet, pedig hamar túllendülhetett volna a problémán – szerette a kihívásokat és a kísérletezést. Nagy közönségsikerekben nem szűkölködött a Katona, magam is arattam ott zajos sikert, de Gábornak akkor és ott nem hiányzott a zaj. Ő a belső kutatást, a nehézséget, a kalandot, a kihívást támogatta a produkcióban. Minden egyedi alkotás megtalálja a maga közönségét, az igazi akkor sem vész el, ha nem durran nagyot. A művésznek nem csak kifelé, de befelé is munkája van. Ő sem beszélt ideológiáról, kizárólag a minőségről. 41 évet tanított a „Színműn”. Minőséget próbált képviselni, de győzött az ideológia. Ezért távozott. Még önként.
Gáspár Máté 1998-2010 között volt a Krétakör menedzsere. Tandemnek hívtuk magunkat, együtt alkottuk meg a Krétakört (mindazokkal, akiket szintén bevontunk a közös gondolkodásba). Máté nélkül nem jött volna létre a legendás Krétakör Színház, sem a 2016-ban az Európai Kulturális Alap által díjazott Krétakör Alapítvány. Én magam sokszor, Máté sohasem veszítette el higgadtságát. Ő tényleg a tények talaján áll. Bár pontosan érti a művészetet, még annál is jobban érti, hogyan kell összerakni egy struktúrát, hogyan kell kialakítani a támogatói környezetet, hogyan kell megközelíteni és megoldani egy problémát. Igazi pedagógus, mentor és hálózatépítő. Közösen éltünk át 3 kormányt, egy jobboldalit és két másikat. Bár mindkettőnket a balliberálisok közé soroltak, számunkra csak annyi volt a pártok közötti különbség, hogy az utóbbiak beengedtek az irodáikba, ám valódi szakmai eszmecserére ritkán került sor, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy már akkor is keveseket érdekeltek a „pusztán” szakmai érvek. Gáspár Máté alapos precizitással, tényekkel és érvekkel bizonyította, hogy az SZFE-t illetően Vidnyánszky lózungjai nem állják ki a szakmaiság próbáját. Máté állításait azóta sem cáfolták, az érvekre nem érkezett korrekt válasz. Vádaskodás annál több. Gáspár Máté is távozott. Még önként.
Vidnyánszky és társulata nevével akkor találkoztam először, amikor támogatást kértek a magyarországi színházaktól, hogy kitörhessenek a valóban rettenetes körülményeik közül. A Krétakör Színház akkor csúcson volt. Leghíresebb előadásunk, a Sirály jegybevételét ajánlottuk föl nekik. Ezt nem azért írom le, mert most hasonló gesztusra vágynék, és nem is hivalkodom. Mások is megtették, amit mi. A szakmai szolidaritás kötelesség, semmi nagyszerű nincsen abban, ha valaki segít nehéz helyzetbe került kollégájának. Sőt, tovább megyek, minden ember köteles segíteni a másik embernek, aki bajba került. Na, ez ideológia. A többi inkább kicsinyesség, butaság és merő rosszindulat.”
