A Concerto Budapest által szervezett Magyar Kincsek Ünnepén két különleges meghívott képviseli a népzenei hagyományokat. A Söndörgő, valamint Sárközy Lajos és zenekara együtt lépnek fel október 23-án a Zeneakadémia Solti termében. A találkozónk műsoregyeztetéssel indult. A két művész, Eredics Áron és Sárközy Lajos az interjú elején azonnal koncertjük közös részének megbeszélésébe kezdtek. Rögtön látszott, hogy félszavakból is megértik egymást, hiszen pár perc után mosolyogva rám néztek mindketten.
– Bevallom, hallgatóztam, hiszen minket is nagyon érdekel, mit is hallhatunk majd október 23-án a Zeneakadémián. A Prímások című műsorban először a Söndörgő játszik 20-25 percig, utána Sárközy Lajos és zenekara szintén ugyanennyi ideig, majd közösen zenéltek.
Sárközy Lajos: Pontosan.
– Ha már így belecsaptatok a műsorösszeállításba, hadd kérdezzem meg, mivel két nagyon különböző zenei világról van szó, hogy hogyan találtok kapcsolódási pontokat? Bár, ahogy most rátok nézek, már ingatjátok is a fejeteket.
Eredics Áron: Igen, mert nem annyira távoli a két világ egymástól. Fontos tudni, hogy annak ellenére, hogy mi egy tamburazenekar vagyunk, tehát mi pengetünk, Laliék meg vonóznak, de a mi hangszereink a cigány vonószenekarok mintájára alakultak ki. Tehát ugyanolyan funkciójú hangszerek vannak a két együttesben. Az én hangszerem a prímtambura felel meg a prímhegedűnek, tehát én is prímás vagyok és Lali is. Ugyanígy a többi hangszer is ezeket fedi le. Nálunk ugyanúgy van brácstambura, ami a brácsának megfelelő funkciót tölti be, azaz a harmóniát adja, van egy bassz-prímtambura, ami a klarinét szólamot helyettesíti, van bőgő és csellótambura. Ez a hangszer nagyon kötődik Magyarországhoz, a horvátoknál nemzeti hangszer, a szerbeknél frissen került be a nemzeti kincsek közé, a Vajdaságban pedig magyar zenét játszanak tamburán, ugyanazt a repertoárt, amit az itteni cigány muzsikusok, csak pengetve. Lényegében ugyanúgy csárdásokat, magyar nótákat. Én a legtöbbet egy mohácsi tamburaprímástól, Versendi Kovács Józseftől tanultam, ő az egyik legnagyobb magyar cigány tamburaprímás. Ez a fajta zeneiség nagyon hasonlít ahhoz, amit Laliék is képviselnek. Most először fogunk együtt muzsikálni, de szerintem nagyon sok közös pont van, amit össze tudunk kapcsolni.
– Amikor együtt fogtok most zenélni, ki alkalmazkodik kihez? Hogyan fog ez felépülni? Ki választotta a közös dalokat?
EÁ: Most éppen mi választottunk, de úgy, hogy én előre meghallgattam Laliékat, ahogy ezt a dallamösszeállítást játsszák. Az egyik egy macedón zene, a másik meg egy vajdasági népdal átdolgozása.
– Lehet tudni, hogy mik ezek pontosan, vagy ez meglepetés?
EÁ: Szívesen elárulom: az egyik a Niška banja című népdal, a másik a Gde to kažu. Ezeket a közismert népdalokat nagyon sokféle verzióban hallani. Játsszák cigányzenekarok és vajdasági tamburazenekarok is, de hallottam már román zenészektől is, vagy Szerbiában például fúvós hangszerekkel. Próbáltunk olyan dalokat választani, amelyeket mindannyian tudunk, ismerünk, és külön érdekes lesz összerakni, mivel tamburán egész más ezeket játszani, mint a hegedűn.
– Alapvetően akkor egy improvizatív dologra készüljünk?
