Egy hónapja sincs annak, hogy Németországban bemutatták Beethoven utolsó, tervezett szimfóniájának különböző szerzői vázlatok alapján készült rekonstrukcióját. Az esemény kiváltotta vita hevében kevés szó esett arról, hogy nem ez volt az első kísérlet.
Barry Cooper már 1988-ben – részben a saját maga felfedezte vázlatok felhasználásával – készített egy meghangszerelt változatot az első két tételből. (A harmadik kísérlettel: Hideaki Shichida munkájával most nem foglalkozunk, de az interneten az is meghallgatható.)
A mostani szenzáció oka tehát nem a szimfónia legalább részleges megszólalásának ténye. Talán nem is önmagában az, hogy a „realizáláshoz” mesterséges intelligenciát (AI) használtak fel, hiszen ilyesmi történt már korábban is Bach és Schubert kapcsán. Beethoven nem létező „Tizedik”-je azonban mindig is mítosz volt, mely eleve kiemelt figyelmet biztosít magának. Az AI-ről egyelőre csak annyit állítok, hogy a mítoszképzéshez kiválóan hozzájárult.
A vázlat mindig több, mint amennyit mutat. Valójában csupán a jéghegy csúcsa, mely emlékezteti a szerzőt a zenei alakzatokra és kapcsolódásukra, mindarra tehát, amit memóriájában már rögzített. Önmagában a vázlat nem ad számot a mű készültségi fokáról. Nem látjuk ugyanis, milyen rendbe álltak össze az egyes vázlatelemek a szerző fejében. Beethoven egy levelében kilenc nappal a halála előtt tett nyilatkozata arról, hogy a szimfónia csaknem készen áll, talán nem tűnik akkora túlzásnak tehát, mint amennyire a vázlatok mennyiségéből (és részben minőségéből) egyébként tűnhetne. Hiszen a fejében könnyen lehet, hogy nagyrészt tényleg már összeállt. Talán ezzel. a jéghegy-karakterrel – és kevésbé Beethoven alkotóerejének gyöngülésével – magyarázható a „Tizedik szimfónia” vázlatainak feltűnően konzervatív nyelvezete.
Hihetetlennek tűnik, hogy az a komponista, aki e vázlatokat élete végén papírra vetette, korábban már megírta a Hetedik vagy a Kilencedik szimfóniát. A vázlatok keletkezési idejét inkább valahol az Ötödik keletkezési ideje táján lenne érdemes keresni, ha már a realizált harmadik tétel témája oly feltűnően rímel e szimfónia scherzójának kezdőtaktusaira; vagy talán kissé még korábban, a századforduló tájára, amikor a Pathétique szonáta is született, amelynek Adagio-témáját a szimfóniavázlat lassú anyaga csaknem hangról hangra megismétli.
Az AI-változat fináléjának a barokk passepied-re emlékező táncos témája pedig meghökkentően archaikus. Az egyetlen kivétel egy, feltehetően nyitótételbe szánt téma, melyet Barry Cooper föl is használt, és amelynek éles ritmusai a Kilencedik nyitótételének főtémáját idézik. Éppenséggel ez sem arra vall tehát, hogy, ha elkészült volna, különösképp eredeti mű lett volna a „Tizedik”.
Pontosabban: kérdéses, vajon az ismert alapanyag eléggé erős lett volna egy poszt-Kilencedikhez; hogy lett volna-e ereje újat mondani. Egészében véve a „10. szimfónia” nyilvánosan elérhető vázlatai túlnyomórészt vagy reminiszcenciák, vagy zavarba ejtő közhelyek. Hogy milyen lehetőségek távlatait rejtették a zeneszerző számára, azt immár örökre megtartják maguknak.
A Beethoven X – the AI Project talán Cooper munkájának folytatásává kívánt válni. Míg ugyanis Cooper az első két tételt komponálta meg, az AI munkája a harmadik és a negyedik tétel kidolgozására szorítkozott – nem mintha a két realizálás folytatólagos előadása az elképzelhető dolgok kategóriájába tartozna. A vázlatosságból fakadó természetes korlátokon belül Cooper mindenesetre a lehető legbölcsebben járt el. Ő ugyanis egyedül azokat az elemeket használta föl, amelyek egyértelműen összevágnak az adott tétel tipológiájával. Ez az oka, hogy Cooper csakis az első és a második tételt realizálta; a fennmaradó anyagok nem egyértelműen sorolhatók be a fönnmaradó két tétel tipológiájába. Coopernek van zeneszerzői tudása ahhoz, hogy amikor egy-egy ismert intonáció bukkan fel Beethoven korábbi műveiből, ez mindig az anyag természetének engedelmeskedve: a szerző gondolatot tiszteletben tartva, mégis bátran, önállóan lesz kifejtve.
Erre jó példa a lassú bevezetés és az Allegro közötti, élesen disszonáns akkord; a nagyon hiányos beethoveni lejegyzésből Cooper azt az akkordot olvassa ki, amely a Kilencedik szimfónia kruciális zárótételét vezeti be. Ilyen esetben egység születik a beethoveni típus és annak alkotó fölhasználása között. Egészében véve Cooper munkája hallatán joggal érezhetjük, hogy – amennyire a vázlatok szabta szűkös keretek engedték –, a hipotetikus mű valóban Beethoven bátor szellemében fogant, ihletett munka. Ezzel szemben az AI éppen az ihlet létét és szükségességét kérdőjelezi meg.
A mesterséges intelligencia és az emberi kreativitás együttműködéséről a humán résztvevők mindössze annyit közöltek az új premier alkalmával, hogy először az AI produktuma gyártotta le az alapanyagot. Az általa kitermelt elemekből kezdtek dolgozni az emberi agyak és kezek. Nem csoda hát, hogy az élettelen anyagba nem tudtak életet varázsolni – a művészet utánzását nem lehet művészetté visszavarázsolni. A látszat ellenére ugyanis a művészetet kevésbé a végproduktum, mint inkább a végproduktum létrejöttének módja jellemzi. Az AI pedig intelligensen utánozza a végproduktumot – a műalkotást –, ám hogy utóbbi miért jött létre, arról nem képes számot adni.
Beethoven vázlatai között a legkevésbé kérdéses a Scherzo hovatartozása. Bár túlontúl ismerős, de legalább jó minőségű zenei gondolatra épül. Igaz, a tétel így is túlságosan terjengős, ennek ellenére a Scherzo realizálása az AI jobb pillanatai közé tartozik. Az igazi katasztrófa, a dilettantizmus és ízléstelenség násza a negyedik tétel. Az obligát orgonát (!), ami egyébként műfaji nonszensz, még ki lehetne magyarázni azzal az érvvel, hogy ha a valós Beethoven a Kilencedik végén egy vokális műfajt keresztezett a szimfóniával, akkor a Tizedikben is megadhatjuk az esélyt a virtuális Beethovennek ahhoz, hogy a szimfóniát ezúttal egy hangszeres műfajba (a versenyműbe) oltsa. Csak hát egyikből következtetést levonni a másikra nézve – ez már önmagában dilettantizmus. És ezzel még nincs vége a szenvedéseknek. Témák, amelyeket Cooper egykor értelmes rendben és alkalmas helyen használt föl, itt összefüggéstelenül egymás hegyére-hátára dobálva formai káoszt okoznak. Eközben csődöt mond annak a háromnyolcados rondó(?)témának kidolgozása, melyet Barry Cooper bölcsen mellőzött, mivel nem akarta eldönteni, melyik tételbe szánhatta a zeneszerző. A Negyedik és az Ötödik szimfónia második tételeinek már említett, finom lejtésű lassú táncaival való rokonsága arra vall, hogy aligha fináléba… Lehet, hogy a természetes intelligencia hasznavehetőbb, mint a mesterséges?
Az AI empátiahiánya mindenekelőtt a forma tapasztalásakor lepleződik le. Az AI nem képes belehelyezkedni a zenehallgató lelkiállapotába. A zene, melyet előállít, nem valakiknek szól, nem képes kapcsolatba lépni befogadójával.
Úgy létezik, mint pusztán egy tárgy. Nem ismeri a keletkezés pillanatának szentségét; nem képes igazán kapcsolatba kerülni az azt hordozó idővel; nem képes reprodukálni a jelen idő sodrását, amelyben a valós zenemű készül. Ennélfogva a mesterséges zenei forma és arányok nehezen észlelhetők.
Ugyanez rövidebben: az AI nem képes kockáztatni. Elvégzett munkája Beethoven múltbéli ötleteiből való válogatásra és azok összefűzésére korlátozódik. Az igazi művészi gondolat viszont nem támaszkodik a múltra; váratlanul csap le a hallgatóra és elragadja őt. Gondolat és kockázat szorosan összetartozik, hiszen gondolkodni maga is veszélyes üzem. Kockázat és gondolat azonban átlagos tudatállapotban nem jöhet létre. Márpedig az AI nem képes másik tudatállapotba kerülni és arról hírt adni. Márpedig az AI-nek bármilyen nagy is az intelligenciája, nincs és sosem lehet tudata. Ettől még máshol bizonyára dicsőséges karrier áll előtte, de a művészet területén kevés a keresnivalója.
Bár nem szeretem az AI-t, a művészt, de nem is félek tőle. Az AI ugyanis reménytelenül középszerű. Mi, emberek emberi játékokat akarunk. Arra vagyunk kiváncsiak, milyen kincseket hoz nekünk a művész abból a titkos szférából, ahová csak megemelt tudatállapotban lehet belépni. Ennélfogva az AI eddigi szereplései inkább kísérleteknek tűnnek, amelyek valahogy sosem folytatódtak. Hol van már HAL, Stanley Kubrick Űrodüsszeia 2001-ének empatikus, beszélő számítógépe, amely halála előtt – a filmtörténet legnagyobb jeleneteinek egyikében – énekelni kezdett? És vajon miért vonult vissza ilyen gyorsan Deep Blue, a híres sakkgép, amelyben ugyan nem csücsült már élő ember, mint Kempelen Farkas 18. századi sakkautomatájában, ám anno így is legyőzte a világbajnok Kaszparovot?
Az AI intelligenciája sosem fog átcsúszni zsenialitásba, mert az AI-nek nincsenek élettapasztalatai. Amire képes, hogy – nyilván egyre intelligensebb módon – utánozza a művészet külsődleges megnyilvánulásait.
Az AI-zene tehát egy simulacrum, esetünkben egy nemlétező Beethoven-mű leutánzása. Nem igazi építés, mert nincsen igazi alapanyag. És ami nem építés, az rombolás. Az utánzat fokozódó tökéletessége önmagában szemernyit se visz közelebb a művészi eredetiséghez: a papagáj akkor is papagáj marad, ha papagájságában elment (elvitték) a határig. A simulacrum mindörökre a végtelen közelítés állapotában vesztegel, vagyis akkor sem lesz belőle művészet, ha már megszólalásig hasonlít ahhoz. Ha az AI odáig fejlődne, hogy száz beletáplált Beethoven-darabból hangról hangra kisütné a százegyediket: a végtermék akkor sem lenne művészet, szemben a mesterséges produktumot külsőleg tökéletesen lefedő beethoveni eredetivel.
De ha mindez így van: mi volt végül is a kísérletezők célja a „Tizedik”-kel? Aligha az, hogy repertoárszámmá tegyenek egy soha meg nem komponált Beethoven-szimfóniát. Sokkal inkább egy kísérlettel állhatunk szemben, ami azonban szándékait a legkevésbé sem menti. Ennek a projektnek alig leplezett célja az emberi alkotóképesség relativizálása és racionalizálása – szakralitásától való megfosztása. Tudjuk: ennek a csábításnak a modern ember már a mechanikus automaták korától kezdve ki van téve. E csábítás mögött azonban értetlenség és bizalmatlanság rejtőzik az európai művészet, sőt az ember iránt is. Aki most beállt emögé az alapjaiban művészetellenes és antihumanista projekt mögé, annak e lépése számomra eddigi munkásságának alapjait is megkérdőjelezi. S hogy ezt megtette egy olyan muzsikus is, mint a korábban több rekonstrukcióért is felelős nagy tekintélyű zongorista és muzikológus: Robert Levin, az számomra az európai kultúra önmagától való tökéletes elidegenedésével, a mai nyugati ember önmaga iránti bizalmatlanságáról tett beismerő vallomással ér föl.
Ugyanakkor a projekt már a digitális kultúrán felnőtt generáció értékrendjét tükrözi. A digitális világba beleszületettek többsége nehezen birkózik meg a valóság és az illúzió megkülönböztetésével. Nem szerez tapasztalatot a valóságról, ezért gyermek marad. Úgy véli, a valóság LEGO-kockákból készült, így tetszés szerint alakítható. Miért nincs „10. szimfónia”, ha egyszer lehetne? És ahogyan képzelet és valóság, úgy ember és gép között is opcionálissá válik a különbség. S ezzel már az etika területére léptünk. Ennek nyomán megfogalmazódhat bennünk a felismerés, hogy a közeli jövő veszélye kevésbé a robot elemberesedése, mint inkább az ember elrobotosodása.
