Dalok egy zongorával címmel Dés László estjét tekinthetik meg azok, akik ellátogatnak október 22-én Óbudára, a Kiskorona 7-be. A személyes hangvételű koncert, melyen a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas művész személyes történetekkel fűszerezve saját dalait adja elő egyetlen zongora mellett, Budapesten csak az Óbudai Társaskörben tekinthető meg.
– 2020 januárjában láthatta és hallhatta első ízben a közönség az önálló estet. Hogyan született meg az elődás gondolata?
– Annak idején a Trio Stendhal nevű zenekarunkkal rendszeresen a Társaskörben próbáltunk. Nagyon klassz hely volt ez akkoriban is, progresszív, jazz és kortárs zenekaroknak adott otthont. Itt ismertem meg Harsányi Máriát – Pihét, ahogy mindenki szólítja -, az Óbudai Társaskör előző igazgatóját, aki az évek során sok mindenre rávett, például hogy tartsak Esterházy-estet vagy épp lépjek fel egy jazz zenekarral. Régóta kérdezgetett, mi lenne, ha lenne egy olyan est, ahol a dalaimat egy zongorával adom elő. Mondtam, hogy az egy másik műfaj, azt én nem tudom, szóval valahogy mindig kitértem előle. Aztán történt valami.
2019 nyarán Szigligeten lett volna zenekaros fellépésem. Tudni kell, hogy Szigliget különösen fontos hely nekem, sokat dolgoztam az ottani alkotóházban. Egyébként ez a kastély, amíg el nem kobozták, Esterházy Péter nagybátyjáé volt. A sors fintora, hogy az íróké lett… Péter is sokat járt oda dolgozni, pihenni, persze fizetett érte épp úgy, mint bárki más. Néha persze elkiabálta magát a társalgóban vagy az ebédlőben, hogy „gyerekek, mindenki a vendégem! – és ez tulajdonképpen jogos is volt.
Azon a nyáron épp ott nyaraltam az unokáimmal, az alkotóházból is nagyon sokan jöttek volna az esti koncertre. A várban összegyűlt vagy ezer ember, de pont a kezdés pillanatában irtózatos vihar tört ki. Lezuhant az ég, ömlött az eső, iszonyatos szél támadt. Miután visszaértem a házba, csalódott és szomorú arcok fogadtak. Rájuk néztem és azt mondtam: gyerekek tíz perc múlva találkozunk a társalgóban! Mintegy hatvan ember zsúfolódott be a kanapén, a székeken, a földön ülve és ott, egy szál zongorával előadtam az elmaradt koncert jó pár dalát. Nagyon nagy hatással volt az emberekre: sírtak, nevettek, örültek, meghatódtak. Akkor rájöttem, hogy nekem ez megy. Felhívtam Pihét: igazad volt, tényleg csinálok szóló dalestet. Így kezdődött.
– Gondolom, a műsor összetétele estéről estére alakul. Előre megtervezed az aznapi programot, vagy inkább improvizálsz az akkori hangulatodnak és a közönség reakciójának megfelelően?
– Megtervezem. Ahhoz, hogy jól felépüljön egy ilyen este, ahol nincs látványos világítás, nincsenek egyéb hangszerek, segítők, zenekari társak, csak egy hatáselem van – én, muszáj előre tervezni. Arról szól minden, hogy én képes vagyok-e hitelesen és hatásosan előadni a saját dalaimat, legyen az egy ballada, egy tempósabb, vidámabb nóta vagy egy drámai szám. Fel kell építeni, formát és ívet kell adni egy ilyen estének. Természetesen időről időre váltogatom a dalokat, de csak olyanokat adok elő, amik szólóban is megélnek, nem minden dalnak áll jól ugyanis az egy szál zongora. De fontos szempont az is, hogy el tudom-e énekelni, hiszen évtizedekig másoknak írtam. Például a Szerelem első vériget, amit Demjénnek írtam – enyhén fogalmazok, ha ezt mondom – nem lenne szerencsés, ha én adnám elő.
Villámkérdések:
Film- vagy színházi zene?
Ha választanom kell, színház.
Kávé vagy tea?
Mindkettő.
Vidék vagy Budapest?
