Negyvenhat évvel halála után jelképesen újratemették Joséphine Baker amerikai származású francia énekes- és táncosnőt, revüsztárt, a második világháború alatti francia ellenállás egyik kiemelkedő alakját a francia történelem nagyjainak végső nyughelyén, a párizsi Panthénonban. Az első fekete nőre a francia nemzet legnagyobbjai között Emmanuel Macron államfő emlékezett.
A nemzeti lobogóval letakart üres koporsót a hadsereg pilótái vitték be a Panthéonba mintegy 8 ezer egybegyűlt előtt, miközben a művész egyik leghíresebb sanzonja, a Me revoila Paris (Ismét itt vagyok Párizsban) csendült fel. Joséphine Baker földi maradványai a család kérésére a monacói temetőben maradtak, Grace Kelly monacói hercegnő sírja közelében, aki élete utolsó éveiben menedéket biztosított az amerikai-francia sztárnak. A koporsót december 1-jén helyezték el végső helyére a kripta 13-as sírhelyén, Maurice Genevoix író mellé.
Miközben a neogótikus épület falára a Joséphine Bakerről készült legismertebb fotókat vetítették ki, egy korabeli hangfelvételen a művész egy újságírói kérdésre úgy mutatkozott be, hogy „ő az, akit Franciaország örökbe fogadott”. Majd amikor az újságíró megkérdezte tőle, hogy a náci megszállás idején miért lett ellenálló, azt válaszolta: „az emberi méltóság védelméért”.
Az ünnepségen az első sorban foglalt helyet Joséphine Baker örökbe fogadott gyerekei közül 11, számos politikus és művész, valamint Albert herceg, monacói uralkodó is.
A Freda Josephine McDonald néven 1906. június 3-án az amerikai Saint Louisban született, majd házassága révén francia állampolgárságot szerzett revüsztár a hatodik nő a Panthéonban nyugvó nyolcvan francia történelmi személyiség között.
„Az én Franciaországom Joséphine” – mondta Emmanuel Macron ünnepi beszédében, megemlékezve „a háborús hősről, a harcosról, a táncosnőről, az énekesnőről, a feketéket védő feketéről, de mindenekelőtt az emberi nemet védő nőről.”
„Joséphine Baker az eltévelyedés századában szabadsággal, könnyedséggel, vidámsággal, szépséggel vívta számos harcát” – fogalmazott a francia elnök, mielőtt részletesen beszélt a művésznek a francia ellenállásban vállalt szerepéről, amellyel „választott hazáját az élete kockáztatása árán szolgálta. Számítás és dicsőség hajhászása nélküli folytatott küzdelmet a szabad Franciaországért.”
A feketék elleni szegregáció elöl menekülve Joséphine Baker 1925-ben érkezett először Párizsba a Revue Negre tagjaként. Modern táncával és egyszerű, nem sokat takargató ruhájával (mindössze egy fürt banán lengett csípője körül) pillanatok alatt meghódította a közönséget. Rövidesen a varieték, köztük a Folies Bergere legkedveltebb attrakciója lett, a turisták és a gyerekek ezerszám vásárolták a banánszoknyás Joséphine-babákat. Tekintélyes fizetését ruhákra, ékszerekre és állatokra költötte, a leopárdját olykor pórázon sétáltatta a Champs Élysées-n.
1927-ben ő volt a legtöbbet kereső európai híresség, egyben a világ legtöbbet fotózott nőinek egyike, aki mintegy 40 ezer levelet, köztük házassági ajánlatokat kapott. 1930-ban mutatkozott be énekesnőként, rajongói között tudhatta Ernest Hemingwayt, Edith Piafot, George Gershwint, Georges Simenont és Pablo Picassót is. 1927-től – első fekete sztárként – néhány filmben is feltűnt, 1934-ben egy külön az ő számára írt operában lépett színpadra. Magyarországon kétszer járt, Kosztolányi Dezső glosszát, Zerkovitz Béla Gyere, Joséphine címmel dalt írt róla, élete színházi előadást is ihletett.
A francia állampolgárságot 1937-ben kapta meg, amikor harmadszorra is férjhez ment egy zsidó cukorkereskedőhöz. A pár később elvált, de Joséphine Baker segített volt férjének és családjának elmenekülni a németek által megszállt Párizsból.
A táncosnő a világháború alatt először a Vöröskeresztnek dolgozott, majd a francia ellenállási mozgalomhoz csatlakozott, gyakori utazásain és a nagykövetségi fogadásokon futárként továbbította az információkat, 1942-től a Közel-Keleten és az Észak-Afrikában állomásozó szövetséges csapatokat szórakoztatta, Párizsba csak 1944-ben, a város felszabadulása után tért vissza. A háború alatti helytállásáért számos magas kitüntetéssel ismerték el, egyebek mellett megkapta a Becsületrendet is.
„Franciaország tett azzá, aki vagyok, örök hálával tartozom neki” – mondta később a francia kémelhárításban betöltött szerepéről.
Egész életében a diszkrimináció ellen harcolt, negyedik férjével 12 gyereket fogadott örökbe a világ minden tájáról, szivárványtörzsnek nevezett családját egy franciaországi kastélyban nevelte. Martin Luther King oldalán bekapcsolódott szülőhazája polgárjogi mozgalmába is, 1963 augusztusában ő is felszólalt, mielőtt a tiszteletes több százezres tömeg előtt elmondta híres „Van egy álmom” kezdetű beszédét.
Utolsó éveiben megrendült egészségi állapota, de 1973-ban egy amerikai művésszel még összekötötte életét. 1975. április 8-án, pályakezdésének 50. évfordulóján Párizsban hírességekkel tűzdelt nézőtér ünnepelte a 68 éves sztárt. Órákkal később kómába esett, és hiába szállították kórházba, 1975. április 12-én meghalt az „arany karmú fekete párduc.”
