Túl a Chopin-verseny elődöntőin

A zsűri döntése alapján 12 versenyző jutott tovább a XVIII. Nemzetközi Frédéric Chopin Zongoraverseny döntőjébe, mely a csütörtöki eredményhirdetéssel ér véget. Addig is itt a rövid (és szubjektív) beszámoló az elődöntők alakulásáról.

A válogatók után a verseny beköltözött állandó színhelyére, a varsói Nemzeti Filharmónia épületének nagytermébe. A fellépők 5 zongora, egy-egy Yamaha, Kawai, illetve Fazioli, valamint két Steinway-modell közül választhattak (a döntésre fejenként 15 percet biztosítottak a szervezők). Az alaposabb mikrofonozás sokkal jobb hangminőséget, hangzásbeli közelséget biztosított az online hallgatók számára; a zsűri viszont a jóval nagyobb teremben a korábbinál jelentősen távolabb került (a középerkélyre).

A zsűri útjai olykor kifürkészhetetlennek tűnnek, ugyanakkor gyakran nyernek visszaigazolást egy-egy versenyző meglepően feljavultnak mutatkozó előadásában. Hogy rögtön idegen példát hozzak (bár van némi kapcsolat, amelyre még visszatérek), bizony a fővárosunkban nemrég zárult Liszt-versenyen is kétkedve fogadtam az olasz versenyző döntőbe jutását: csak a h-moll szonátánál nyílt föl a szemem, de akkor aztán egészen kerekre.

Mikor a Chopin-verseny fordulóközi eredményeit bejelentették, nem maradt el az afölötti apologizálás sem, hogy sok nagyon jó zongoristát sajnálatosan ki kellett ejteni. Ugyanakkor a korai fordulókban sok kétesnek tűnő interpretációt követett továbbjutás, bár ezek egy része végül számomra is visszaigazolást nyert. Tanulságos a zsűri szabályzatának idevágó kulcsmondata: „A Zsűri feladata, hogy felmérje a Verseny minden résztvevőjének interpretációs képességeit”.

Azt hiszem, ebbe némi karrieralkalmassági tűzpróbát is bele kell érteni, és ennek legfájdalmasabb példája, hogy az olasz Michelle Candotti nem jutott a döntőbe. A harmadik fordulós előadása ugyan bizonytalankodással és apróbb rontásokkal indult, de lassan visszanyerte ihletét,, és így a 3. szonátát egyenesen megrendítően mutatta be. Majd, mint ahogy máskor is előfordult, végletekig kimerülten és sírással küszködve hajolt meg, ami pedig nem épp a korlátlan idegi terhelhetőség és karrier-pszichopátia jele. Candottit a legnagyobb odaadás, áhitat és szenvedély jellemzi, nem kifejezetten erőteljes billetésében átható életerő tud kifejezésre jutni.

Egészen más tészta a másik olasz hölgy, Leonora Armellini. Vidám, erőteljes, szórakoztató alkat, nyilvánvalóan stabil és megbízható. Mikor Armellini mintegy megnyitotta a versenyt a válogatók első fellépőjeként, lendületességével, kidolgozottságával rögtön lenyűgözött. A műsorát záró f-moll ballada viszont csalódás volt, és rávilágított, hogy Armellini nem kifejezetten erőssége a mély drámák ábrázolása. A zsűri preferenciája viszont mellette áll. (Candotti egyébként sajnos nem játszotta ezt a darabot.)

Volt, aki egyszerűen nem bírta a nyomást. Az egyébként ígéretes orosz Anastasia Yasko belegabalyodott a rettenetes Op. 10 No. 2-es a-moll etűdbe (utána még tisztességesen végigjátszott egy scherzót, igazán szomorú volt hallgatni a biztos kiesés árnyékában). A szintén orosz, szintén igéretes Andrey Zenin is megtévedt az f-moll balladában, de bravúrosan visszatalált (viszont nem jutott a második fordulóba). Az olasz Federico Gad Cremának elnézték, hogy (még mindig az első fordulóban) egy egész szekciót kezdett újra az f-moll fantáziában, merthogy bejutott a második fordulóba. De a kínai Hao Rao is kihagyott néhány ütemet az egyébként felüdítően izgalmasan indított hősi polonézben (a 3. fordulóban), viszont a döntőben van. Pusztán rontásokért tehát nem járt kiejtés a zsűri részéről (Yasko szerencsétlensége nyilván más minőséget képvisel).

A lengyel Tomasz Marut az első fordulóban talán ugyanazt a varázst akarta előadni, ami a válogatóban olyan jól sült el, de ezúttal nem sikerült. Részemről nem talányos, miért nem jutott tovább az első fordulónál. Mire igazán belelendült volna, már vége is lett a szereplésének. Az Op. 10 No. 1-es etűd kifejezetten rossz volt, még ha stabilan is tudta tartani. A 4. scherzo meglehetősen unalmasan alakult. (Mintha Marut nem lenne tisztában a benne rejlő lehetőségekkel, feleslegesen kapadozik az elismerésért.)

Az orosz Arsenii Mun a csodavirtuóz oldalát demonstrálta a második fordulóban, de talán túl egyoldalúan: a bensőséges hangot, melyet a válogató fordulóban a mazurkákban hallhattunk, most szinte végig egy túldíszített és üres koncentráció váltotta föl. Mun a harmadik forulóba már nem jutott be.

Sok rajongó bánatára a lengyel Marcin Wieczorek (betegség miatt) visszalépett a második fordulótól, és ezzel a további versenyzéstől.

Tudnék még sorolni neveket, akik már hamar elnyerték a szimpátiámat, ám kiestek. De lassan inkább áttérnék azokra, akik esetében a preferenciám a zsűriével egybevág. Bár a döntőbe jutott tucatnyi zongoristának körülbelül a felével szimpatizálni tudok, három nevet emelnék ki.

Elsőként a japán Kyohei Soritát, akinek magabiztossága, fölényessége és interpretációs érettsége már a válogatóban feltűnt, és az első forduló során mélyült el bennem. Soritában tulajdonképpen „minden megvan”, annyi fenntartás mellet, hogy általában kevés időt hagy az elmélyülésre, és nem él a nagy kontrasztok szembeállításával.

A kanadát képviselő Bruce (Xiaoyu) Liu mesteri színeivel, virtuozitásával, spontán mozdulataival hamar bámulatba ejti a nézőt-hallgatót. Egyszer elmélyülten bújik a billentyűzetbe, máskor lezseren, jazz-zenész módjára tapodja a ritmust.

Végül a spanyol Martín García Garcíáról néhány szót. Fölényes, erőteljes, játékos, talán Armellinivel rokon alkat, de nagyobb érzelmi és technikai spektrumot látszik fölmutatni. Feltűnően dúdol játék közben, látványosan élvezi a zenélést. Voltaképpen mindent jól játszik, persze minél nehezebb a darab, virtuozitása annál jobban meg tud mutatkozni. Mindehhez vegyük hozzá (és itt az ígért kapcsolódás), hogy a válogatók és az első forduló között García megjelent a mi budapesti Liszt-versenyünkön is, pluszban betanulva az egész ottani (igen nehéz) repertoárt.

Szubjektív meglátásaim ellensúlyozására zárszóként álljon itt egyszerűen a döntőbe jutottak névsora: