Tiszai Péter Véletlen című művéhez társított egyedi cinematográfiai világot a ZeneHorizont új epizódja. A művészfilmben Törőcsik Franciska színésznő egy csellistát alakít, a zenész szövevényes napja és a véletlenek sora szülte szerelmi szál elevenedik meg a néző előtt. A Budapesti Filharmóniai Társaság online sorozatában a kortárs komolyzenében rejlő történetek kelnek életre filmes formátumban. Ezzel a rendhagyó kezdeményezéssel támogatja a BFT a kortárs zene szélesebb körű megértését, befogadását: kortárs klasszikus zenei műveket fedeznek fel egy új, vizuális szemszög által.
A mai korban a klasszikus zene digitális megjelenítése szinte elvárássá vált. Az Erkel Ferenc által alapított Filharmóniai Társaság 168 éves története során számtalan alkalommal mutatott be kortás műveket Mahlertől Bartókig, akiket ma „nagy klasszikusként” tartunk számon.
A ZeneHorizont sorozat célja, hogy új megközelítésben tekintsünk a kortárs zenére a kisfilmek vizualizációja által. A klasszikus zenét megjelenítő művészfilmek egyedi színfoltjai digitális világunknak, melyek segítenek megérteni, megismerni korunk zeneszerzőit. A Budapesti Filharmóniai Társaság zenészei stúdióminőségben rögzítik az adott zeneműveket, amelyekhez Tuza Norbert rendező és Szín Róbert operatőr, azaz az Ambient Pictures csapata jelenítik meg a művek által elmesélt történetet, annak vizuális élményét.
A ZeneHorizont második epizódjában Tiszai Péter vonósnégyesre írt Véletlen című művét mutatják be, amelyben Tőröcsik Franciska színésznő egy csellistát alakít. A művészfilmben a művésznő egy szövevényes napja és a véletlenek sora szülte szerelmi szál elevenedik meg a néző előtt. A film egyúttal egy budapesti anzix, számos egyedi felvételt láthatunk a város kultikus helyszíneiről.
Tiszai Péter életébe egészen különleges módon lépett be a zene: „Már végzett építész voltam, mikor teljesen véletlenül meghallgattam Bartók Concertóját. Ez a zene nyitotta meg számomra az addig teljesen ismeretlen saját zenei világomat. 28 éves voltam már ekkor, de még nem hallottam a Varázsfuvolát, Beethoven szimfóniáit, és csak névről ismertem Bachot, Mozartot, Haydnt, Schubertet, Rossinit, Verdit, Wagnert. Fogalmam se volt a klasszikus zenéről, de tudtam, hogy én is ilyeneket akarok írni. Nem gondolkoztam, hogy szabad-e, illik-e, aktuális-e, megéri-e, hogy mennyit és milyet tudok írni és hogy ki mit gondol majd rólam ezért… Szerencsére még ma is ugyanaz az érzés kerít hatalmába, mint amikor belekezdtem. Olyan, mintha rácsodálkoznék valami nagyon érdekesre. Próbálom magamat megtartani ebben az állapotban, elvárások nélkül, naivan.” – nyilatkozta zenei hitvallásáról a szerző.