SL: Igen. Egy biztos alapokra épülő jam session várható.
– Ez nagyon jól hangzik. Lali, most téged kérdezlek, ti mivel készültök?
SL: Én próbáltam elvinni a programot a magyar klasszikus zene irányába, ami nagyon kötődik a magyar cigányzenéhez. Azt tudjuk, hogy Bartók Béla, Kodály Zoltán és Liszt Ferenc rengeteget merített a magyar cigány dallamokból. Mondanom sem kell, hogy a Liszt rapszódiák megírásához rengeteg nótát és csárdást használt föl a szerző. Kodály és Bartók népdalgyűjtései is sokszor falusi cigányzenészektől hallott dallamok. Ennek megfelelően én úgy választottam a programot, hogy megmaradjon a magyar zene, de megmutathassam azt is, hogy a klasszikus és a magyar zene mennyire jól össze tud forrni, és ebből milyen koncertképes darabok születtek. Játszom a Hubay Jenő által írt Csárdajelenetekből, ami a Hullámzó Balaton című magyar nóta variációit jelenti, aztán Bartók Bélától a Román népi táncokat, hogy legyen egy kis balkános hangulat is a programban. És bár nem magyar szerző, de Pablo de Sarasate Cigány dalok című művét is eljátszom, amit nagyon szeretném, ha a magyar közönség is megismerne, csak hogy megmutassuk, mennyire népszerű más országokban is a magyar nóta.
– Mivel készül a Söndörgő?
EÁ: Két nagy gyűjtő és szerző van, akinek folyamatosan repertoáron vannak a darabjai nálunk is, az egyik Bartók Béla, akinek átiratait is játsszuk, például a Román táncokból vagy hegedűduókból, illetve Vujicsics Tihamér a másik, akinek a nevét említenem kell, hisz rengeteg olyan repertoár-darabunk van, ami az ő gyűjtéseiből készült. A koncerten ezek mind meg fognak szólalni, és ezen kívül készülünk persze egy-két balkáni dallammal, ami ugyan nem közvetlenül kapcsolódik a Magyar Kincsekhez, de a táncház-mozgalmakon keresztül mára mondhatom, hogy ezek a dallamok is beépültek a magyar népzenei szövetbe.
– Ha már azokról a dolgokról beszélünk, ami benneteket összeköt, nem tudom figyelmen kívül hagyni a családi vonalat, amely mindkettőtök esetében nagyon erősen jelen van a zeneiségetekben.
SL: Egyik unokabátyám visszavezetett egy családfát, és kiderült, hogy nálunk 150 évre visszamenőleg nem volt olyan férfi a családban, akinek polgári foglalkozása lett volna.
– Egyetlen egy ember sem?
SL: Nem. Mindenki vagy hegedűs volt, vagy brácsás, nagybőgős, cimbalmos. Egyértelmű volt, hogy én is zenész leszek. Az, hogy hegedűs, az azért lett így, mert édesapám is hegedűs.
– Mikor kaptál először hegedűt a kezedbe?
SL: Van nálunk egy hagyomány: amikor megszületik egy újszülött, akkor vagy az apuka, vagy a nagypapa – de általában a nagypapa – bevisz egy vonót a kórházba, és ha az újszülöttnek rááll a keze a vonóra, akkor biztosan vagy prímás lesz, vagy valamilyen vonós hangszeren fog játszani. Én is megkaptam a kórházban a vonómat…
– Nagyon szép hallani, hogy ezt a hagyományt a mai napig ilyen komolyan veszik.
SL: Igen, úgyhogy én már 1-2 éves koromban hegedültem.
– Vannak ilyen pici hegedűk?
SL: Persze. Harminckettedes hegedűk is vannak. Kezdetben édesapám tanított otthon, és ötévesen hivatalosan beírattak a Józsefvárosi Zeneiskolába. Onnan később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem különleges tehetségek osztályába kerültem. Utána elindultam azon a lépcsőn, amin egy prímásnak járni kell.
– Milyen lépcsőn?
SL: Egy végtelen lépcsőn. Van először is egy időszak, amikor az ember tanuló. Az nálunk úgy néz ki, hogy egy híres prímáshoz elmegyünk az étterembe, ahol játszik, és mi ott ülünk hegedűvel a kezünkben mint tanuló gyerekek. Elsajátítjuk a szakmát, nemcsak azt, hogy hogyan kell hegedülni, hanem azt is, hogy egy étteremben hogyan kell viselkedni, a vendégekkel hogyan kell foglalkozni, hiszen ez is egy ágazat. Én édesapámnál voltam tanuló, de már elég fiatalon kialakult, hogy egyedül jártam az országot és a világot. 17 évesen már saját zenekarral muzsikáltam a Kulacs étteremben, ami akkor egy nagyon híres étterem volt. Ugyanúgy koncerteztem mellette, soha nem hagytam el a klasszikus zenét és a jazzt sem, mert nagyon szeretek jazzt is játszani. Aztán most harmincéves fejjel ismét felvételiztem a Zeneakadémiára, ahol szeptembertől újra egyetemi hallgató leszek.
– Masterra jelentkeztél?
SL: Nem. Én annakidején az előkészítőt végigjártam, és amikor elsős lettem volna, akkor indult be a karrierem, hogy híres prímás legyek. Akkor úgy éreztem, nekem most azt az utat kell választanom, egyszerűen azért, hogy ne haljon ki ez a műfaj – mert akkorra már elég silány állapotban volt. Még most sem az igazi, de mondhatom, hogy én is sokat tettem azért, hogy ez a műfaj fennmaradjon, és szerencsére van még jó pár kollégám, aki ugyanezért küzd. Szóval így vagyok most ismét elsős a Zeneakadémián.
– Az Eredics családdal mi a helyzet?
EÁ: Mi 150 évet nem tudunk felmutatni, mert csak második generációs zenész család vagyunk. Nálunk inkább az a feltűnő, hogy nagyon nagy a család, és rengeteg a zenész. Két generáció az rögtön két zenekar, mi hárman testvérek vagyunk a Söndörgőben, és van egy unokatestvér is benne. Édesapánk a Vujicsics együttes bőgőse, nagybátyánk meg a vezetője, és emiatt, ha mindenki együtt van, kijön egy komplett nagyzenekar. Ráadásul a nagybátyám fiának is van már egy együttese, a Vigad együttes. Mindenesetre mi is nagyon fiatalon kezdtük. 27 éves a Söndörgő együttes, 11 éves voltam, amikor elindult ez a zenekar, és azóta működik. Az első öt év gyerek-zenekari létből kinőve több, mint húsz éve profi zenekarként működünk.
– Hogyan lettetek tamburások?
EÁ: Nálunk is Laliékhoz hasonlóan kezdődött minden. Apámék azt jól látták, hogy a népzenében a hagyomány akkor működik, ha a tudás természetes módon kerül át egyik generációról a másikra. Így hát apám nem volt rest, és én is pont ugyanígy, azt hiszem ötéves voltam, amikor kaptam egy tamburát, csak úgy utalásképpen, hogy „az úgy ott van”. De ahhoz csak akkor volt szabad hozzányúlni, ha valaki a zenekarból ott volt, hogy vezessen. Ez ugyanis nem egy játékszer, hanem egy mesterhangszer volt, ami mai napig megvan, játszom is rajta koncerteken. Apám mindig azt szokta mondani viccesen, ha megkérdezik, hogy hogy lett mind a három fia zenész, hogy a dolog nagyon egyszerű: tiltani kell. Persze ez csak vicc. Tényleg láttunk, hallottunk mindent, hisz előttünk zajlott. Az egész gyerekkorunk arról szólt, hogy a Vujicsics együttes próbál, koncertezik. Nagyon sok ember, híres muzsikusok fordultak meg nálunk. Anyám azt mesélte, hogy én már nagyon fiatal koromban azt mondogattam, hogy úgy szeretnék élni, mint az apám. És ez tényleg annyira beépült, hogy nem csak én, hanem a két testvérem, Benjámin és Salamon is ugyanígy bekapcsolódott ebbe. Sőt az unokatestvérünkig is eljutott ennek a hatása, mert igazából ő, Dávid alapította a zenekart. Amikor 11 éves voltam, akkor kérdezett meg, hogy nincs-e kedvem eljönni, mert csinált egy zenekart. Ez azért volt érdekes, mert idősebbek voltak nálam, 16 meg 15 évesek, és akkor ez a korkülönbség elég nagynak tűnt. De aztán hamar kiderült, hogy az, hogy folyamatosan ebben a zenei világban léteztem, képessé tett arra, hogy bekapcsolódjak, hisz az egész egyszerűen bennem volt. Nem azt mondom, hogy nem kellett sokat gyakorolni, de az is öröm volt, mert könnyen ment.
– Ezért mondják úgy, hogy a vérében van valakinek a zene.
SL: Amit az ember otthonról hoz, az nagyon fontos. Biztos, hogy sokkal könnyebb annak, aki ebből a világból érkezik.
EÁ: Igen, de ezzel az ajándékkal élni is kell, ami azért nem mindenkinek sikerül. Nálunk is, éppúgy, mint Lalinál, megvolt a tanulási időszak. Amikor aztán azt éreztük, hogy amit apánk zenekara tud, azt már belülről ismerjük, elkezdtük keresni azokat az utakat, amik még ehhez pluszban hozzá tudnak tenni, és így találtunk rá azokra a mesterekre, akiket mind a mai napig nagyon nagy szeretettel látogatunk és folyamatosan tanulunk tőlük.
A folyamat egyébként pont ugyanúgy zajlott, ahogy Lali mesélte: lementünk az étterembe, Mohácson a Halászcsárdába, és öt éven keresztül csak ott ültünk és hallgattuk, amit a zenészek játszanak. Aztán egyszercsak megszólalt a prímás, hogy „Na gyere, játsszál valamit”. És akkor elindult valami, ami működött. Úgyhogy nálunk is ez egy soha véget nem érő olyan iskola, amit a Zeneakadémián nem is biztos, hogy meg lehet tanulni. Ez sokkal hosszabb tanulási folyamat, mint egy ötéves tanulmány. De sosem késő, ahogy azt Lali is mondja. Mi sem a kezdetekkor végeztük a Zeneakadémiát, mert tizenöt éve indult csak el a népzene tanszak. Mi akkor az első évfolyammal rögtön felvételt nyertünk, de én is közelebb voltam már a harminchoz, amikor végeztem. Azóta már ott tanítok, úgyhogy Lali, ha van kedved tamburázni, szívesen látlak… Viccet félretéve, Lali biztos nagyon jól tamburázna, mert Győri Károly, nagy mesterem – aki sajnos már nincs köztünk – hegedű hangolással játszott. Ő a Zeneakadémiát hegedű szakon végezte és később kezdett csak tamburázni.
– Hogyan érintett benneteket a meghívás a Concerto Budapest részéről, hogy a Magyar Kincsek Ünnepén közösen adjatok koncertet?
EÁ: Nekem mindig azért öröm egy ilyen felkérés, mert számomra nagyon fontos, hogy egy másik körből érkező közönségnek is megmutathassuk magunknak. Különösen azért, mivel a klasszikus zene, ahogy Lali is mondta, nagyon benne van a zenénkben. Én például vadászkürt szakon végeztem a konziban, amit kevesen tudnak rólam, tehát tényleg magunkban hordozzuk a klasszikus vonalat. És valahol célunk is, hogy minél magasabb szinten tudjuk azt a zenei igényt kielégíteni, ami a klasszikus zenélésben alapvetően benne van. Óriási lehetőségnek érzem, amikor kapunk egy ilyen felkérést, hiszen megmutathatjuk, hogy sokszor, aki főleg klasszikus zenét hallgat, valószínűleg mást feltételez rólunk, mint ahogyan mi valójában játsszuk a dalainkat.