Mindkettő. Van vidéken is egy házam, amit ugyanúgy szeretek, mint Pesten lenni. Nem tudok és nem is akarok választani.
Autó, bicikli, gyalog?
Autó. Kényelmes ember vagyok.
Kedvenc szerzők?
Nagyon sok van. Mozarttól Ligeti Györgyig, Bachtól Kurtágig, Stingtől Eric Claptonig.
A hazai könnyűzenében?
Presser Gábornak, Lehr Pistinek rendkívül sok csodálatos dala van. De nagyon bírom Hajós András világát és a számait is.
A saját dalok között vannak-e kedvencek?
Nehéz szelektálni, hiszen mindegyik az én gyermekem. Vannak jobban sikerült és nagyon jól sikerül dalok, de akadnak olyanok is, amiket én nagyon szeretek, de nem lett belőlük sláger. Nem igazán tudnék választani.
– A dalokhoz történeteket is mesélsz. Ezek a sztorik mennyire személyesek, mennyire tárulkozol ki bennük?
– Majdnem minden dalnak megvan a saját története: ahogy az előadót kiválasztja az ember, ahogy az alkotótársával megírja, vagy épp az a szituáció, amiben születik, vagy ha színházi és filmzenéről van szó, a rendezővel való kínlódás, vagy maga az inspiráció. Nagyon sokféle személyes történet, és ha nem is mindegyik vidám, de többnyire poénos és helyes. Olyan ez, mint amikor az ember ül otthon a nappalijában és egy társaságnak mesél. Az eddigi alkalmak azt bizonyították, hogy valóban bensőségessé válik az este attól, hogy úgy beszélgetek a nézőkkel, mintha már régóta ismernénk egymást. Nyilvánvaló, hogy egészen más dolog ez, és teljesen máshogy kell csinálni, mint amikor zenekarral lépek fel nagy helyeken, nagy közönség előtt. Eltelt egy kis idő, mire megszoktam. Nem vagyok már izgulós meg azért elég nagy rutinom van, de az első pár estén nagyon ideges voltam: hogy fog menni, hogy fogadja a közönség.
– Hogy élted meg a pandémia időszakát? Hogy látod, miben változtatta meg a kulturális életet?
– Rémes volt. Rengeteg esemény elmaradt, azt sem lehetett tudni, hogy épp milyen szabályozásokat kell követni. Emiatt a közönség elbizonytalanodott, féltek zárt terekbe menni, még akkor is, amikor már erre lehetőség nyílt, és sok-sok csalódás érte őket az elmaradó előadások, programok miatt. Már egy éve ott van a pénzük a jegyben, amit időről-időre átteszegetnek, vagy mondjuk visszaváltottak és nem vettek legközelebb jegyet, mert nem bíztak abban, hogy meg lesz tartva az esemény. Volt olyan koncertem, aminek három-négyszer változott a dátuma. Most nyáron azonban már úgy érzékeltem a zenekari koncertjeimen és az Óbudai Társaskör kertjében tartott júliusi estemen, ami zsúfolásig megtelt, hogy azért mégis csak győz a kíváncsiság és a kultúra iránti igény az emberekben, és újra kezdenek járni színházba, koncertre, moziba.
– Gyakran megszólalsz, vagy téged szólítanak meg társadalmi, politikai kérdésekkel kapcsolatban. Miért fontos neked, hogy megnyilvánulj ezekben a dolgokban?
– Azt gondolom, hogy ha valaki egy adott országban él és szereti azt az országot és a polgárának vallja magát, akkor kutya kötelessége valamiféle állást foglalni, de mindenképp gondolkodni azon, miért is úgy élünk, ahogy, hogyan lehetne ezen változtatni, vagy hogy lehetne jobban, normálisabb, emberibb módon élni. Ezért. Felelősséget érzek – és ez most nem nagy szó – a hazám iránt. Úgy gondolom, ahogy Babits is írja a Jónás könyvében: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Ezt tartom egyébként a normális citoyen magatartásnak: van, aki azt mondja, hogy csak négy évenként szól bele a polisz dolgaiba és van, aki gyakrabban, vagy akár rendszeresen. Nyilvánvalóan az ismert embereket rendre megtalálják és megkérdezik. Ha számomra hiteles helyről kérdeznek, akkor válaszolok.