Ez a fellépés Concerto Budapest közönsége előtt az első debütálásunk, de Lalival már léptünk fel „majdnem közösen” a Fesztiválakadémián, ahol már egy színpadon, de még nem együtt játszottunk.
– Lali, ti mit szóltatok a felkéréshez?
SL: Én Keller Andrást körülbelül 2-3 éve ismertem meg egy véletlen folyamán. Bejött egy társasággal abba az étterembe, amelyikben én játszottam, és egyszerűen megszólított. Megkérdezte, hogy mi miért nem muzsikáltunk eddig együtt a Concerto Budapesttel. Akkor jött egy nagyobb felkérés Andrástól, amit sajnos a Covid elvitt. A Vigadóban lett volna velük egy közös koncert, de akkor András azt mondta, hogy úgyis lesz még több olyan dolog, amiben számít ránk. Ezután jött a hír, hogy ezen a koncerten mi is lehetőséget kapunk. Azért örülök neki nagyon, mert körülbelül 20-25 évvel ezelőtt – onnan tudom ezt, hogy a család idősebb tagjai mesélték –, volt egy előítélet a magyar és cigány zene felé. Egy cigány gyereknek például nem engedték a Zeneakadémián, hogy a klasszikus zene mellett cigány zenét tanuljon vagy gyakoroljon. Pedig semmi köze a kettőnek egymáshoz, sőt mindkettőből nagyon sokat lehet tanulni. Szerencsére ezen a téren változás érezhető. Most már olyan klasszikus művészekkel lépünk fel együtt a zenekarommal, mint Joshua Bell, Baráti Kristóf, Várdai István, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, tehát sokan most már nyitottak erre, és látják benne a szépet és a jót. Keller András is ezek közé a megújulást kereső művészek közé tartozik. Szerencsére tényleg úgy érzem, eltűnőben van ez a műfaji elkülönítés.
EÁ: Az az igazság, hogy ha igazán magas színvonalon űzi az ember, amit például a Laliék játszanak, akkor az olyan magas szintű technika és zeneiség, amit most már kezdenek más muzsikusok is megérezni. Bár ez az elkülönülés lehet, hogy inkább a közönség részéről volt erős. Sőt, ezt fordítva is el lehet mondani: a népzenei közönség sem volt sokáig nyitott a klasszikus zenei megközelítésre. Most kezd beérni az a fajta munka, amin sok más zenésszel közösen dolgozunk, hogy megpróbáljuk szélesíteni az emberek látókörét, és a zeneiséget erősíteni, nem pedig a műfaji különbözőséget. Emiatt a közönség is kezd egy picit nyitni. Az olyan események, mint a Magyar Kincsek Ünnepe a Zeneakadémián, nagyon jók arra, hogy a közönség ráébredjen, milyen magas színvonalon lehet művelni a dolgokat.
SL: És az is nagyon fontos, hogy ezáltal egy Söndörgő Együttes, vagy egy Sárközy Lali zenekara be tudja vinni a 20-30 éves korosztályt klasszikus koncertekre.
– Ti lehettek a kulcs, hogy az új generáció klasszikus zenét hallgasson.
SL: Az biztos, hogy mi megteszünk érte mindent.
EÁ: Ilyen eseményekből kell több, amikor leomlanak ezek a falak, és mindenki megláthatja, hogy az értékes zene, az egyszerűen csak értékes zene.
SL: Szerencsére kis Magyarországunk rengeteg tehetséggel van megáldva. Olyan sokrétű a magyar nép és a magyar zene, hogy világszínvonalat tudunk képviselni minden műfajban.
* Az interjút Bojta Zsuzsanna készítette.
